Jó tanácsok égi háború idején

Mindezek mellett számos más tisztséget is betöltött, levelező tagja volt az akadémiának, Sopron és Vas vármegyék táblabírájává is megválasztották. Rengeteget írt – szerteágazó tematikával –, önálló kiadványként megjelent munkáinak a száma közelíti a harmincat, s rendszeresen publikált a kor folyóirataiban is.

Eddig a bevezető, de nem hagyhatjuk figyelmen kívül azt sem, hogy alig van olyan munkája, amit a halála után újra kiadtak volna.

Ha belelapozunk, könnyen előfordulhat, hogy hamar félretesszük bármelyik írását. Nem értjük a szokatlan szófordulatokat, ismeretlen a háttér, idegen a miliő.

Vajon megengedhetjük-e magunknak mindezt? Az Edvi Illés által leírtak tényleg érdektelenek számunkra?

Sokfélét írt, s valóban előfordulhat, hogy eltévedünk a teológiai munkáiban felvázolt összefüggések között. Akadnak azonban ismerős témák is. A Magyar Hazai Vándor címmel kiadott közhasznú kalendárium 1835-ös számában például Edvi Illés arról értekezett, hogy milyen a magyar nemzeti jellem. Egyike volt azoknak, akik elsőként sorolták fel, melyek azok az ételek, hagyományok, szokások, amelyek erőteljes nemzeti karakterrel rendelkeznek, azaz – mai kifejezéssel – hungarikumok. Az étkeink közül szerinte ilyenek a halászleves, a keszőce, a szalados, a prósza, rétes, a gulyáshús, a kolozsvári és a hajdúkáposzta.

Ha valaki nem ismerné mindegyik kifejezést: a keszőce aszalt gyümölcs felhasználásával készített leves, a szalados pedig csíramálé.

A hosszú felsorolásban nem csak ételek szerepelnek. Edvi Illés hungarikumnak tekintette egyebek között a soproni „cifrált” aszúgyümölcsöt, a szíksóval készített debreceni szappant és a verbunkos táncot is. Edvi Illés nem volt polihisztor, de az általa feldolgozott témákat nehéz kategóriák szerint szétválogatni, elrendezni. Szép számmal kerültek ki keze alól ismeretterjesztő cikkek.

Például a Tudományos Gyűjtemény egyik 1831-es számában közzétette azokat a „magára-vigyázási regulákat”, amelyeket meglátása szerint égi háborúk idején ajánlott betartani.

A XIX. század közepén az ő idejében kezdődött el Magyarországon a „kölcsönös te-zés” (azaz a tegeződés) divatja. Annak ellenére, hogy Krisztus urunk is tegezett mindenkit, ő ezt helytelennek tartotta. A Vasárnapi Újság egyik 1854-es számában „fel is börzenkedett” ellene. Úgy látta, hogy a szülők és a gyerekek közötti ilyen bizalmi viszony már nem megengedhető, árt a szülői tekintélynek.

Lelkipásztorként Edvi Illés Pált különösen sokat foglalkoztatta a halál és a gyász. Több gyászbeszéde nyomtatásban is megjelent. Közéjük tartozik az 1819-ben Nagygeresden elmondott búcsúbeszéd is – amelyet „A halál angyalának szép szavai a haldokló szűzek körül” címmel többször is kiadtak, például szolgált búcsúbeszédek összeállításánál.

Edvi Illés Pál 1793-ban a Győr megyei Rétiben (ma Tárnokréti) született. Sopronban tanult, házi tanító volt, majd több külföldi egyetemen is megfordult. Amikor lelkészi pályáját 1818-ban Nagygeresden elkezdte, nem számított teljesen ismeretlennek irodalmi körökben sem, hiszen versei, írásai is megjelentek

már.

Ahogy megérkezett Nagygeresdre, azonnal néprajzi gyűjtőmunkába kezdett. A „Répcze mellékének rajzolatja” azonban sajnos félbemaradt. Szerzői tevékenysége sodorta bajba: súlyos – és feloldhatatlan – konfliktusba került a híveivel, akik „A katholika magyar egyház” címmel a Koszorú című folyóiratban megjelent versét úgy értelmezték, hogy át akar térni katolikusnak, ezért elbocsátották.

1831-ben tért vissza Vas vármegyébe, amikor a nemesdömölki gyülekezet lelkésze lett. Három évtizeden át a megye világi és egyházi közéletének aktív és jelentős résztvevője volt. Edvi Illés Pál élete alkonyán elvesztette látását, Pestre költözött, ott halt meg 1871-ben. Hagyatéka több ezer oldalnyi kiadott és kiadatlan mű, kézirat, naplójegyzet, feljegyzés.