Hétvége

2007.01.27. 03:27

Mindene az eklektika

Márkus Tibor volt a Művészetek Háza Lánc-reakció rendezvénysorozatának első beszélgetőpartnere. A szombathelyi születésű zenész oktat az akadémián, komponál, a dszesszközéletben is meghatározó szerepet játszik.

Peltzer Géza

- A hazai jazzéletben aligha lehet nagyobb ívű pályát befutni, mint ami neked sikerült: egy vidéki amatőr jazzegyüttesből indultál, s ma a Zeneművészeti Egyetem jazz tanszékén oktatsz. Komponálsz, klubot és jazztábort vezetsz, előadásokat tartasz, publikálsz.

- Köszönöm szépen. A kezdet szabályos volt: otthon apám gyakran zongorázott, ezért én is zenei általánosba, a Hámánba jártam, miközben a zeneiskolában a jól ismert Bébi néninél zongoráztam. Aztán abbahagytam klasszikus-zenei tanulmányaimat, szakmát tanultam, és dolgoztam.

- Közben együttesekben is játszottál, a legismertebb talán a Pomákáné volt, ami e zenekarban játszó zenészek vezetékneveinek első két betűjéből alkotott mozaikszó: Polgár- Márkus-Kányási-Németh. Mondták: szép, szép, de mit szól ehhez Pomáká?

- Ezt nem is tudtam. Tény, hogy mindig a jazz érdekelt, de sok lehetőség helyben nem volt, egyedül Sabáli Laci tánczenei stúdiója. Igazából 1985-ben kerültem közel a jazzoktatáshoz, amikor a KISZ improvizációs tábort rendezett Szombathelyen. A budapesti jazz tanszak tanárai tanítottak, Süle László volt a zongoraoktató. Később magánórákat vettem tőle Budapesten, ő készített fel a felvételire. Szerencsére elsőre felvettek a jazz-konziba. Csak később tudtam meg, hogy hatszoros volt a túljelentkezés.

- Gyakori volt akkoriban, hogy harminc év felettieket felvettek?

- Műszerészként dolgoztam, és szerettem a szakmámat. Csak folyton az a gondolat járt az eszemben, hogy nem azt kell szeretnem, amit csinálok, hanem azt kell csinálnom, amit szeretek, és ez már akkor a jazz volt. Akkoriban nem volt ritkaság, hogy viszonylag idős fejjel jelentkeztek a konziba. Nem lehetett lemezekhez sem hozzájutni, valahogy mindenki később ért meg a jazzre - ami talán nem is volt baj. A feleségem akkor végzett a főiskolán. Ő adott erőt nekem, nélküle nem mentem volna Pestre. A konzi három éve zenei életem legszebb szakasza volt, ráadásul bekerültem Claudia Raths svájci szaxofonos zenekarába. Egy német zenész volt a bőgős, Baló Pista a dobos, nagyon sok külföldi meghívásunk volt. Erősen free-beállítottságú zenét játszottunk, ekkor terjedt el rólam, hogy free-zenész vagyok, ami természetesen nem igaz. Az erős zenei egyéniségek olyan oldalamat voltak képesek kihozni belőlem, amiről addig sejtésem sem volt. Az eredeti célom az volt, hogy Szombathelyen is beindítom a jazzoktatást. Rengeteget kilincseltem ennek érdekében, mindenhol lelkesen fogadtak, de a megvalósítástól mindenki megrettent. Az országban akkor még nem volt vidéki város, ahol jazzoktatás létezett volna - nem úgy, mint ma. Szombathely lehetett volna az első... Így hát Budapesten maradtam: ott álltam munka, zenekar, lakás nélkül, hiszen a hazaköltözésben bízva meghagytuk a szombathelyi lakásunkat. Az első év bor- zasztó volt. A feleségem tanári fizetéséből éltünk ketten, olyan albérletben laktunk, ahová nem kellett hűtőszekrényt venni, mert befújt az ajtórésen a szél. Eleinte oktatással próbálkoztam: hirdetéseket ragasztottam ki a buszmegállóban névvel, lakcím- mel. Két hét telt el, csengettek. Beállított egy tetovált, fülbevalós férfi, hogy zongorázni akar tanulni. Szinte megijedtem tőle. Kiderült, tengerész volt, gondoltam is, még legfeljebb kétszer, ha látom. Minden órára eljött, zongorát vett magának. Hihetetlen szorgalommal gyakorolt. Nem akarok szentimentális lenni, de a zene pár hónap alatt megszépítette a lelkét. Nagyszerű ember lett belőle, családot alapított, és remekül zongorázik. Később megtaláltak a lehetőségek. Binder Karcsi megkérdezte, van-e kedvem a Postás Zeneiskolában tanítani - igent mondtam. Majd Hunyadi Laci - aki szaxofonos-énekes csoporttársam volt - megkeresett, hogy nem lenne-e kedvem duóban játszani vele. Baló Pista hívott a zenekarába. 1993-ban megalapítottam saját zenekaromat, az Equinoxot. Miután Binder létrehozta lemezkiadóját, azóta folyamatosan lehetőséget biztosít saját lemezeim elkészítéséhez. Amikor Gonda János nyugdíjba ment, felajánlotta, hogy vegyem át tőle az óráit. Nagy megtiszteltetésnek éreztem. Így lettem a Liszt Ferenc Zeneművészeti Egyetem jazz tanszékének adjunktusa.

- Hogyan alakult ki zenei irányvonalad?

- Ha megyünk az utcán, akkor is számtalan hatás ér bennünket, de nem mindegyik hagy maradandó nyomot bennünk. A zenében is így van: elsősorban a géniuszok és a mesterek hatásai közben alakítjuk, alakul saját stílusunk. Többféle hatás alatt voltam zenei pályámon, csak két nagy nevet hadd mondjak: Chick Corea, Bartók Béla. A tanárok is fontosak, nekem elsősorban Binder Károly nevét kell megemlítenem.

- Elmondhatod magadról, hogy saját stílusod van?

- Én mindig azt írom le, és játszom, ami természetesen kijön belőlem. Sokszor hangoztatom, hogy amilyen az ember, olyan a zenéje. A zenében nem lehet hazudni: ha valaki megpróbálja, az hamar kiderül. Eklektikus egyéniségnek vallom magam, többféle hatás érezhető zenémen.

- Ott kezdődik a teljesen kikristályosodott és egyéni hang, ha valaki bekapcsolja a rádiót, és két hang után tisztában van azzal, ki a szerző.

- A végzős zeneszerzők koncertjén valaki megjegyezte: erőteljes Márkus-hatás érezhető rajta. Lehet, hogy a srác nem örült ennek - azért talán nem is szégyellte -, de engem boldoggá tett.

- A mai magyar jazzéletben is tevékeny szerepet játszol. Hogyan lehetne összefoglalni a hazai jazz helyzetét?

- Az oktatás kialakult: három szinten lehet jazzt tanulni, és nem csak Budapesten. Rendkívül fontosnak tartom a nyári kurzusokat. Nagyon örülök, hogy Tímár Péterrel karöltve sikerült létrehoznunk a Lamantin Improvizációs Tábort. Szervezetileg meghatározó a Magyar Jazz Szövetség - amelynek elnöke vagyok - és a Magyar Jazzművészek Társasága.

- Állítólag a két szervezet nincs jóban egymással.

- Sajnálatos, hogy a köztudatban lábra kapott egy ilyen híresztelés, ráadásul közvetlen azelőtt, hogy engem a Magyar Jazz Szövetség elnökévé választottak. Két dolgot kell leszögeznem: a két szövetség alapvető célkitűzése más, így tevékenységük kiegészítheti egymást. Másfelől, én minden tekintetben az együttműkö-dés elvét vallom, mindaddig, amíg nem sértjük egymás érdekeit. Vallom, hogy ennek az amúgy is kis létszámú társaságnak össze kell fognia. Erre nagyszerű lehetőség az évekkel ezelőtt létrehozott Jazzgrémium, amelyben a Jazz Szövetség és a Jazzművészek Társasága is delegál tagokat. Szakcsi Lakatos Béla, Babos Gyula, Dés László, Horváth Kornél, László Attila, Borbély Mihály és jómagam alkotjuk a grémiumot. Javaslatot fogalmaztunk meg a szaktárca felé, hogy a kultúrára szánt összegből különítsenek el egy részt kifejezetten a magyar jazz-élet támogatására, és hogy ezt az előre tervezhető összeget a Jazzgrémium oszthassa el. A támogatás most esetleges, aki lemezt akar készíteni, szponzoroknál kilincselhet, pályázhat az Nemzeti Kulturális Alapnál.

- Meg lehet becsülni, hogy a jazzt szeretők tábora gyarapszik-e vagy csökkent az utóbbi években?

- Átalakult minden: ma már nem kell külföldre menni, ha színvonalas zenét akarunk hallani, a sztárok helybe jönnek. Számtalan jazzfesztivált rendeznek hazánkban. A média is sokat segít: a Bartók Rádióban naponta hallható jazz, a tv-ben is gyakoriak a jazzműsorok. A lemezboltokban olyan lemezt veszel, amilyet csak akarsz! Azért egy országos jazzklubhálózat kialakulására nagy szükség lenne. De a fellépési lehetőségekért még mindig meg kell küzdeni. Vannak, akik azért mennek el egy jazzkoncertre, hogy jól érezzék magukat, egyszerűen tetszik nekik a zene. Ennek is nagyon kell örülni. Ugyanakkor fontosnak tartom, hogy minél többet megtudjanak erről a műfajról. Ezért is tartok én is ismeretterjesztő előadásokat kis könyvtárakban, egyetemeken.

- Milyen az utánpótlás?

- A mai fiatalok előtt le a kalappal. Nekik már van lehetőségük külföldre menni, a montreux-i fesztiválról három éve magyar előadóművészek hozzák el az első díjat. Szőke Nikoletta, Szabó Dani. Oláh Cumó Árpi - aki tanítványom volt - nagy sikereket ér el Amerikában.

- Az ember azt gondolná, hogy a zenészek bohémak, élvezik az életet, mással nemigen törődnek...

- Én is élvezem az életet: tele vagyok tervekkel, célokkal. Az íróasztalom fölött ott lógnak a cetlik azokkal a feladatokkal, amelyek rám várnak, amit meg akarok valósítani. Aztán ha valamivel elkészülök, három másik kerül a helyére... azokat is meg akarom valósítani. Én abban az értelemben is eklektikus alkat vagyok, hogy nemcsak oktatok, zenélek, hanem komponálok és előadásokat is tartok.

- Lehet azt mondani, hogy most vagy a csúcson?

- Azt nem tudom, de az biztos, hogy úgy élek, amire mindig is vágytam. Boldog vagyok, mert azzal foglalkozom, amit szeretek. Családomtól biztos hátteret kapok, tizenegy éves csellista fiammal gyakran koncertezem együtt. Most tervem egy olyan produkció létrehozása, amelyben három zenekar lépne fel egyszerre: egy rock-, egy jazz- és egy klasszikus együttes. Úgy gondolom, ez teljesen beleillik alapvető művészi koncepciómba: a kölcsönhatásokat itt aztán tényleg megmutathatnám minden variációban. A szvitet szeretném még ebben az évben CD-n megjelentetni. Mostanában foglalkoztatnak a szimfonikus hangzások is. Komponáltam Nagy János Free Style Chamber Orchestra nevű kitűnő nagyzenekarára, amit a közelmúltban a rádió rögzített. Rendkívül fontosnak tartom a tehetséges tanítványok felkarolását. Gyakran hívom meg őket koncertjeimre.

- Visszajárnak hozzád a régi tanítványok?

- Nagy örömömre gyakran felkeresnek még azok is, akik ma már külföldön folytatják pályájukat. Egyik legjobb, legtehetségesebb növendékem, Oláh Cumó Árpi például mindig felkeres, ha itthon jár. És borzongtató érzés volt olvasni interjúját a Down Beat-ben, amely a világ első számú szaklapja. Ebben engem, mint tanárát is megemlített. Ki az a Márkus?, kérdezhetik ilyenkor az amerikaiak.

Ezek is érdekelhetik

Hírlevél feliratkozás
Ne maradjon le a vaol.hu legfontosabb híreiről! Adja meg a nevét és az e-mail-címét, és mi naponta elküldjük Önnek a legfontosabb híreinket!