Jordán Tamás: "Ti jók vagytok mindannyian ... miért csinálnátok hát rosszat?"

Rendben lesz így? , kérdezi egy ősöreg bölcs és egy kisgyerek fölcsillanó mosolyával a laptop mögül - és látszik, hogy már alig várja a hatást, amikor azzal a csak rá jellemző, derűs tárgyilagossággal a polgármesterek szemébe néz: ...miért csinálnátok hát rosszat? Tényleg - miért csinálnának.

A Park Hotel Pelikán pincére kérés nélkül is mindjárt két ásványvizet hoz a régi kedves vendégnek. Krisztával csak azt sajnáljuk, hogy most, amikor szombathelyiek lettünk, már nem lakunk itt , viszonozza a kedvességet, aztán nem sokat teketóriázik az étlapböngészéssel: legyen zöldbableves, stefániaszelet; gyümölcssaláta desszertnek.

Én meg ismét nem tudom visszagyömöszölni azt az ámulatot, amely a sokadik találkozás után sem csökken; sőt. Hogy: Vajon hogyan csinálja? Hol a titok? Honnan ez a mindig mindenre és mindenkire kiterjedő figyelem, ez a nyitottság, ez a munkabírás? Na, majd talán most. Fehér asztal mellett. Amikor egyszerűen azért ültünk le, hogy beszélgessünk. Róla. Rólunk.

És azért éppen itt, mert a Pelikánnak a szombathelyi színháztörténetben is helye van.

De előbb Kőszeg: ott kezdődött, a várszínházi vendégrendezésekkel. Mindig a Csonka fivérek szállójában, a Portréban laktunk; akkor ismertem meg őket személyesen. És mert Tamásé a Pelikán, utána már az sem volt kérdés, hogy hova jöjjünk, ha Szombathelyen volt dolgunk. Jó barátságba kerültünk. Nyilván működik bennem olyan antenna, amely azonnal fölismerteti velem az elkötelezett embereket: a Csonka testvérek ilyenek. Már a szocializmusban kitalálták, hogy nem üzemeltetők - hanem szállodatulajdonosok akarnak lenni. Csak előbb elmentek Angliába brókernek, hogy megalapozzák a jövőjüket. Aztán valóra váltották az álmaikat. Itt, a Pelikánban is láthatólag minden azért van, hogy a vendég jól érezze magát. Semmi más nem érdekli őket, csak a hivatásuk. Mindent erre tettek fel. Én egyáltalán nem érzem pejorálónak azt a jelzőt sem, hogy szakbarbár.

Persze Jordán Tamás szakbarbársága egészen különleges és szerencsés: nem érdekli más, csak a színház - viszont az ő értelmezésében tényleg színház (agora) az egész világ. Benne az éttermek is. A Pécsi Országos Színházi Találkozókon (POSZT) például rendszerint fogadásokat lehetne kötni arra, hogy a félig megvajazott péksüteményt ő hagyta ott az asztalon - mert hirtelen más dolga akadt. Aztán visszaül. Vagy átül egy másik asztalhoz. Szóval: az evés - mint rítus - fontos?

Most, hogy kérdezed, itt nagy ellentmondás van, mert enni nagyon szeretek, de sajnálom rá az időt. Nem nekem valók a krúdys, mikszáthos nagy, komótos ebédek.

Pedig éppen most akartam emlékeztetni a családi karácsonyokra, amikor - ahogy mesélni szokta - összeül a szerteágazó, népes Jordán család. Bár nyilván ott is a találkozás a fontosabb: meg a folytonosság tisztelete, a hagyomány.

Néha én is elgondolkodom, hogy mi mindent hoztam, hozhattam otthonról. Nagyon jómódú volt a család mindkét ágon - 45 előtt. Apai nagyapámé volt a Cardo bútorgyár, anyai nagyapám pedig kulturális polgármester-helyettes volt Győrött. 1943-ban születtem, eleven emlékeim nincsenek ezekről az időkről; csak a családi hagyományból tudom, hogy amikor elvették, államosították a gyárat, nagyapáékat kitelepítették Jászalsószentgyörgyre. Aztán apámat is racizták, nem kapott állást - az ötvenes években járunk, akkor már öten voltunk testvérek -, vagyis volt egy időszak, amikor egy nagyon jómódú családnak meg kellett tanulnia a nélkülözést, a nincstelenséget meg a kiszolgáltatottságot. Rendkívül vallásos környezetben eszmélkedtem. Ez mind együtt azt jelentette, hogy az apám mindegyikünktől szigorúan elvárta, hogy színjelesek legyünk. Tudta, hogy különben semmi esélyünk nem lesz a boldogulásra. Megpróbálok tovább nyomozni: az életem alakulásában meghatározó lehet az a mérhetetlen félelem, amivel én kisgyerekként az istent féltem. Nagyon rossz istent tanítottak meg nekem: a mindent észrevevő és mindenért büntető istent. Egyszer kölcsönkaptam a hitoktatómtól egy könyvet - a szentek életéről szólt -, amit a következő alkalommal vissza akartam adni, de leejtettem, kicsit sáros lett - és én nem mertem visszavinni. Olyan bűntudatom támadt, hogy nem aludtam két éjjel. Csak egy kisgyerek tud így félni az ismeretlentől. Igen, kamaszkoromban föllázadtam - nyilván az iskolai ateista nevelés is segített megrepeszteni a mázat. Biztos vagyok benne, hogy a félelemtől való megszabadulás - a szabadság - vágya vezetett el a színészethez. Hiszen különben semmi se predesztinált arra, hogy színész legyek. Kicsi voltam, sovány, nem tudtam beszélni... Aztán belekerültem egy körhintába, amely egyre gyorsabban pörgött. Elmondhatatlanul szerencsésen alakult a pályám. Egyetemi Színpad, 25. Színház, Kaposvár, Merlin, Nemzeti... És most Szombathely.

A földmérő mérnök már régóta a távolságot - mint üveggolyót - tartja a tenyerén.

És ha fölsorakoztatjuk a magánélet és a hivatás évszámokhoz, adatokhoz köthető változásait, könnyű észrevenni, hogy a két pálya szorosan egymás mellett halad: szinkronban. Csinálhatunk családi statisztikát?

Csináljunk. 1967-ben nősültem, fodrászlány volt a feleségem - illetve még most is az: azóta se váltunk el. Így aztán elmondhatom, hogy olyan házasságban élek, ahol harminc éve nem hangzott el egyetlen hangos szó sem. Bár Kriszta most már szeretné, ha elvenném... 1968-ban megszületett az első fiam, Tamás - ő ma asztalos, három kislánya van: Sára, Lili, Flóra. 1970-ben érkezett Péter, aki televíziós gyártásvezető, és egy fia van, Milán - de ősszel érkezik a következő. Adél 1980-ban született, akkor, amikor Lázár Katival Kaposvárra kerültünk. Ő most a Katona József Színház színésze - de ne kérdezd, mit tartok felőle, mert pontosan biztosan nem tudom megítélni. De azt tudom, hogy kemény fából faragták: remek ember, jó a természete. Aztán következett a Merlin: ott ismertem meg Pap Krisztát. Munkakapcsolatból lett szerelem, Benedek - akinek a mindene a futball, és aki annyira megkedvelte Szombathelyt, hogy jelen pillanatban hallani se akar arról, hogy valaha is visszaköltözzünk Pestre - 1997-ben született. Igen, abszolút gördülékenyen működő család vagyunk: a gyerekek szeretik egymást - bár nem találkoznak gyakran -, sőt, a három mama is jóban van egymással.

Már megint az az eltanulhatatlan - vagy reménykedjünk: talán mégis eltanulható -, Jordán-féle megértésre törekvés és tolerancia. Az érem két, szorosan összartozó oldala: az agorán lelkét kitéve érvelő Szókratész - és a lélek tárnáit nyitogató József Attila.

De legalább most megkérdezhetem: Mindig föl kell venni a kesztyűt? Muszáj az összes - akár a legostobább - politikusi fölvetésre higgadtan, érvelve válaszolni? Muszáj mindig az elfogadásra törekedni? Muszáj állandóan azzal bíbelődni, hogy a két politikai szekértábor ne zsigerből, hanem magasabb szempontok szerint működjön? Úgyis mindenki be van sorolva ide vagy oda - és kész. Aztán már mondhat bármit - az érvelés a mai magyar közegben mintha eleve kudarcra lenne ítélve.

De hát ez nekem nem esik nehezemre. Biztos nem csinálnám, ha erőt kéne vennem magamon. A gondolkodásom középpontjában az van, hogy mit gondol a város lakossága. Igaz, hogy mindenkivel, külön-külön nem tudom megbeszélni, hogy mi a véleménye a tevékenységemről, adott esetben a feddhetetlenségemről, de mindent megteszek azért, hogy mire eljut a közönséghez, ne torzuljon az információ. Bárkivel hajlandó vagyok beszélgetni. És akkor most ahhoz a rettegő kisgyerekhez fordulok, aki nem tudta kivédeni - bármilyen fellengzősen hangzik is, kimondom -, hogy ne a szeretet legyen a legfőbb imperatívusza. Talán innen eredeztethető, biztos mondtam is már, hogy nem tudok haragot tartani. Gyorsan elfelejtem, hogy kire és miért kellene haragudnom.

A Weöres Sándor Színház nyitóelőadása is megörökíti azt a kivételes pillanatot, amikor a közgyűlés egy emberként mondott igent az alapításra. Azóta elég nagyot változott az idilli kép. Innen kívülről úgy tűnik, hogy túl sok energiát emészt föl - néha már-már a színház rovására - a politikusokkal folytatott szélmalomharc. Hogy a meggyőzéshez már sem a józan ész, sem a Kossuth-díjas színész, a Nemzeti volt igazgatójának presztízse és (szakmai) állásfoglalása nem elég. Csak néhány címszó: színészlakások, színházépület, HEMO-átépítés, mi legyen a kormányzati pénzzel, ami egyébként eleve a színházé - és így tovább.

A kulcsszó a bizalom. És miután a jobboldalon irántam nincs bizalom, nem ülünk le például beszélgetni - helyette mindig gyanakvó alapállásból, valaminek az ellenében születnek meg a döntések. Nem az ügy a fontos, hanem az erőfitogtatás, egymás kijátszása - ilyesmire gyakran fölhasználják a színházat. Néha már-már magam sem hiszem, hogy az alapítás kivételes pillanata igazán megtörtént. Amikor a képviselők megszavazták, tudniuk kellett, hogy a színház fönntartása pénzbe kerül. Nem lehetnek annyira naivak, hogy ne tudták volna. De hogy a város erőn fölül áldozna a színházra? Ez egyszerű - viszont látványos - demagógia. Muszáj küzdeni ellene. A választásokhoz közeledve egyre inkább azt érzékelem, hogy kampánykérdéssé válik a HEMO átépítése.

Két falat rántott cukkini között (tartárral) még mindig az a kérdés - mégis mi viszi, hajtja előre?

Művészként mérhetetlenül vágyom arra, hogy hassak. És nem csak azokra, akik beülnek az előadásokra. Alapjában véve ezért váltam meg a Nemzetitől: ott nem volt lehetőségem a nyitásra. De egyébként is: abban a szörnyűséges kétmilliós városban ilyesmibe nem lehet belefogni. Itt az az esély és hit visz előre, hogy a világot - apró lépésekben - igenis meg lehet változtatni. Azt képzelem, hogy Szombathely néhány év múlva mintaváros lesz: ahol másképp, emberibben közlekednek egymással az emberek. Sorozatot tervezek Fáj, hogy nem jobb címmel; prominens vendégekkel. Jöjjünk össze, vitassuk meg, keressük a megoldást. Idefigyelj, az emberek abba pusztulnak bele, hogy azt érzik: nincs rájuk szükség. De a színháznak még van akkora presztízse, hogy képes megmozdítani őket. Ezért kellenek a nagy versmondások, az akciók, a beszélgetések. Kár minden elszalasztott óráért. Hatvanhat évesen - bár még mindig érthetetlen, hogy ennyi idős vagyok - kimondhatom, hogy hihetetlenül rövid az élet. Szinte semmi. Nincs értelme veszekedésre pocsékolni.

Talán most már fogyóban van a második üveg ásványvíz is. Az édes-krémes négerkocka kell hozzá, hogy bevalljam: már hosszú ideje próbálom rajtakapni , főleg a József Attila-esteken. Hogy pontosan min, nem is tudom. Keresem a trükköt: hogy mikor csal, mikor van ott - és mikor nincsen. És tudom azt is, hogy most már ideje volna föladni: legyen elég annyi, hogy mindig hat és működik.

Az a kérdés, hogy igazat mondok-e - vagy valódit. Igazat mondani nagyon nehéz - a valódi mindig ott van. Ahogy mondod: működik. Lementem volna a boltba, ha a mama nem küldte volna vissza oly sokszor, amit hoztam... Ezt soha nem mondom úgy, hogy ne legyen valódi. De hogy magától értetődő evidenciával mondom-e - ami az igazat jelenti -, az nagyon sok mindentől függ, talán lehetetlen is szétszálazni. Tízből kétszer tudok igaz lenni. Én lementem volna a boltba - ha nem hangzik evidenciának, még a mondat ritmusa is megváltozik. Hiába növesztett harminc csikorgó télen át a kín - ha ez jó helyről születik meg, akkor igaz. Ritkán: nagyon nehéz a színpadon egy órán át igaznak lenni. De soha nem csapom be a közönséget.

(Búcsúzóul rövid telefonbeszélgetés - csak úgy, ajándékba. Habnak a desszertre. ... Ugye hívtál? Már én is keresni akartalak. Mit szólnál hozzá, ha a jövő héten leülnénk egy kávéra, és kitöltenénk közösen egy Tipp-mixet? Rendben, akkor ezt megbeszéltük. )