Megtalálta az elveszett kincset a hegyhátszentjakabi házaspár

Mindketten Zalaegerszegen jártak iskolába. Mariann utóbb Pécsen elvégezte a Janus Pannonius Tudományegyetemet magyar-népművelés szakon, huszonnyolc éve kezdett dolgozni a zalai főváros MMIK-jában - ma ugyanott van, csak éppen a név változott meg: Zala Megyei Közművelődési Intézmény, ahol művészeti szakreferens -, jó ideig a kézműves szakiskolai részleget vezette, angolt is tanított. Károlynak az édesapja a karosszéria-lakatos szakmát ajánlotta, elmagyarázta neki, hogy az az autóipar egyik legjobb profilja . Sorkatonaság után bakaruhában szolgált évtizednyi ideig, ma négy kocsimárkás egységben karbantartó, mindenes, gondnok.

Tizenöt évesen találkozott először a gimis leány és a szakközepes legény; a fiúk belógtak a lányok zártkörű osztálybulijába. Meghatározó este volt ugyan, de annak idején még nem volt szokás annyira fölpörgeti a dolgokat, mint manapság, s kisebb kihagyások után - kocogott a pohár - huszonnégy évesen került sor az ásó, kapa és nagyharang válasszon el bennünket egybekelésre. Károly elmosolyodik: - Eldöntöttük, ki az ész és ki a kéz. Ő a szellemi - néz Mariannra -, én meg inkább a kezes dolgokhoz értek. A kettő nálunk jól tud működni, úgyhogy azóta is minden rendben van.

Aztán szépen, lassan, fokozatosan beoltattak a néprajzi tárgyak megbecsülésével, gyűjtésével. Mariann nagyapjának testvére, Roszka mama a Zalaszentgyörgy melletti Kávási tájházat vezette. A parasztporta eredetileg az övé volt, de a család átadta azt a Göcseji Falumúzeumnak azzal, hogy Roszka mama élete végéig ott maradhat. Aki még kapott egy plusz feladatot; kalauzolja a látogatókat! Ezt - csaknem egészen (kilencvennyolc éves korában bekövetkezett) haláláig - jó szívvel meg is tette. A Török házaspár számára ez is nagy oltás volt. S persze Mariann, az általa irányított kézműves szakiskolában vezetgette vissza - Károly is segédkezett - a gyerekeket a régi idők tevékenységeihez: kosárfonáshoz, fazekassághoz, kézi és gépi hímzéshez, fafaragáshoz, -művességhez, szövéshez, csipkeveréshez, mézeskalács alkotásához, bőrtárgyak készítéséhez...

Úgy adódott, hogy lehetőségük nyílt a szőcei, már nagyon idős Marton Pista bácsi műhelyét megvásárolniuk. Természetesen megvárták, míg maga a mester úr dönt úgy, hogy befejezi az ipart. Elfogadta, megkedvelte Törökéket, nyugodt szívvel bízta rájuk becsben tartott szerszámait. Leszármazottaival ma is él a barátság.

Károly élete első találását mutatja, egy metszőkést, ami valójában egy kovács által készített metszőolló. Ez a tárgy mindig elkísért. A cipészműhely pedig valójában annyit jelentett számunkra: megtaláltuk az elveszett ´kincset´. Amihez rengeteg gyűlt, gyűlik a mai napig. De nem magunk miatt.”

Mariann gombolyítja tovább a szavak fonalát: „A paraszti élet tárgyait meg az iparosokét is megmutatjuk a mai világ embereinek. Kicsit meg akarjuk állítani az időpillanatot. Arra is szeretnénk biztatni, hogy a ´kincseket´ senki se engedje ki a kezéből, azaz őrizzék meg a régi idők tárgyait. S látogassák meg a nagyszülőket, meséltessék is őket; így végső soron ki-ki visszakaphatja a családját... Egy-egy kiállítás kulcs az emberek szívéhez. Visszakapnak valamit abból, ami egyszer elveszett. S tudjanak beleszippantani dohos pincébe, műhelybe, miközben nem bolygatjuk meg a tárgyakat, amelyek sugallják: merítkezés, visszavágyás, honvágy után hogyan menjél tovább az utadon.

– Mi úgy gondoljuk, hogy a tárgyak által összetalálkoznak az emberek – mereng Károly. – Tudnak róluk beszélni, azok kapcsán beszélgetni. Máté Péter híres száma után szabadon: azért vannak a régi jó tárgyak... Nem mellékesen pedig: felkérésre Muravidéki meséket, históriákat is gyűjtenek. S hogy mi lesz az eszközök sorsa? Együtt vallják: ha történne valami, azok rendben vannak. Ők már újraélesztették őket. S bár a huszonhárom éves Ádám fiuk is szereti, becsüli azokat, de ő jogásznak készül az ELTÉ-n. Negyedéves lesz; beszél németül, olaszul, angolul.

Az asztalon fekvő Füveskönyvből (említettük: ez történetesen Antoine de Saint-Exupéry- től való) most a Török házaspár választ egy idézetet: „Ha kultúrát adományozol, egyben szomjúságot adsz. A többi magától jön.”

A sors elvesz, utóbb ad is...

S vajon miért pont Hegyhátszentjakabon horgonyzott le a Török házaspár? Nincsenek véletlenek, ez is sorskérdés volt, állítják mindketten. Az ő 1996-os esztendejüket temetések árnyékolták be. A következő évben bukkantak rá egy hirdetésre: eladó a Vadásató közvetlen szomszédságában egy nyaraló. Éppen azt az állapotot élték: merre is folytassák az életüket? Meglátni és megszeretni – így történt. Úgy vélik: amikor a sors valamit elvesz, utána adni is fog... Egyébként meg a vízöntő havában születtek, annyira kézenfekvőnek tűnt, hogy víz mellett lakjanak. Akkor költöztek ide végleg Zalaegerszegről, amikor fiuk befejezte a gimnáziumot. (Meg akarták kímélni a kora reggeli fölkelésektől.) Kibővítették a házat, belakták. Lassan be-, elfogadta őket a falu, s a mostani hegyhátszentjakabi néprajzi tárlatuk – merthogy ők is adtak, nem is keveset – megpecsételte a szövetséget község és egykori „gyüttmentek” között. A rácsodálkozás ereje, a simogató dicséretek szívmelengetése, az itthonlét íze... (Amúgy Mariann apai nagymamájának egyik szekrénye most került hozzájuk, rajta a monogramja. Ez az egyetlen, titkokat őrző tárgy marad meg tőle...) Amiként Károly említi: sugároz az ember egy töltést, ugyanakkor felszabadultabb, barátibb is itt. Ahová, s ez is igaz: „a gondokat hazavisszük, de nem akasztjuk ki azokat a fára”. Ádám fiuk egyik versében így fogalmaz: „A lapos bolygón/ ez a fura kis ék./ Nekem a haza...". A Madárlátta, anyámsütte című vándortárlatuk mottóját Kassák Lajostól kölcsönözték: „Az utak csodálatosan összeszaladnak a megjelölt vándorokkal”.