Körték, Kálmánok, Rózsikák

Ezt a körtefát nézi Rózsika, a szemében rettentő szomorúsággal. Pontosabban csak a körtefa kettészakadt törzsét, és a körülötte vad összevisszaságban szertedobált ágakat, gallyakat, alattuk pedig, a fűben, a rengeteg, éretlenül lepotyogott, összezúzódott gyümölcsöt.

A pár nappal ezelőtti vihar művelte ezt az öreg körtefával. Látszik, hogy belül csupa korhadás a törzse, mutatja Rózsika.. Pedig kívülről ezt senki meg nem mondta volna, olyan szép egyenesen állt ott a potyókaszilva mellett idáig a fa, az idén is telis-tele gyümölccsel.

- Tegnap a piacon voltam – szólal meg az idős asszony, mintha el akarná terelni a figyelmet a szerencsétlenségről, de nem, mert azonnal vissza is kanyarodik hozzá – Kis híján ötszáz forint volt egy kiló körte. Én csak a fejemhez kaptam, nem szóltam semmit, úgy hagytam ott a kofát. Mert hát nem csak ez a körtefa jutott nekem ott eszembe, hanem apám is, aki száz almafát telepített abba a földbe, amihez apai jussként jutott. De úgy, hogy egy életre összeveszett miatta a testvérével, aki szintén ezt a földet akarta. De az én apám harcolt, nem hagyta az álmát. Mert az álma volt neki az almáskert.

- Meg is valósította végül- meséli tovább Rózsika, miközben a szemét le nem veszi a derékba tört körtefáról – Voltak olyan tavaszok, amikor a család gyerekestül füstölte a fák közét egész éjjel, le ne fagyjanak a virágok. Nagyon megszenvedtek a gyümölcsért, embertelenül sok dolog volt a száz almafával. Aztán, amikor a nagyanyám kiállt a három kosár gyümölccsel a piacra, és a nagyságák meg a cselédeik mind fitymálták és drágállották az árut, az én nagyanyám mind elébük borította a kosarakat, az útra. Hogy akkor vigyék ingyen, de a legközelebbit maguk termeljék is meg.

De én a körtét szerettem. Bármilyen fajta volt, azt én mind valósággal imádtam. Az árpával érőt, a papkörtét, a Kálmánt, a Vilmost, még az apró szemű disznószarkörtét is. Ne nevessen, így hívta mindenki, mert nagyon gyorsan leérett, és amikor leesett a fa alá, hát pont úgy nézett ki, mint a disznószar.

- Csakhogy ez mind réges-rég volt. Az ötszázforintos körtét a nyugdíjamból nem tudom megvenni. Ez itt Kálmánkörte volt, alig vártam , hogy megérjen. Nem sok kellett volna már neki. Valamelyik nap boltba menet láttam, hogy egy öregember válogatja a fa alá lepotyogottak közül a puhább, épebb szemeket. Gondoltam is magamban, na, ez se bírja ki, hogy rendesen megérjen, ez is nagyon szereti a körtét, oszt ennek se telik rá.

Nem ismertem, pedig biztos falubeli volt. Lehet, hogy amiatt nem ismertem rá, mert nagyon rég láttam. Az öregség nagyon meg tudja változtatni az embert. Még, ha egy iskolapadban ültünk is valamikor, nem biztos, hogy fel tudjuk idézni a másik arcát, nyolcvanévesen. De ez az ember mégis felbátorított engem, mert amíg nem láttam, szégyenkeztem a gondolatra, hogy a senkiföldjén guberálom majd a fű meg a gyom közül a körtét.

- De Kálmánkörte nélkül maradok, mert beütött ez a vihar, és vége lett a fának.

- Igaz, két utcával odébb láttam egy másik fát, azon meg Klapp kedveltje érik. Pár darab már le is esett a drótkerítésen kívülre, a kibetonozott árokba. Tele van az a porta is öreg gyümölcsfákkal, de a gazdájuk nem itt lakik, évszámra nem is jár erre. A szomszédnak fizet, hogy néha kaszálja le a kerítésen belül a gazt, a füvet. Van ott egy gyönyörűségesen szép, háromtörzsű diófa is. Egyenesen a föld felett ágazik el háromfelé. Életemben ezen kívül ilyet még sose láttam. Ősszel majd megteríti dióval a földet az is....És talán arra jön majd egy-két gyerek, akik összeszedegetnek nekem pár körtét, a dióból is valamennyit. És közben megtanulják, hogy nem szégyen az. Megtanuljál, amit mi magunktól is tudtunk. Hogy meg kell becsülnünk nagyon, amink van.