Mesélő ház, mesélő mester

Most Sárszentlőrincen nála járunk. Ebben az ezer lakost el nem érő Tolna megyei községben, gyönyörű vidéken, ahová a bevezető utat a Sió hídja keresztezi, s ahová ő Budapestről költözött dédapja házába. Itt él tűzzománcokat készítő feleségével, három gyermekével, anyósával egy tágas tér szegletében. Egy többször átépített házban, amelyen két emléktábla is hirdeti: itt volt hajdan az evangélikus algimnázium, itt tanult 1831-32-ben (Illyés Gyula Petőfi életrajzában olvastam: drága pénzért) Petőfi Sándor.

S most itt él az 1958-ban, Budapesten született Nagy Zoltán, aki élete kacskaringóiról nevetve meséli: nagyon jó gimnáziumba járt, beleszeretett az egyik tanárnőjébe, miatta skandinavisztikát akart tanulni az egyetemen, de újságíró édesapjának egy ismerőse eltérítette, valósággal elragadta Budapestről. Így érett Mezőtúron, Karcagon, majd Erdélyben keramikussá. Azóta munkái eljutottak Lengyelországba, Németországba, Franciaországba, Olaszországba, Svédországba, Finnországba is, s vált Nagy Zoltán a fazekasság professzori szintű ismerőjévé, művelőjévé. Nagyon hosszan tud mesélni arról, mi a különbség a Kárpát-medence és mondjuk a franciaországi agyag között, vagy arról, hogy technikájukban és színvilágukban miként őrzik máig magyar kerámiák a honfoglalás és az az előtt élt magyarság Európába hozott művészetét. Vándorlásuk útvonalán mindenhol előkerültek ilyen cserepek, töredékek, de tőlünk nyugatra csak Bernben - ám ott dolgozott hajdan egy magyar fazekas.

- Magyar ember a hitem szerint az, aki a természettel harmóniában él, s pentaton dallamot énekel - szögezi le bent, már az asztalnál ülve Zoltán, ezzel is alátámasztva: méltó a Babó-díjra. - Smidt Egon egyszer lelassította a madarak énekét, s kiderült - ez döbbenetes - a madarak C-pentaton dallamot énekelnek. Láttam mexikói hímzéseket, piros és zöldet használnak, a hímzésük ugyanaz, mint a miénk. Dante az 1300-as években irigykedve nézett ránk, mert itt Tündér Ilonát még tisztelték. Volt valamikor a 90-es években Budapesten egy Mátyás kiállítás. Azt akarták bebizonyítani, hogy az olaszok idehozta reneszánszból fejlődött ki a magyar népművészet. Kézművesek jöttek Firenzéből, de én nem látom a magyar népművészet elődjét az olaszokéban.

Nagy Zoltán filozofikus hajlamú, érzékeny és igen jó humorral megáldott művész. Erdélyi mesterére, a korondi Pál Antal fazekasra - akinek képe ott lóg ma is műhelye falán - egy történettel emlékezik:

- A bokály állítólag olasz eredetű szó, jellegzetes boroskancsót, poharat jelent, 7,5 decist-egy literest. A pincéből ebben hozták fel a bort, kínálták vele a vendéget, mert ennyit büntetlenül meg lehet inni. Székelyföldön, Pál Anti bácsi mesélte, hogy a bokályt hogyan használták. Amikor a lány eladósorba került, tanulta édesanyjától a háziasszonyi, gazdasági teendőket, minden vásárban vehetett egy bokályt. Anti bácsi szerint a bokály szűz lányt formáz, tehát a lány olyan bokályt vásárolt, ami őt magát formázta. Gyűltek stafírungba a bokályok, s amikor egy legény szemet vetett rá, kerülgették egymást, komolyra fordult köztük a dolog, akkor a legény ünneplőbe öltözött, s dologidőben, disznó etetés közben elment meglátogatni a leány apját. Tehát kizárólag akkor, amikor csak zavarni lehet egy gazdálkodó embert. A gazda meglátta ünneplőjében, behívta a házba. Ha a lányának tetszett az a legény, s ő is elfogadta, akkor levett egy bokályt, s az anyósjelölt hozott fel benne mézesbort a pincéből. Azután beszéltek ezek mindenről: termésről, időjárásról, disznókról, csak éppen a lányról nem. A legény elkezdte kóstolgatni a bort, erre a gazda azt mondta: édes fiam, ne kóstolgasd, gyere vissza majd ha ember leszel. Ha pedig megitta a bort és fejre állt, akkor meg azt mondta a gazda: édes fiam, hát megbolydulsz ennyi bortól, gyere vissza, majd ha bírod. Ezzel jelezték: még korainak találják a lánykérést. Ha viszont nem találták annak, nem észrevételezte a kortyolgatást, vagy a fejre állást, hanem még mindig az időjárásról beszélgettek. Akkor a hétvégén már jöttek is a kérők, hamarosan megtörtént a házassági kihirdetési szándék a templomban. Nem bántottak meg senkit szavakkal. Nagyon finoman intézték a dolgokat.

Sok szép mesét ír kerámiáin Nagy Zoltán. Ősi meséket. Szemeskályha a sarokban, asztala régi fából, a pad körülötte XIX. századi faragott, pingált. A padról mesélve elillan a jókedv.

- Visszajöttem ide, mert gyerekként voltam itt, s nagyon szerettem a falu népét. De ez a falu már messze nem az a falu. Ezt a padot egy üveg borért vettem, mert ki akarta dobni a gazdája. Van egy hasonló korú gyönyörű kelengyeládám, azt szó szerint a halál torkából mentettem ki. Az atyafi szét akarta vágni, már ott volt a fejsze a kezében. Kérdeztem tőle, miért nem tartja meg. Mert kell a tüzelő, mondta. Milyen fából van? Fenyőből, válaszolta. Adok annyi akácfát, ami belefér a ládába nyitott tetővel, ajánlottam. Ilyen sikeres alkut kötöttem. De ezek borzasztó esetek.

Ezért, ezek miatt a tapasztalások miatt is esett olyan jól Nagy Zoltánnak a Babó-díj. A bizonyosságot kapta vissza arról, hogy vannak ebben az országban még olyan emberek, akiknek az érték, ami neki is. Vannak olyan emberek, akik Babó Antal születésnapjához, november 15-éhez közeledve összegyűlnek Kőszegen, hogy átadják egy arra érdemes művésznek az 1999-ben elhunyt barátjukról elnevezett díjat. Ősszel a református templom Csillag-termében rendezett díjátadón, kiállítás megnyitón Babó Antal egyik barátja, dr. Lőrincz Zoltán művészettörténész arról szólt, ki is volt a Velem fölötti Eresztény-majorban élt, ugyancsak Budapestről vidékre költözött tárgykészítő iparművész, a magát faművesnek nevező Babó Antal. A másik barát, Somogyi Győző festőművész méltatta Nagy Zoltánt, aki tökéletesen megfelel annak a kiírásnak, amit egy Babó-díjastól elvárnak: nemzeti kultúránk olyan őrzője ő, aki alkotó módon viszi, fejleszti tovább a magyar formavilágot, élete alakításában meg a vidék értékeit, a keresztény hagyományokat őrzi.

Kifelé újra szóba kerül Petőfi, aki a legszebb házban lakott itt, a jegyzőnél. Itt, a Mezőföld egyik gyöngyszemében, ahol Lázár Ervin a közeli Rácpácegresről oly szép és különös novellákat írt, s ahol faliképet, tányért, kályhaszemet készít ügyes kézzel, dús fantáziával a Babó-díjas Nagy Zoltán.

Nagy Zoltán filozofikus hajlamú, érzékeny és igen jó humorral megáldott művész. Erdélyi mesterére, a korondi Pál Antal fazekasra - akinek képe ott lóg ma is műhelye falán - egy történettel emlékezik:

- A bokály állítólag olasz eredetű szó, jellegzetes boroskancsót, poharat jelent, 7,5 decist-egy literest. A pincéből ebben hozták fel a bort, kínálták vele a vendéget, mert ennyit büntetlenül meg lehet inni. Székelyföldön, Pál Anti bácsi mesélte, hogy a bokályt hogyan használták. Amikor a lány eladósorba került, tanulta édesanyjától a háziasszonyi, gazdasági teendőket, minden vásárban vehetett egy bokályt. Anti bácsi szerint a bokály szűz lányt formáz, tehát a lány olyan bokályt vásárolt, ami őt magát formázta. Gyűltek stafírungba a bokályok, s amikor egy legény szemet vetett rá, kerülgették egymást, komolyra fordult köztük a dolog, akkor a legény ünneplőbe öltözött, s dologidőben, disznó etetés közben elment meglátogatni a leány apját. Tehát kizárólag akkor, amikor csak zavarni lehet egy gazdálkodó embert. A gazda meglátta ünneplőjében, behívta a házba. Ha a lányának tetszett az a legény, s ő is elfogadta, akkor levett egy bokályt, s az anyósjelölt hozott fel benne mézesbort a pincéből. Azután beszéltek ezek mindenről: termésről, időjárásról, disznókról, csak éppen a lányról nem. A legény elkezdte kóstolgatni a bort, erre a gazda azt mondta: édes fiam, ne kóstolgasd, gyere vissza majd ha ember leszel. Ha pedig megitta a bort és fejre állt, akkor meg azt mondta a gazda: édes fiam, hát megbolydulsz ennyi bortól, gyere vissza, majd ha bírod. Ezzel jelezték: még korainak találják a lánykérést. Ha viszont nem találták annak, nem észrevételezte a kortyolgatást, vagy a fejre állást, hanem még mindig az időjárásról beszélgettek. Akkor a hétvégén már jöttek is a kérők, hamarosan megtörtént a házassági kihirdetési szándék a templomban. Nem bántottak meg senkit szavakkal. Nagyon finoman intézték a dolgokat.

Sok szép mesét ír kerámiáin Nagy Zoltán. Ősi meséket. Szemeskályha a sarokban, asztala régi fából, a pad körülötte XIX. századi faragott, pingált. A padról mesélve elillan a jókedv.

- Visszajöttem ide, mert gyerekként voltam itt, s nagyon szerettem a falu népét. De ez a falu már messze nem az a falu. Ezt a padot egy üveg borért vettem, mert ki akarta dobni a gazdája. Van egy hasonló korú gyönyörű kelengyeládám, azt szó szerint a halál torkából mentettem ki. Az atyafi szét akarta vágni, már ott volt a fejsze a kezében. Kérdeztem tőle, miért nem tartja meg. Mert kell a tüzelő, mondta. Milyen fából van? Fenyőből, válaszolta. Adok annyi akácfát, ami belefér a ládába nyitott tetővel, ajánlottam. Ilyen sikeres alkut kötöttem. De ezek borzasztó esetek.

Ezért, ezek miatt a tapasztalások miatt is esett olyan jól Nagy Zoltánnak a Babó-díj. A bizonyosságot kapta vissza arról, hogy vannak ebben az országban még olyan emberek, akiknek az érték, ami neki is. Vannak olyan emberek, akik Babó Antal születésnapjához, november 15-éhez közeledve összegyűlnek Kőszegen, hogy átadják egy arra érdemes művésznek az 1999-ben elhunyt barátjukról elnevezett díjat. Ősszel a református templom Csillag-termében rendezett díjátadón, kiállítás megnyitón Babó Antal egyik barátja, dr. Lőrincz Zoltán művészettörténész arról szólt, ki is volt a Velem fölötti Eresztény-majorban élt, ugyancsak Budapestről vidékre költözött tárgykészítő iparművész, a magát faművesnek nevező Babó Antal. A másik barát, Somogyi Győző festőművész méltatta Nagy Zoltánt, aki tökéletesen megfelel annak a kiírásnak, amit egy Babó-díjastól elvárnak: nemzeti kultúránk olyan őrzője ő, aki alkotó módon viszi, fejleszti tovább a magyar formavilágot, élete alakításában meg a vidék értékeit, a keresztény hagyományokat őrzi.

Kifelé újra szóba kerül Petőfi, aki a legszebb házban lakott itt, a jegyzőnél. Itt, a Mezőföld egyik gyöngyszemében, ahol Lázár Ervin a közeli Rácpácegresről oly szép és különös novellákat írt, s ahol faliképet, tányért, kályhaszemet készít ügyes kézzel, dús fantáziával a Babó-díjas Nagy Zoltán.

Nagy Zoltán filozofikus hajlamú, érzékeny és igen jó humorral megáldott művész. Erdélyi mesterére, a korondi Pál Antal fazekasra - akinek képe ott lóg ma is műhelye falán - egy történettel emlékezik:

- A bokály állítólag olasz eredetű szó, jellegzetes boroskancsót, poharat jelent, 7,5 decist-egy literest. A pincéből ebben hozták fel a bort, kínálták vele a vendéget, mert ennyit büntetlenül meg lehet inni. Székelyföldön, Pál Anti bácsi mesélte, hogy a bokályt hogyan használták. Amikor a lány eladósorba került, tanulta édesanyjától a háziasszonyi, gazdasági teendőket, minden vásárban vehetett egy bokályt. Anti bácsi szerint a bokály szűz lányt formáz, tehát a lány olyan bokályt vásárolt, ami őt magát formázta. Gyűltek stafírungba a bokályok, s amikor egy legény szemet vetett rá, kerülgették egymást, komolyra fordult köztük a dolog, akkor a legény ünneplőbe öltözött, s dologidőben, disznó etetés közben elment meglátogatni a leány apját. Tehát kizárólag akkor, amikor csak zavarni lehet egy gazdálkodó embert. A gazda meglátta ünneplőjében, behívta a házba. Ha a lányának tetszett az a legény, s ő is elfogadta, akkor levett egy bokályt, s az anyósjelölt hozott fel benne mézesbort a pincéből. Azután beszéltek ezek mindenről: termésről, időjárásról, disznókról, csak éppen a lányról nem. A legény elkezdte kóstolgatni a bort, erre a gazda azt mondta: édes fiam, ne kóstolgasd, gyere vissza majd ha ember leszel. Ha pedig megitta a bort és fejre állt, akkor meg azt mondta a gazda: édes fiam, hát megbolydulsz ennyi bortól, gyere vissza, majd ha bírod. Ezzel jelezték: még korainak találják a lánykérést. Ha viszont nem találták annak, nem észrevételezte a kortyolgatást, vagy a fejre állást, hanem még mindig az időjárásról beszélgettek. Akkor a hétvégén már jöttek is a kérők, hamarosan megtörtént a házassági kihirdetési szándék a templomban. Nem bántottak meg senkit szavakkal. Nagyon finoman intézték a dolgokat.

Sok szép mesét ír kerámiáin Nagy Zoltán. Ősi meséket. Szemeskályha a sarokban, asztala régi fából, a pad körülötte XIX. századi faragott, pingált. A padról mesélve elillan a jókedv.

- Visszajöttem ide, mert gyerekként voltam itt, s nagyon szerettem a falu népét. De ez a falu már messze nem az a falu. Ezt a padot egy üveg borért vettem, mert ki akarta dobni a gazdája. Van egy hasonló korú gyönyörű kelengyeládám, azt szó szerint a halál torkából mentettem ki. Az atyafi szét akarta vágni, már ott volt a fejsze a kezében. Kérdeztem tőle, miért nem tartja meg. Mert kell a tüzelő, mondta. Milyen fából van? Fenyőből, válaszolta. Adok annyi akácfát, ami belefér a ládába nyitott tetővel, ajánlottam. Ilyen sikeres alkut kötöttem. De ezek borzasztó esetek.

Ezért, ezek miatt a tapasztalások miatt is esett olyan jól Nagy Zoltánnak a Babó-díj. A bizonyosságot kapta vissza arról, hogy vannak ebben az országban még olyan emberek, akiknek az érték, ami neki is. Vannak olyan emberek, akik Babó Antal születésnapjához, november 15-éhez közeledve összegyűlnek Kőszegen, hogy átadják egy arra érdemes művésznek az 1999-ben elhunyt barátjukról elnevezett díjat. Ősszel a református templom Csillag-termében rendezett díjátadón, kiállítás megnyitón Babó Antal egyik barátja, dr. Lőrincz Zoltán művészettörténész arról szólt, ki is volt a Velem fölötti Eresztény-majorban élt, ugyancsak Budapestről vidékre költözött tárgykészítő iparművész, a magát faművesnek nevező Babó Antal. A másik barát, Somogyi Győző festőművész méltatta Nagy Zoltánt, aki tökéletesen megfelel annak a kiírásnak, amit egy Babó-díjastól elvárnak: nemzeti kultúránk olyan őrzője ő, aki alkotó módon viszi, fejleszti tovább a magyar formavilágot, élete alakításában meg a vidék értékeit, a keresztény hagyományokat őrzi.

Kifelé újra szóba kerül Petőfi, aki a legszebb házban lakott itt, a jegyzőnél. Itt, a Mezőföld egyik gyöngyszemében, ahol Lázár Ervin a közeli Rácpácegresről oly szép és különös novellákat írt, s ahol faliképet, tányért, kályhaszemet készít ügyes kézzel, dús fantáziával a Babó-díjas Nagy Zoltán.

- A bokály állítólag olasz eredetű szó, jellegzetes boroskancsót, poharat jelent, 7,5 decist-egy literest. A pincéből ebben hozták fel a bort, kínálták vele a vendéget, mert ennyit büntetlenül meg lehet inni. Székelyföldön, Pál Anti bácsi mesélte, hogy a bokályt hogyan használták. Amikor a lány eladósorba került, tanulta édesanyjától a háziasszonyi, gazdasági teendőket, minden vásárban vehetett egy bokályt. Anti bácsi szerint a bokály szűz lányt formáz, tehát a lány olyan bokályt vásárolt, ami őt magát formázta. Gyűltek stafírungba a bokályok, s amikor egy legény szemet vetett rá, kerülgették egymást, komolyra fordult köztük a dolog, akkor a legény ünneplőbe öltözött, s dologidőben, disznó etetés közben elment meglátogatni a leány apját. Tehát kizárólag akkor, amikor csak zavarni lehet egy gazdálkodó embert. A gazda meglátta ünneplőjében, behívta a házba. Ha a lányának tetszett az a legény, s ő is elfogadta, akkor levett egy bokályt, s az anyósjelölt hozott fel benne mézesbort a pincéből. Azután beszéltek ezek mindenről: termésről, időjárásról, disznókról, csak éppen a lányról nem. A legény elkezdte kóstolgatni a bort, erre a gazda azt mondta: édes fiam, ne kóstolgasd, gyere vissza majd ha ember leszel. Ha pedig megitta a bort és fejre állt, akkor meg azt mondta a gazda: édes fiam, hát megbolydulsz ennyi bortól, gyere vissza, majd ha bírod. Ezzel jelezték: még korainak találják a lánykérést. Ha viszont nem találták annak, nem észrevételezte a kortyolgatást, vagy a fejre állást, hanem még mindig az időjárásról beszélgettek. Akkor a hétvégén már jöttek is a kérők, hamarosan megtörtént a házassági kihirdetési szándék a templomban. Nem bántottak meg senkit szavakkal. Nagyon finoman intézték a dolgokat.

Sok szép mesét ír kerámiáin Nagy Zoltán. Ősi meséket. Szemeskályha a sarokban, asztala régi fából, a pad körülötte XIX. századi faragott, pingált. A padról mesélve elillan a jókedv.

- Visszajöttem ide, mert gyerekként voltam itt, s nagyon szerettem a falu népét. De ez a falu már messze nem az a falu. Ezt a padot egy üveg borért vettem, mert ki akarta dobni a gazdája. Van egy hasonló korú gyönyörű kelengyeládám, azt szó szerint a halál torkából mentettem ki. Az atyafi szét akarta vágni, már ott volt a fejsze a kezében. Kérdeztem tőle, miért nem tartja meg. Mert kell a tüzelő, mondta. Milyen fából van? Fenyőből, válaszolta. Adok annyi akácfát, ami belefér a ládába nyitott tetővel, ajánlottam. Ilyen sikeres alkut kötöttem. De ezek borzasztó esetek.

Ezért, ezek miatt a tapasztalások miatt is esett olyan jól Nagy Zoltánnak a Babó-díj. A bizonyosságot kapta vissza arról, hogy vannak ebben az országban még olyan emberek, akiknek az érték, ami neki is. Vannak olyan emberek, akik Babó Antal születésnapjához, november 15-éhez közeledve összegyűlnek Kőszegen, hogy átadják egy arra érdemes művésznek az 1999-ben elhunyt barátjukról elnevezett díjat. Ősszel a református templom Csillag-termében rendezett díjátadón, kiállítás megnyitón Babó Antal egyik barátja, dr. Lőrincz Zoltán művészettörténész arról szólt, ki is volt a Velem fölötti Eresztény-majorban élt, ugyancsak Budapestről vidékre költözött tárgykészítő iparművész, a magát faművesnek nevező Babó Antal. A másik barát, Somogyi Győző festőművész méltatta Nagy Zoltánt, aki tökéletesen megfelel annak a kiírásnak, amit egy Babó-díjastól elvárnak: nemzeti kultúránk olyan őrzője ő, aki alkotó módon viszi, fejleszti tovább a magyar formavilágot, élete alakításában meg a vidék értékeit, a keresztény hagyományokat őrzi.

Kifelé újra szóba kerül Petőfi, aki a legszebb házban lakott itt, a jegyzőnél. Itt, a Mezőföld egyik gyöngyszemében, ahol Lázár Ervin a közeli Rácpácegresről oly szép és különös novellákat írt, s ahol faliképet, tányért, kályhaszemet készít ügyes kézzel, dús fantáziával a Babó-díjas Nagy Zoltán.

- A bokály állítólag olasz eredetű szó, jellegzetes boroskancsót, poharat jelent, 7,5 decist-egy literest. A pincéből ebben hozták fel a bort, kínálták vele a vendéget, mert ennyit büntetlenül meg lehet inni. Székelyföldön, Pál Anti bácsi mesélte, hogy a bokályt hogyan használták. Amikor a lány eladósorba került, tanulta édesanyjától a háziasszonyi, gazdasági teendőket, minden vásárban vehetett egy bokályt. Anti bácsi szerint a bokály szűz lányt formáz, tehát a lány olyan bokályt vásárolt, ami őt magát formázta. Gyűltek stafírungba a bokályok, s amikor egy legény szemet vetett rá, kerülgették egymást, komolyra fordult köztük a dolog, akkor a legény ünneplőbe öltözött, s dologidőben, disznó etetés közben elment meglátogatni a leány apját. Tehát kizárólag akkor, amikor csak zavarni lehet egy gazdálkodó embert. A gazda meglátta ünneplőjében, behívta a házba. Ha a lányának tetszett az a legény, s ő is elfogadta, akkor levett egy bokályt, s az anyósjelölt hozott fel benne mézesbort a pincéből. Azután beszéltek ezek mindenről: termésről, időjárásról, disznókról, csak éppen a lányról nem. A legény elkezdte kóstolgatni a bort, erre a gazda azt mondta: édes fiam, ne kóstolgasd, gyere vissza majd ha ember leszel. Ha pedig megitta a bort és fejre állt, akkor meg azt mondta a gazda: édes fiam, hát megbolydulsz ennyi bortól, gyere vissza, majd ha bírod. Ezzel jelezték: még korainak találják a lánykérést. Ha viszont nem találták annak, nem észrevételezte a kortyolgatást, vagy a fejre állást, hanem még mindig az időjárásról beszélgettek. Akkor a hétvégén már jöttek is a kérők, hamarosan megtörtént a házassági kihirdetési szándék a templomban. Nem bántottak meg senkit szavakkal. Nagyon finoman intézték a dolgokat.

Sok szép mesét ír kerámiáin Nagy Zoltán. Ősi meséket. Szemeskályha a sarokban, asztala régi fából, a pad körülötte XIX. századi faragott, pingált. A padról mesélve elillan a jókedv.

- Visszajöttem ide, mert gyerekként voltam itt, s nagyon szerettem a falu népét. De ez a falu már messze nem az a falu. Ezt a padot egy üveg borért vettem, mert ki akarta dobni a gazdája. Van egy hasonló korú gyönyörű kelengyeládám, azt szó szerint a halál torkából mentettem ki. Az atyafi szét akarta vágni, már ott volt a fejsze a kezében. Kérdeztem tőle, miért nem tartja meg. Mert kell a tüzelő, mondta. Milyen fából van? Fenyőből, válaszolta. Adok annyi akácfát, ami belefér a ládába nyitott tetővel, ajánlottam. Ilyen sikeres alkut kötöttem. De ezek borzasztó esetek.

Ezért, ezek miatt a tapasztalások miatt is esett olyan jól Nagy Zoltánnak a Babó-díj. A bizonyosságot kapta vissza arról, hogy vannak ebben az országban még olyan emberek, akiknek az érték, ami neki is. Vannak olyan emberek, akik Babó Antal születésnapjához, november 15-éhez közeledve összegyűlnek Kőszegen, hogy átadják egy arra érdemes művésznek az 1999-ben elhunyt barátjukról elnevezett díjat. Ősszel a református templom Csillag-termében rendezett díjátadón, kiállítás megnyitón Babó Antal egyik barátja, dr. Lőrincz Zoltán művészettörténész arról szólt, ki is volt a Velem fölötti Eresztény-majorban élt, ugyancsak Budapestről vidékre költözött tárgykészítő iparművész, a magát faművesnek nevező Babó Antal. A másik barát, Somogyi Győző festőművész méltatta Nagy Zoltánt, aki tökéletesen megfelel annak a kiírásnak, amit egy Babó-díjastól elvárnak: nemzeti kultúránk olyan őrzője ő, aki alkotó módon viszi, fejleszti tovább a magyar formavilágot, élete alakításában meg a vidék értékeit, a keresztény hagyományokat őrzi.

Kifelé újra szóba kerül Petőfi, aki a legszebb házban lakott itt, a jegyzőnél. Itt, a Mezőföld egyik gyöngyszemében, ahol Lázár Ervin a közeli Rácpácegresről oly szép és különös novellákat írt, s ahol faliképet, tányért, kályhaszemet készít ügyes kézzel, dús fantáziával a Babó-díjas Nagy Zoltán.

Sok szép mesét ír kerámiáin Nagy Zoltán. Ősi meséket. Szemeskályha a sarokban, asztala régi fából, a pad körülötte XIX. századi faragott, pingált. A padról mesélve elillan a jókedv.

- Visszajöttem ide, mert gyerekként voltam itt, s nagyon szerettem a falu népét. De ez a falu már messze nem az a falu. Ezt a padot egy üveg borért vettem, mert ki akarta dobni a gazdája. Van egy hasonló korú gyönyörű kelengyeládám, azt szó szerint a halál torkából mentettem ki. Az atyafi szét akarta vágni, már ott volt a fejsze a kezében. Kérdeztem tőle, miért nem tartja meg. Mert kell a tüzelő, mondta. Milyen fából van? Fenyőből, válaszolta. Adok annyi akácfát, ami belefér a ládába nyitott tetővel, ajánlottam. Ilyen sikeres alkut kötöttem. De ezek borzasztó esetek.

Ezért, ezek miatt a tapasztalások miatt is esett olyan jól Nagy Zoltánnak a Babó-díj. A bizonyosságot kapta vissza arról, hogy vannak ebben az országban még olyan emberek, akiknek az érték, ami neki is. Vannak olyan emberek, akik Babó Antal születésnapjához, november 15-éhez közeledve összegyűlnek Kőszegen, hogy átadják egy arra érdemes művésznek az 1999-ben elhunyt barátjukról elnevezett díjat. Ősszel a református templom Csillag-termében rendezett díjátadón, kiállítás megnyitón Babó Antal egyik barátja, dr. Lőrincz Zoltán művészettörténész arról szólt, ki is volt a Velem fölötti Eresztény-majorban élt, ugyancsak Budapestről vidékre költözött tárgykészítő iparművész, a magát faművesnek nevező Babó Antal. A másik barát, Somogyi Győző festőművész méltatta Nagy Zoltánt, aki tökéletesen megfelel annak a kiírásnak, amit egy Babó-díjastól elvárnak: nemzeti kultúránk olyan őrzője ő, aki alkotó módon viszi, fejleszti tovább a magyar formavilágot, élete alakításában meg a vidék értékeit, a keresztény hagyományokat őrzi.

Kifelé újra szóba kerül Petőfi, aki a legszebb házban lakott itt, a jegyzőnél. Itt, a Mezőföld egyik gyöngyszemében, ahol Lázár Ervin a közeli Rácpácegresről oly szép és különös novellákat írt, s ahol faliképet, tányért, kályhaszemet készít ügyes kézzel, dús fantáziával a Babó-díjas Nagy Zoltán.

Sok szép mesét ír kerámiáin Nagy Zoltán. Ősi meséket. Szemeskályha a sarokban, asztala régi fából, a pad körülötte XIX. századi faragott, pingált. A padról mesélve elillan a jókedv.

- Visszajöttem ide, mert gyerekként voltam itt, s nagyon szerettem a falu népét. De ez a falu már messze nem az a falu. Ezt a padot egy üveg borért vettem, mert ki akarta dobni a gazdája. Van egy hasonló korú gyönyörű kelengyeládám, azt szó szerint a halál torkából mentettem ki. Az atyafi szét akarta vágni, már ott volt a fejsze a kezében. Kérdeztem tőle, miért nem tartja meg. Mert kell a tüzelő, mondta. Milyen fából van? Fenyőből, válaszolta. Adok annyi akácfát, ami belefér a ládába nyitott tetővel, ajánlottam. Ilyen sikeres alkut kötöttem. De ezek borzasztó esetek.

Ezért, ezek miatt a tapasztalások miatt is esett olyan jól Nagy Zoltánnak a Babó-díj. A bizonyosságot kapta vissza arról, hogy vannak ebben az országban még olyan emberek, akiknek az érték, ami neki is. Vannak olyan emberek, akik Babó Antal születésnapjához, november 15-éhez közeledve összegyűlnek Kőszegen, hogy átadják egy arra érdemes művésznek az 1999-ben elhunyt barátjukról elnevezett díjat. Ősszel a református templom Csillag-termében rendezett díjátadón, kiállítás megnyitón Babó Antal egyik barátja, dr. Lőrincz Zoltán művészettörténész arról szólt, ki is volt a Velem fölötti Eresztény-majorban élt, ugyancsak Budapestről vidékre költözött tárgykészítő iparművész, a magát faművesnek nevező Babó Antal. A másik barát, Somogyi Győző festőművész méltatta Nagy Zoltánt, aki tökéletesen megfelel annak a kiírásnak, amit egy Babó-díjastól elvárnak: nemzeti kultúránk olyan őrzője ő, aki alkotó módon viszi, fejleszti tovább a magyar formavilágot, élete alakításában meg a vidék értékeit, a keresztény hagyományokat őrzi.

Kifelé újra szóba kerül Petőfi, aki a legszebb házban lakott itt, a jegyzőnél. Itt, a Mezőföld egyik gyöngyszemében, ahol Lázár Ervin a közeli Rácpácegresről oly szép és különös novellákat írt, s ahol faliképet, tányért, kályhaszemet készít ügyes kézzel, dús fantáziával a Babó-díjas Nagy Zoltán.

- Visszajöttem ide, mert gyerekként voltam itt, s nagyon szerettem a falu népét. De ez a falu már messze nem az a falu. Ezt a padot egy üveg borért vettem, mert ki akarta dobni a gazdája. Van egy hasonló korú gyönyörű kelengyeládám, azt szó szerint a halál torkából mentettem ki. Az atyafi szét akarta vágni, már ott volt a fejsze a kezében. Kérdeztem tőle, miért nem tartja meg. Mert kell a tüzelő, mondta. Milyen fából van? Fenyőből, válaszolta. Adok annyi akácfát, ami belefér a ládába nyitott tetővel, ajánlottam. Ilyen sikeres alkut kötöttem. De ezek borzasztó esetek.

Ezért, ezek miatt a tapasztalások miatt is esett olyan jól Nagy Zoltánnak a Babó-díj. A bizonyosságot kapta vissza arról, hogy vannak ebben az országban még olyan emberek, akiknek az érték, ami neki is. Vannak olyan emberek, akik Babó Antal születésnapjához, november 15-éhez közeledve összegyűlnek Kőszegen, hogy átadják egy arra érdemes művésznek az 1999-ben elhunyt barátjukról elnevezett díjat. Ősszel a református templom Csillag-termében rendezett díjátadón, kiállítás megnyitón Babó Antal egyik barátja, dr. Lőrincz Zoltán művészettörténész arról szólt, ki is volt a Velem fölötti Eresztény-majorban élt, ugyancsak Budapestről vidékre költözött tárgykészítő iparművész, a magát faművesnek nevező Babó Antal. A másik barát, Somogyi Győző festőművész méltatta Nagy Zoltánt, aki tökéletesen megfelel annak a kiírásnak, amit egy Babó-díjastól elvárnak: nemzeti kultúránk olyan őrzője ő, aki alkotó módon viszi, fejleszti tovább a magyar formavilágot, élete alakításában meg a vidék értékeit, a keresztény hagyományokat őrzi.

Kifelé újra szóba kerül Petőfi, aki a legszebb házban lakott itt, a jegyzőnél. Itt, a Mezőföld egyik gyöngyszemében, ahol Lázár Ervin a közeli Rácpácegresről oly szép és különös novellákat írt, s ahol faliképet, tányért, kályhaszemet készít ügyes kézzel, dús fantáziával a Babó-díjas Nagy Zoltán.

- Visszajöttem ide, mert gyerekként voltam itt, s nagyon szerettem a falu népét. De ez a falu már messze nem az a falu. Ezt a padot egy üveg borért vettem, mert ki akarta dobni a gazdája. Van egy hasonló korú gyönyörű kelengyeládám, azt szó szerint a halál torkából mentettem ki. Az atyafi szét akarta vágni, már ott volt a fejsze a kezében. Kérdeztem tőle, miért nem tartja meg. Mert kell a tüzelő, mondta. Milyen fából van? Fenyőből, válaszolta. Adok annyi akácfát, ami belefér a ládába nyitott tetővel, ajánlottam. Ilyen sikeres alkut kötöttem. De ezek borzasztó esetek.

Ezért, ezek miatt a tapasztalások miatt is esett olyan jól Nagy Zoltánnak a Babó-díj. A bizonyosságot kapta vissza arról, hogy vannak ebben az országban még olyan emberek, akiknek az érték, ami neki is. Vannak olyan emberek, akik Babó Antal születésnapjához, november 15-éhez közeledve összegyűlnek Kőszegen, hogy átadják egy arra érdemes művésznek az 1999-ben elhunyt barátjukról elnevezett díjat. Ősszel a református templom Csillag-termében rendezett díjátadón, kiállítás megnyitón Babó Antal egyik barátja, dr. Lőrincz Zoltán művészettörténész arról szólt, ki is volt a Velem fölötti Eresztény-majorban élt, ugyancsak Budapestről vidékre költözött tárgykészítő iparművész, a magát faművesnek nevező Babó Antal. A másik barát, Somogyi Győző festőművész méltatta Nagy Zoltánt, aki tökéletesen megfelel annak a kiírásnak, amit egy Babó-díjastól elvárnak: nemzeti kultúránk olyan őrzője ő, aki alkotó módon viszi, fejleszti tovább a magyar formavilágot, élete alakításában meg a vidék értékeit, a keresztény hagyományokat őrzi.

Kifelé újra szóba kerül Petőfi, aki a legszebb házban lakott itt, a jegyzőnél. Itt, a Mezőföld egyik gyöngyszemében, ahol Lázár Ervin a közeli Rácpácegresről oly szép és különös novellákat írt, s ahol faliképet, tányért, kályhaszemet készít ügyes kézzel, dús fantáziával a Babó-díjas Nagy Zoltán.

Ezért, ezek miatt a tapasztalások miatt is esett olyan jól Nagy Zoltánnak a Babó-díj. A bizonyosságot kapta vissza arról, hogy vannak ebben az országban még olyan emberek, akiknek az érték, ami neki is. Vannak olyan emberek, akik Babó Antal születésnapjához, november 15-éhez közeledve összegyűlnek Kőszegen, hogy átadják egy arra érdemes művésznek az 1999-ben elhunyt barátjukról elnevezett díjat. Ősszel a református templom Csillag-termében rendezett díjátadón, kiállítás megnyitón Babó Antal egyik barátja, dr. Lőrincz Zoltán művészettörténész arról szólt, ki is volt a Velem fölötti Eresztény-majorban élt, ugyancsak Budapestről vidékre költözött tárgykészítő iparművész, a magát faművesnek nevező Babó Antal. A másik barát, Somogyi Győző festőművész méltatta Nagy Zoltánt, aki tökéletesen megfelel annak a kiírásnak, amit egy Babó-díjastól elvárnak: nemzeti kultúránk olyan őrzője ő, aki alkotó módon viszi, fejleszti tovább a magyar formavilágot, élete alakításában meg a vidék értékeit, a keresztény hagyományokat őrzi.

Kifelé újra szóba kerül Petőfi, aki a legszebb házban lakott itt, a jegyzőnél. Itt, a Mezőföld egyik gyöngyszemében, ahol Lázár Ervin a közeli Rácpácegresről oly szép és különös novellákat írt, s ahol faliképet, tányért, kályhaszemet készít ügyes kézzel, dús fantáziával a Babó-díjas Nagy Zoltán.

Ezért, ezek miatt a tapasztalások miatt is esett olyan jól Nagy Zoltánnak a Babó-díj. A bizonyosságot kapta vissza arról, hogy vannak ebben az országban még olyan emberek, akiknek az érték, ami neki is. Vannak olyan emberek, akik Babó Antal születésnapjához, november 15-éhez közeledve összegyűlnek Kőszegen, hogy átadják egy arra érdemes művésznek az 1999-ben elhunyt barátjukról elnevezett díjat. Ősszel a református templom Csillag-termében rendezett díjátadón, kiállítás megnyitón Babó Antal egyik barátja, dr. Lőrincz Zoltán művészettörténész arról szólt, ki is volt a Velem fölötti Eresztény-majorban élt, ugyancsak Budapestről vidékre költözött tárgykészítő iparművész, a magát faművesnek nevező Babó Antal. A másik barát, Somogyi Győző festőművész méltatta Nagy Zoltánt, aki tökéletesen megfelel annak a kiírásnak, amit egy Babó-díjastól elvárnak: nemzeti kultúránk olyan őrzője ő, aki alkotó módon viszi, fejleszti tovább a magyar formavilágot, élete alakításában meg a vidék értékeit, a keresztény hagyományokat őrzi.

Kifelé újra szóba kerül Petőfi, aki a legszebb házban lakott itt, a jegyzőnél. Itt, a Mezőföld egyik gyöngyszemében, ahol Lázár Ervin a közeli Rácpácegresről oly szép és különös novellákat írt, s ahol faliképet, tányért, kályhaszemet készít ügyes kézzel, dús fantáziával a Babó-díjas Nagy Zoltán.

Kifelé újra szóba kerül Petőfi, aki a legszebb házban lakott itt, a jegyzőnél. Itt, a Mezőföld egyik gyöngyszemében, ahol Lázár Ervin a közeli Rácpácegresről oly szép és különös novellákat írt, s ahol faliképet, tányért, kályhaszemet készít ügyes kézzel, dús fantáziával a Babó-díjas Nagy Zoltán.

Kifelé újra szóba kerül Petőfi, aki a legszebb házban lakott itt, a jegyzőnél. Itt, a Mezőföld egyik gyöngyszemében, ahol Lázár Ervin a közeli Rácpácegresről oly szép és különös novellákat írt, s ahol faliképet, tányért, kályhaszemet készít ügyes kézzel, dús fantáziával a Babó-díjas Nagy Zoltán.