Kőrösi Krisztina most az élete tartályát töltögeti

Békés megyében, Gyula egyik településrészén, Gyulaváriban nőtt fel Kőrösi Krisztina. Felhőtlennek egyáltalán nem nevezhető gyermekkorában az egyház, még pontosabban egy szívének kedves református lelkész házaspár mutatott pozitív példát, élhetőbb életet.

A közösséggel, amelynek tagja lett, hittanversenyre és kirándulni jártak. Péntek esténként rendszeresek voltak az ifjúsági órák, és a gyülekezet jelentette a szórakozást is. Az általános iskola után közgazdasági középiskolát választott Békéscsabán – bejárósként továbbra is „a gyülekezetben élt”.

Pályaválasztása előtt az egyik szomszédjuktól kapott inspirációt: próbálja meg a teológiát.

– Konkrét megerősítő jeleket kaptam, erre 25 év távlatából is pontosan emlékszem. A barátnőm Bibliáját olvasgatva először egy bibliai igét Bölcs Salamon Példabeszédei közül: „Hajtsd füledet a bölcsek beszédére, és figyeljen elméd tudományomra, mert gyönyörűséget szerez, ha megőrzöd azokat ajkaidon. És mi lehet az Isten tudománya, ha nem a teológia.” Másnap reggel pedig, az iskolában az egyik tablón egy Paul Verlaine-idézetet pillantottam meg, amely úgy szól: „Az út jó, s egy a dolgod, hogy haladj” – meséli. A teológia irányába terelte az a szándéka is, hogy segítsen az embereken: ne szenvedjenek bénító, kilátástalan élethelyzeteikben, tudjanak változtatni azon, ami nem működik. Debrecenben kezdte, az első év után azonban Budapesten folytatta a tanulmányait, ahol egy egyetemváltással a reformátusból az evangélikus egyházba tért át – az első nagy váltást az életében aztán még több követte.

– Tettem egy bátor lépést, ám nem az Istent, a hitemet, hanem egy formát, keretet hagytam el. Nem bántam meg a döntést: az egyház mindig személyekben csapódik le az emberekben, általuk érezzük meg a milyenségét – mondja. Krisztina és a párja 2000-ben fejezte be tanulmányait az Evangélikus Hittudományi Egyetemen, majd Kiskőrösön kezdték pályafutásukat segédlelkészként, ahol három évet töltöttek. Közben megszületett az első gyermekük, öt évvel később a második, de ő már Vas megyében.

– 2004-ben egy pályázattal Őrimagyarósdra kerültünk, megüresedett a lelkészi állás. Önálló életet akartunk élni, ráadásul kilátásban volt, hogy a nádasdi gyülekezet lelkésze nyugdíjba készül. Már akkor elgondolkodtam: ha nem találok lelkészi állást, mentálhigiéniai szakemberként helyezkedek el. A teológia után rögtön elkezdtem a képzést Szegeden. Sokat foglalkoztam önismerettel, a mentálhigiénés képzésen leltem öntudatra, mintha ott született volna meg – hangzik vallomása. Végül Nádasdon lett a helyi evangélikus gyülekezet vezetője.

Ha mérleget von, egy mondattal: „jó gyülekezet épült 15 év alatt”.

Sok család, gyerek csatlakozott hozzájuk, a kötelező hit- és erkölcstanoktatáson kívül tartalmas táborokat szerveztek: sikertörténetté váltak a nyári hittan-táborok. Fontos szolgálatnak érezte, hogy a serdülő gyerekeket is bevonja ifjúsági kört működtetve.

A fiatalokat konfirmációs előkészítő táborokba vitte. Az idősebb korosztálynak klubot alapított – az csütörtökönként működött, hétfőn beszélgetőkörbe várták az érdeklődőket, pénteken baba-mama körbe a kisgyerekeseket, évente kétszer kirándulást szervezett.

Az elmúlt 15 év szép, kerek, sikeres történet más szempontból is: felújították a gyülekezet összes épületét, és diakóniai intézmény létesült, amely házi segítségnyújtást, szociális étkeztetést és falugondnoki szolgálatot lát el. 2009-ben négy dolgozóval és 60 ellátottal indultak, mostanra több mint húsz embernek adnak megélhetést, és kétszáz idősnek nyújtanak mindennapi kézzelfogható segítséget. Igaz, már más vezetővel és lelkésszel – Krisztina ugyanis elhagyta a pályát, felmondta szolgálati jogviszonyát.

– Több éves vívódás után hoztam döntést. A lelkészi munkában nincs megállás, én ezen felül is túlvállaltam magamat. A pályázatok, az épület-felújítások körüli teendők, a közösségépítés, a hittanórák, a diakónia vezetése, az ezzel járó anyagi, erkölcsi felelősség állandó stressze nyomán elvesztettem a motivációm és azt a lelkületet, amivel érdemes ezt a munkát végezni. Első lépésként tavaly novemberben lemondtam a diakóniai központ vezetéséről, mondván, több időm lesz a lelkészi hivatásomra. Karácsonykor aztán már nem volt hangom a szószéken. Fontos megjegyezni azt is, hogy az elmúlt években belső fejlődési utakat is végigjárva jutottam el odáig, hogy a közösségről a fókusz áttevődött az egyes emberre. Hiszem, hogy mentálhigiénés szakemberként tudok igazán, minőségi módon segíteni. Nem a hivatásomat hagytam el, a lelkészi habitusom megmarad, nem tudnék nem így tekinteni önmagamra – mondja.

Mentálhigiénés szakemberként olyan állapotokon, helyzeteken segít továbblendíteni klienseit, amelyek nagy nehézséget okoznak lelkükben.

Ilyen lehet egy gyászelakadás is, de ami igazán közel áll hozzá, és ezt megélt tapasztalataiból is hozza: arra bátorítani, motiválni az embereket, hogy tegyenek önmagukért. Ha például benne vannak egy rossz munkahelyi kapcsolatban vagy egy mérgező szülő-gyerek viszonyban, akkor ezt vállalják fel. Közben állandóan fejleszti magát: korábban pszichodráma asszisztens és szociális menedzser képzést végzett. Legutóbb stresszkezelő tanfolyamon vett részt, most ultrarövid terápiás konzulens képzésre jár dr. Buda László pszichiáterhez. Októbertől trénerképzőt kezd – vonzó számára az is, hogy csoportokkal foglalkozzon.

– Negyvenhárom évesen nagy hatással volt rám Richard Rohr Emelkedő zuhanás című könyve, aki az emberélet két felének lelkisége kapcsán arról ír, hogy az első félben az a dolgunk, hogy életünk tartályát építsük meg egzisztenciát, hivatást, emberi kapcsolatokat teremtve. A másodikban pedig, hogy megtöltsük a tartályt: bölcsességen alapuló, mély életörömöt tartogat számunkra ez az életszakasz. Szeretnék minőségi munkát végezni és meglelni a tartály tartalmát, azzal foglalkozni, amit szívesen teszek, ami visszatölt, energetizál. Én most az életem tartályát töltögetem.