Nagy Cili csatlakozott a Weöres Sándor Színház társulatához

- Én is legfontosabbak között tartom számon azt az előadást. A színészi szakmát két embertől tanultam meg, mielőtt az egyetemre kerültem. Az egyik Berci - Bagó Bertalan, azért mondom előbb őt, mert vele találkoztam először: az Eurüdiké címszerepét játszottam. Igazán csak utólag jöttem rá, hogy mi mindent megtanultam azzal az Anouilh-előadással. A másik: Ruszt József. Az ő személye azért meghatározó az életemben, mert azt mondhatom, hogy kiválasztott engem. Rögtön a Rómeó és Júlia-olvasópróba után megkérdezte tőlem, hogy hova valósi vagyok. Pécselyi. Az hol van? A Balaton-felvidéken. Az egy falu? Igen, egy nagyon kicsike falu. Nem szólt semmit, csak elraktározta az információkat. Én meg nem tudtam, mi van. Akkor most ez ciki? Néhány évvel később jöttem csak rá, hogy azt akarta megtudni, milyen típusú ember vagyok. Más egy városban felnőtt leányzó, akit értek bizonyos élmények - és más egy vidéki. Mondhatnám úgy is, hogy arra volt kíváncsi, mennyire vagyok tiszta.

Különórák Ruszttal

- Az első vagy a második hét után aztán leült velem, és azt mondta, hogy ezentúl nem tízkor, hanem kilenckor kezdjük a munkát. Nagyon megijedtem: Ennyire rosszul próbálok? Féltem. A nagy Ruszt leszid négyszemközt? De nem: érdemesnek tartott arra, hogy külön tanítson. Érdekes, hogy akkor se tudtam, pontosan mi történik velem, de előfordult, hogy évekkel később egy általa beállított gesztus segített egy másik szerepnél; nem kellett ráfeszülni.

Rettenetesen megrémülök

- Akkor kezdtem a zalaegerszegi stúdióban, amikor Berciék - Bereményi Gézával - odakerültek. Érdekes, azóta se dolgoztam vele, de nagyon bízom benne, hogy egyszer csak összejön újra. Ami késik, nem múlik. Nem tudom, hányszor történik meg egy színész életében, nekem egyelőre ő az egyetlen rendező, akivel eljutottunk oda, hogy nem is félszavakból, hanem egészen apró gesztusokból megértettük egymást. Próbáltuk A salemi boszorkányokat, én játszottam Mary Warrent. Volt egy jelenet, amikor ott vagyunk mi, lányok, hogy megbeszéljük, mi történt éjjel - és belép Proctor. És mert én a cselédje vagyok, abban a pillanatban rettenetesen megrémülök, hogy rajtakapott bennünket, megpróbálok elszaladni. Pont ott áll az útban, nem tudok tőle kimenni az ajtón. Berci sokáig nem foglalkozott azzal, hogy mi legyen az elszaladással - én meg folyton rágtam a fülét, mert az egy fontos jelenet, sok mindent el lehet játszani benne. Majd, nyugi, sor kerül arra is.

Már annyira vágytam rá

- És aztán eljött egy próba, amikor ráéreztem valamire, mert már annyira vágytam rá, hogy megcsináljam. Berci a végsőkig feszítette a húrt, és ebben a felfokozott helyzetben annyi volt az instrukciója, hogy jajaj, hopp, jaj, ez nem, spuri . Volt egy ritmusa, volt egy összenézés - meg egy jajistenem. Azt ott elkaptuk, egyszer és mindenkorra. Aztán persze akadt olyan jelenet is, amelyiknek sose találtuk meg a nyitját, nem jöttünk rá, hogy az ott mi lehet. Maximálisan bízom Berciben: az ízlésében; abban, ahogy a színészeket vezeti; ahogy abból építkezik, ami te vagy.

Kicsit elszálltam

Aztán a zalaegerszegi stúdió elvégzése után - jobbnál jobb szerepekkel a háta mögött - mégis jelentkezett a budapesti színművészeti egyetemre. Vajon miért?

- Kicsit messzebbről kezdem. Amikor 18 évesen elkezdtem Zalaegerszegen stúdiózni, aztán egyre nagyobb szerepeket kaptam - akkor kicsit elszálltam. Például a legjobb barátnőmmel se tartottam a kapcsolatot. De egyszer eljött megnézni egy előadást - és akkor rendesen kiosztott. Nem tetszett neki, amit látott. Nem a színpadon, hanem a színpadon kívül: ahogy viselkedem, ahogy létezem, ahogy csak magamat látom a világból. Azt kérdezte, hol van az a Cili, akivel ő gimnáziumba járt, akivel hajnalig lehetett beszélgetni mindenféléről. Az nekem nagyon nagy lecke volt. Rettenetesen fájt. Zokogtam. Előbb azért, mert igazságtalannak éreztem, utána meg azért, mert tudtam: igaza van. A trauma hatására elkezdtem magamat tudatosan figyelni. Hogy az a Cili, aki azt hiszi magáról, hogy hú, de nagy művésznő - az tényleg én vagyok-e. Tudtam, hogy nem. Megpróbáltam visszaszerezni önmagamat, akár annak az árán is, hogy abbahagytam a pörgést, nem jártam a le klubba - hogy megnézzem, mi történik, ha nem keresem állandóan a visszaigazolást, annak a bizonyítékát, hogy tényleg létezem. Mert ez az időszak erről szólt. Azért szálltam el, mert folyton és görcsösen akartam a visszaigazolást. Látjátok, halljátok, itt vagyok. Ez egyfajta kishitűség, ami átcsap nagyképűségbe. Ebből a helyzetből kellett visszatalálni ahhoz, aki vagyok, körítés nélkül. Ez a folyamat vezetett el oda, hogy két évvel később azt éreztem, tovább kell lépnem. Másodszor is felvételiztem a színművészetire: ezúttal a Lukáts-Jordán-osztályba. Nem azért, mert nem volt megbecsült helyem, nem kaptam jó feladatokat; egyszerűen csak azért, mert éreztem, hogy nem tudok már fejlődni. Amit lehetett, megtanultam Zalaegerszegen. Természetesen nem tudhatom, hogyan alakult volna az életem, ha maradok. Mindenesetre később az egyetemen is volt egy hasonló pillanatom: amikor elszaladt velem a ló. Akkor egy tanárom volt az, aki az orromra koppintott. Nem mondta ki nyíltan, de olyan visszajelzéseket kaptam, amelyekből világosan éreztem: ja, ez megint az a helyzet, amikor vissza kéne keresnem, hogy ki vagyok én.

Bontjuk le a házat

- Egyébként amikor felvettek a színművészetire, Tamás - Jordán - is megkérdezte tőlem, hogy miért akarok még beülni az iskolapadba. Azt mondtam, hogy azért, mert ugyan tudok valamennyit erről a mesterségről - mondjuk azt, hogy van egy ház, amely felépült, de azt érzem, hogy nincs alatta alap, úgyhogy előbb-utóbb elsüllyed vagy összedől. Az, amit tudok, egyelőre kevés ahhoz, hogy egy egész életre elég legyen. Valamikor ki fog fulladni. Lukáts Andor nagyon meg is jegyezte ezt a válaszomat, és időnként, amikor újra és újra elkezdtem volna a jól bevált patronjaimat durrogtatni, mindig elmondta, hogy Cili, bontjuk le a házat, tégláról téglára .

Teremtsek valami újat

- Küzdöttem ott két évig azzal is, hogy újra gyerek vagyok, újra nem számítok, el kellett felejtenem, hogy valaha álltam a színpadon. Lukáts Andornak hálás vagyok, mert keményen bánt velem. Méhes László is ezt csinálta, csak nem mondta el. Sokáig azt hittem, gyűlöl engem. Pedig csak azt akarta elérni, hogy ne azt használjam, amit öt év alatt összeszedtem, hanem teremtsek valami újat.

A Nemzeti Színház társulatában - Jordán Tamás volt akkor az igazgató - megtapasztalhatta a legnagyobb színházi komfortot. Ahhoz képest most az MMIK...

- Gyakorlaton a Budapesti Kamaraszínházban voltam, kicsi, koszos - de jó volt ott dolgozni. Azért elismerem: nagyon szerettem a Nemzeti Színházban, hogy nyugalom van, és tér van, és szép környezet. De amikor kikerültem onnan, rájöttem, hogy elkényelmesedtem. Nagyon könnyű a jóhoz hozzászokni. Amikor azt vettem észre, hogy nem tudok koncentrálni, mert nem az a finom miliő vesz körül, akkor azt mondtam, hogy állj meg, Cili, valamit rosszul csinálsz . A Nemzeti után a Budaörsi Játékszínben játszottam, úgyhogy nekem az MMIK most nem éles váltás, ráadásul ismerem ezt a helyet, hiszen a zalaegerszegi színházzal gyakran jártunk ide tájolni. Inkább azt mondom, hogy várom a csodapalotát, biztos nagyon szép lesz, jó lesz oda hazamenni . De arra jöttem rá, hogy semmi nem múlhat a körülményeken.

Sok minden megmozdult

- Az elmúlt két év keresgélései után mostanában sok minden megmozdult az életemben - például véget ért egy kapcsolatom. Pont azon gondolkodtam, hogy menni kéne , amikor Tamás felhívott: azzal, hogy vár - Péter Kata helyére. Láttam, hogy Kata jókat játszott, gondoltam, biztos nekem se lesz okom panaszra. Megnéztem, kik vannak a társulatban, úgy éreztem, én ide tényleg beférek. Nem kell rivalizálnom senkivel. Az volt Tamás feltétele, hogy Mohácsi - János - megnéz a Nemzetiben a Vesztegzár...-ban, és eldönti, hogy szüksége lesz-e rám a szombathelyi Naftalin-előadásban. Megnézett, tetszettem - és most itt vagyok.


Nagy Cili 1997-ben érettségizett a zirci III. Béla Gimnáziumban. Rajz tagozatra járt – akkor még festőművésznek, esetleg grafikusnak készült. A gimnázium után fölvették a zalaegerszegi Hevesi színház színészképző stúdiójába. A budapesti Színház- és Filmművészeti Egyetemen 2006-ban szerzett színművészdiplomát. Tagja volt a Nemzeti Színház társulatának, játszott (játszik) több budapesti színházban. A 2010/ 2011-es szezontól a Weöres Sándor Színház tagja. Aki mostanában színpadon szeretné látni, A jó pálinka itassa magát című „iróniát” keresse a programban: legközelebb október 7-én, az MMIK-ban. Cili Péter Kata szerepeit vette át az előadásban.

OLDALTÖRÉS: Cölöpök a víz alá

Cölöpök a víz alá


„Olyan ember, aki mindig véghez viszi, amit elkezdett; aki határozott, mert tisztában van önmagával, az értékeivel” – ezzel az előfeltételezéssel ültem le Nagy Cilivel beszélgetni. Ő pedig, mintegy válaszként, elmondott egy (két) kis történetet. – A tartalék tartalékos jelmezes összpróbája volt: kalapok, ruhák, ilyen felöltő, olyan felöltő, ilyen probléma, olyan probléma; megálltunk sokszor. Éppen ott tartottunk, hogy jön Schlanger András a kalapjával – és hirtelen nem tud vele mit kezdeni. Én meg kértem, hogy adja ide – elvégre én vagyok a háziasszony, majd felteszem a fogasra, ne aggódjon. Megoldódott a probléma, éreztem, hogy nem érdemes vele többet vacillálni. Utána Németh Éva, a rendezőasszisztens elmondta, hogy ebben a helyzetben odasúgta neki Tamás (Jordán Tamás, az előadás rendezője, öl.), hogy „milyen karakán lány a Cili, nem?” Éva annyit fűzött hozzá, hogy „igen, ugyanakkor meg nem arrogáns”. Megköszöntem Évának ezt a megjegyzést. Néha, ha jó passzban vagyok, előfordul, hogy átlátok helyzeteket: tehát – praktikus dolgokban – tudok segíteni. Úgy gondolom, hogy ilyenkor határozottan kell javasolni – és föltétlenül úgy, hogy a másikat ne bántsd meg; hogy érezze, tényleg segíteni akarsz. Amikor a Hermelint próbáltuk a Nemzetiben, Básti Julival voltak jeleneteim, mindjárt az első felvonás elején. A kollégák jó előre figyelmeztettek, hogy Julival nem könnyű megtalálni a hangot. Ráadásul rögtön sok minden van a színen: kalap, virágok, kosár, söprű, pénz, színházjegy – mindenféle kellék. Ott is gyors és praktikus tanácsokra volt szükség: hogy például az adott pillanatban mi legyen a táskával, virággal. Juli végül megdicsért: „De jó, hogy neked ilyen agyad van.” Anyukám matematikafizika szakos tanárnő, talán tőle örököltem valamit – mindenesetre sokszor tapasztalom, hogy a színházhoz is kell a matematika meg a logika. Csak az képes „járni a vízen”, aki előtte leverte magának a cölöpöket. Ha ez megvan, utána már jöhet a viszonyok feltárása, jöhetnek az ötletek. Úgyhogy nagyon jól működtünk együtt Básti Julival is, mert levertük a cölöpöket. A kollégák meg csodálkoztak: „Hogy csináltad?” Persze előfordul, hogy az ember nehéz helyzetbe kerül: amikor a partnerét lekötik a görcsei és a saját problémái, nem lehet segíteni.