Mártírok a Munkásotthonból

Szombathelyen ez utóbbi a Munkásotthont jelentette, amely akkor a Kossuth u. 17. szám alatti házban működött. A Munkásotthon, ha mai kifejezéssel szeretnénk bemutatni, akkor leginkább egy közösségi házhoz hasonlítható, amely kulturális programokat és tanfolyamokat szervezett, segítette a szakszervezetek érdekvédelmi munkáját, és lényegében a szociáldemokrata párt működésének is egyik helyszíne volt. A szombathelyi Munkásotthon már az 1900-as évek elején megalakult, hosszabb ideig a Rumi utca 14. szám alatt működött, 1939-ben költözött át a Kossuth utcába. 1944 tavaszán a szocdemek helyi vezetői közül Heimler Ernő ügyvédet, Geisler István divatáru-kereskedőt, Gerő Béla kereskedelmi alkalmazottat és Lukács József villanyszerelőt letartóztatták és internálták.

A szakszervezeti mozgalom helyi második vonalának megsemmisítésére ősszel, a nyilas hatalomátvétel után került sor. Akkor tíz embert vettek őrizetbe, többnyire kisiparosokat és munkásokat. Hammerschmidt János szíjgyártót, Zsiray Lajos tetőfedőt, Rózsa János nyomdászt, Vinkovics József kőművest és társaikat. Az idősebb korosztály ismeri a neveket, hiszen a rendszerváltás előtt még utcanévtáblákon olvashatta azokat. Az ő tevékenységük is – éppen úgy, mint a tavasszal letartóztatottaké – sok tekintetben a Munkásotthonhoz kapcsolódott. A tavaszi és az őszi letartóztatásokat is a magyar hatóságok hajtották végre, de az őrizetbe vettek végül német koncentrációs táborba kerültek. Senki sem tért vissza közülük. Hogyan lehetséges az, hogy azoknak a szakszervezeti ve­zetőknek, akik a fasizmus áldozataivá váltak, ma nincs emlékhelyük a városban? Nincs semmilyen rejtélyes ügy a háttérben, a történet mégis tanulságos. A szakszervezeti mártíroknak nem sokkal a háború után három helyen is emléktáblát állítottak. Egyet a Thököly u. 14-ben, a régi szakszervezeti házban, egyet a Széchenyi utcában, a későbbi szakszervezeti központban, egyet a Zrínyi Általános Iskolában. Itt csak azoknak az áldozatoknak a neve szerepelt, akik ott tanultak.

A fordulat éve után az új kommunista hatalom a sajátjának tekintette a szociáldemokrata hősöket. A rendszer legitimációja szem­pontjából fontos volt, hogy olyan elődöket tudjanak bemutatni, akik a „kommunizmusért haltak meg”. Nagyjából két évtized kellett ahhoz, hogy az emlékezet átálljon. Bertalan Lajos 1966-ban Tizennégyen 1944-ből címmel írt riportkönyvet róluk. Akkor a megkérdezettek közül többen már valóban mint kommunista mártírokról beszélnek róluk, és hát voltak olyanok, akik csak azt tudták, hogy „olyan haladóféle emberek” voltak. A mindössze 45 oldalas, kitűnő műből sok minden más is kiderül. Az egyik pártkorifeus például 66-ban arról panaszkodott a szerzőnek, hogy a 14 között csak egyetlen kommunista volt, Lukács József, s egyedül róla nem neveztek el utcát. (1969-ben Lukács is utcanevet kapott.) Bertalan megbízásból készítette a riportokat, nem írhatott le mindent, de azt megemlíti, hogy egy másik mártír, Unger Gyula fia 1957-ben nyugatra disszidált. Hogy Nyugaton él Heimler Ernő fia, Jenő is, az nem szerepel a könyvben. Ő a kommunista rendszer nyílt ellenfele volt. 1966-ban jelent meg Angliában az Ellenállni a zsarnokságnak című munkája. A mártírok közül Heimler vett részt az országos politikában. 1919-ben a Tanácsköztársaság idején ügyész volt, politikai feladatokat is vállalt. A kommün bukása után letartóztatták, de néhány hetes vizsgálati fogság után szabadon engedték. Tagja volt a városi képviselő-testületnek, 1934-ben – nagy szavazatszámmal – a megyei törvényhatóság tagjává is megválasztották. A Szociáldemokrata Párt jobbszárnyához tartozott, az angol Munkáspártot tekintette példának.

Az Auschwitzban elpusztított 14 szakszervezeti vezető emlékének ápolását a múlt rendszer szervezetei vállalták. Bizonyos értelemben ki is sajátították őket. Nem biztos, hogy annak idején indokolt volt a mártírok mindegyikéről utcát elnevezni, a rendszerváltás után pedig nem biztos, hogy bölcs dolog volt a régi utcanevek visszaállításával együtt a nekik állított emléktáblák mindegyikét eltávolítani.