Szombathelyiek Kassán jártak Márainál

Kassa tavaly Európa kulturális fővárosa volt, mégpedig zajos sikerrel. A várost járva mindenütt látni a sokmillió eurós beruházások hozadékát. A zenélő, színváltó szökőkutakat, a megújult templomokat, épületeket, az újrakövezett, széles utcákat, s persze a 21. század jelképeit, az összkomfortos plázákat. Kassának, az acél és a vas városának – nem mellesleg ma is az, 40 ezer embernek adva munkát, úgyhogy hajrá Miskolc – kimondottan jót tett a kultúra piedesztálra emelése. Nem csak a fizikai, hanem a lelki épülések okán is. Ebbe a folyamatba igazi uniós alapelvként bőséggel belefért a hagyományok, a nemzetiségi kultúrák, közte a meghatározóan magyar ápolása is. A soproni világjáró Kiss János vezette csapatunknak nem kellett elterelő hadműveletekre számítania sem a Rákóczi kripta, sem a számtalan romkocsma, irodalmi kávézó, nemzeti műemlék felkeresésekor. Természetes itt a sokszínű polgári kultúra. Olyan természetes, mint maga a polgár Márai. Az uniós projektet az ő hatalmas szellemi felhajtóereje juttatta a csúcsra. Ehhez persze kellett a helyiek is.

A szlovákiai nagyváros, Kassa, tavaly töltötte be az Európa kulturális fővárosa tisztet. Mégpedig zajos sikerrel. E cím elnyerését főleg annak a szellemiségnek és benne írói munkásságnak köszönhette, amelyet Márai Sándor képviselt. A döntés után szinte az egész várost megújították, sokmillió eurót költve utak, épületek, műemlékek fejlesztésére. A belváros ismét a régi pompájában ragyog.

Fotó: Kozma Gábor

Társaimmal, közte a szombathelyi Lőricz Józseffel, Kovács Józsefné Irénkével, Baranyai Lajosné Marikával és Tuboly Ferencné Erzsikével sétálunk a számos kis utca egyikében, érintve a nagy író sorsát formáló helyeket. Így a valamikor Szegfű utca 6. szám alatti szülőházát, a kissé kopott, de patináját máig őrző Maléter palotát, ahol Lola, az író későbbi felesége nevelkedett. A fényképezőgépek zümmögésére, résnyire nyílik az erkélyen egy ajtó... „Különös érzés, szállodaszobában aludni a Városban, ahol születtem. Igen, az otthonok összedűltek” – idéződnek meg sorai a Kassai őrjárat című kötetéből, amelyet egy 1941-es, az Európa szállóban töltött egynapos látogatása ihletett.

Aztán elérkezünk a Mészáros utcai házhoz, az emlékszobához, ahol emléktáblák hirdetik, hogy itt élt és lakott egy ideig a város írója, ama alapvetés megfogalmazója. Miszerint „polgárnak lenni életforma”. A kapuban már vár ránk a Márai-hagyaték gazdája, Julia Sokolova dr., akinek szülei igaz barátságot ápoltak az íróval és annak családjával. Még az emigrációban is találkoztak, Júlia itt ismerte meg személyesen Márait. A mosolygós szőke hölgy örömmel eleveníti fel a két család barátságát. Édesapja nagyon jóban volt az íróval, számos dologban segítették egymást egészen Márai 1948-as emigrációjáig.

– Szüleim meghagyták, hogy soha ne feledjem el őt sem azt, amit alkotott. Így láttam hozzá a hagyaték gondozásnak, emléke ápolásának. Filmvetítés, 24 órás felolvasás, többnyelvű bemutatás, koszorúzás – ezek mind állandó és önként vállalt feladatok. Most a helyi civil klubnak és az emlékszobának segítek be, számos intézmény mellett. Nagy segítségünkre volt a kassai barangolásokat rendező csoport is. Akciójuk után, két napon át csaknem ezer kassai látogatta meg az emlékszobát – mondja Júlia, hozzá téve: az emlékszoba egy spanyol művész-dizájner instrukciói alapján újult meg. Olyannyira sajátságosan, hogy a Márai életéről készült fényképkiállítást átvitték az emlékszobához tartozó Nemzeti kisebbségek klubjába.

– Az unió pénzt adott, cserébe elkérte a kulcsokat. Még egy év, aztán visszakapom – mondja Júlia, majd Gáspár Péter bronzba öntött Márai szobrához kalauzol. „Ez volt az az idő, amikor megértettem, hogy el kell menni ebből az országból, – nemcsak azért kell elmenni, mert nem engednek szabadon írni, hanem elsőbben és még sokkal inkább azért, mert nem engednek szabadon hallgatni". A szoborral szemben üres szék, bárki helyet foglalhat. Beszélgessünk, üzen a polgár.

Márai Sándor a Kádár rendszer, azon belül is az Aczél György nevével fémjelzett kultúrpolitika első számú ellensége volt. Márait nem hogy nem tanították, de évtizedekig még a nevét sem írták le sehol. A Szabad Európa Rádió adásai révén ismerhette meg a magyar közönség egyrésze, de műveihez nem juthatott hozzá. De ahhoz mégis elegendő volt a vékony információ, hogy sokan megtudják: az emigrációban is létezik minőségi magyar irodalom.

De mi volt az oka az engesztelhetetlen gyűlöletnek Máraival szemben? Aztán meg amikor eljött az idő és Aczél az általa manipulált művészvilága holdudvarból, úgymond, követeket menesztett hozzá Salernoba, hogy béküljenek – az író egyszerűen kidobta az udvaroncokat. Nos, Máraival az volt a baj és ami még szomorúbb: ma is az a baj, hogy ő klasszikus értelemben vett polgár volt. A polgár pedig eredendően szabad és független, gyarapodása e bástyákat védi. Ráadásként a civil szféra fundamentuma, a mindenkori hatalom kritikusa. Márai nem bírta elviselni azt a nyomást, az igazságként feltüntetett hazug ideát, amely a szocializmus sztálini útjára lépő Csehszlovákiát (és minden keleteurópai országot, közte hazánkat) jellemezte. Megtehette volna, hogy idővel kiegyezik, hiszen ezt cselekedték sokan. Mégoly kiválóságok is, mint Örkény, Illyés, Déry, vagy Zelk Zoltán.

De nem. Ő nem engedett semmit abból a polgári eszményből, amit Kassán szívott magába és amely európai polgárrá avatta. Látásmódjánál maradva kérdezhetjük: mi a polgár ma? Európa keleti felében erre jobbára múltszázadi példákat keresnek, a nyugati minták meg egyre silányodnak. Márai tudná a választ.