Rétestészta és a híres köpeny

2019.02.10. 10:00

Mit tegyünk arra az asztalra, amelyet Szent Márton emlékére szeretnénk megteríteni?

Bort, libát, rétest. A válasz egyszerű, mégis egy kis magyarázatra szorul. Az előbbi felsorolás csak akkor áll, ha a hagyományt fontos szempontnak tekintjük. A Márton-napi étel- és italfogyasztásnak ez az a három eleme, amelynek a magyar nyelvterületen hosszú múltja van – és ez adatokkal is bizonyítható.

Orbán Róbert

Rábagyarmaton a pásztorok hajdan házról házra jártak, hogy összegyűjtsék Márton rétesét. Tájház a településen

Fotó: Orbán Róbert

Hogy Márton és a bor nálunk évszázadok óta összekapcsolódik, bizonyítja az 1400-as évek közepén lejegyzett Nagyenyedi csízió is. „Emre úrnak bort hoz Márton” – olvashatjuk a novemberi tudnivalóknál. Ez mai szóhasználattal körülbelül annyit tesz, hogy a november elején esedékes Szent Imre napját követően lehet készülődni: rövidesen eljön az újbort hozó Márton ünnepe is.

Arra, hogy a bor és Márton a magyar hagyományban már több mint fél évezrede szorosan összekapcsolódik, példák sokaságát lehetne felhozni. Emlékeztetőül elég az egyik régi szólást idézni, miszerint „aki Márton napján bort nem iszik, egész évben szomjazik”. Márton nemcsak nálunk, hanem Európa szőlőtermő vidékeinek igen nagy részén a borászok egyik patrónusa.

Sok-sok adat áll rendelkezésünkre az elmúlt ezer esztendőből a Márton-napi libafogyasztással összefüggésben is. Az 1511-ben készült Pannonhalmi Evangelistárium egyik iniciáléja az elmúlt években jelképpé vált. A kis képen Márton püspök egy nyársra húzott libát tart a kezében.

Rábagyarmaton a pásztorok hajdan házról házra jártak, hogy összegyűjtsék Márton rétesét. Tájház a településen
Fotó: Orbán Róbert

A bor és a liba tehát már megvan, de mi legyen a következő fogás?

Ha a magyar hagyományokat nézzük, akkor az nem lehet más, mint a rétes.

A szent ünnepéhez kapcsolódó rétesfogyasztás szokása leg­alább százötven évre visszavezethető. Legfontosabb forrásként Bálint Sándor etnográfus kutatásaira hivatkozhatunk. Az Ünnepi Kalendárium című hatalmas művében több olyan adatot közöl, amelyik a Márton-napi réteshez kapcsolódik. Számunkra különösen érdekes, hogy az adatok egy igen jelentős része a Nyugat-Dunántúlhoz kötődik.

Rábagyarmaton Márton rétese egyszerre volt fizetés és ajándék. A gazdák által szegődtetett pásztor kapta, aki november elejétől kezdve több héten keresztül szinte mindennap bezörgetett egy-két portára, hogy begyűjtse a járandóságát. Hosszúperesztegen Sali Istvánné számolt be Bálint Sándornak arról, hogy ott a gazdasszonyok Márton-napkor rétest sütnek. A helyi magyarázat szerint a kinyújtott rétes a szent köpenyére emlékeztet. Nemcsak Bálint Sándornál, hanem más szerzőknél is találunk adatokat a Márton-naphoz kötődő rétesfogyasztásról. Gönczi Ferenc például az 1914-ben megjelent Göcsej és kapcsolatosan Hetés vidékének ismertetése című munkájában arról ír, hogy Csesztregen a pásztoroknak rétespénzt adnak.

Adatokat találunk arra vonatkozóan is, hogy voltak falvak, ahol a pásztorok vagy a gyerekek Szent Márton vesszejével járták végig a falut és mondtak köszöntőt. Cserébe rétest kaptak ajándékba. A köszöntő általában így szólt: „Elhoztuk Szent Márton püspök vesszejét. / A szokást nem mi kezdtük, és nem mi végezzük. / Állataiknak annyi szaporulata legyen, / Ahány ága-boga van a vesszőnek…”

Márton-napi áldáshoz előkészített újbor – ehhez jár az étel
Fotó: Orbán Róbert

Sokféle rétest ismerünk – mostanában fesztivál is szerveződik a hihetetlenül színes és kreatív réteskínálatra –, és akkor ott van még a vele rokon béles is. Vidékenként változik, hogy hol melyiket tartották nagyobb becsben. Az Őrségben a kőtt (kelt tésztával készült) tökös-mákos rétest kedvelték leginkább, de nem vetették meg azt a változatot sem, amelyben a töltelék káposzta, túró vagy esetleg csutrirépa volt.

A források túlnyomó többsége a Márton-napi rétesfogyasztásról szól, de akad néhány olyan hely, ahol az állatokkal elszámoló pásztorok a feljegyzés szerint nem rétest, hanem lepényt kaptak. Így volt ez például Vépen és Körmenden.

A bor, a liba és a rétes együttes fogyasztása elsősorban a Nyugat-Dunántúlra volt jellemző, de nem kötődött kizárólagosan a magyar nyelvterülethez. Más tájaknak is megvoltak a saját jellegzetességeik. Észak-Olaszországban például a bor és a liba mellé a Márton-napi terítékre mézeskalács kerül.

Lengyelországban, Poznan környékén elmarad a bor, de süteményként megjelenik a fehér mákkal töltött Márton-kifli. Náluk ez „eredeti védett” terméknek számít.

A fenti ételeket hajdan elsősorban Szent Márton napján fogyasztották. Mára ez a kizárólagosság persze már megszűnt. A Márton-napi ételek inkább Márton tiszteletére készített ételekké váltak. Azokon az ünnepi alkalmakon fogyasztjuk őket, amikor a nagy szentről, Savaria szülöttéről kívánunk megemlékezni.

Ezek is érdekelhetik

Hírlevél feliratkozás
Ne maradjon le a vaol.hu legfontosabb híreiről! Adja meg a nevét és az e-mail-címét, és mi naponta elküldjük Önnek a legfontosabb híreinket!