Nagy József rajongott szülőföldjéért, a Hegyhátért

Azokon a helyeken, ahol a vakolat lehullt, jól látható, hogy rakódnak egymásra a dön gölt agyagrétegek. Nagy József 1900-ban a Néprajzi Értesítőben közölt leírást a Hegyhát vidékének építészetéről. Adatai jó részét Nagymizdóról és Döröskéről vette, ahol gyermek- és ifjúkorát töltötte. „A faltöméshez széles deszkákat használnak, a melyek közül kettőt-kettőt alkalmas módon egymással szemben, a fal szélessége szerint összekötnek, és a két deszka közét földdel feltöltik. […]

Ilyen háztömésnél alig van a faluban egy ház is, a honnan egy-egy tag jelen nem volna segíteni, azért a falak 2-4 nap alatt készen vannak.” Beszámol a házépítés egy másik módjáról is. Ezt az eljárást ő mórozásnak, az így készült épületeket pedig mór falú házaknak nevezi. A falat ebben az esetben szalmával „összegyömöszölt” sárból rakják. A munka így kicsit lassabban halad, mert az alsó falrésznek meg kell szikkadnia ahhoz, hogy az építést egy újabb réteg felrakásával folytatni tudják. Nagy József a hegyháti építkezésekről ír, de a falrakásnak ez a formája az 1800-as évek második felében máshol is ismert volt. A tömött vagy vert falú házak a boronafalú épületeket váltották fel.

Valószínűleg azért, mert az agyagos föld abban az időszakban az ország sok vidékén már olcsóbb és könnyebben hozzáférhető építőanyagnak számított, mint a fa. Nagy nemcsak a falépítésről, hanem a zsúp készítéséről és a tetőfedésről is részletes leírást ad. A szerzőt alig ismerik, pedig nem a fent említett az egyetlen tanulmánya, amelyet a Hegyhátról tett közzé. Írt a táj népszokásairól, hagyományairól, népdalokat gyűjtött, figyelmét a regölés is felkeltette.

Ki is tulajdonképpen Nagy József?

1862-ben Vaspörön született Gross József néven. Apja kocsmáros volt, de amellett gazdálkodott, kereskedett is, mert „kis falusi korcsma, hol akárhányszor előfordult, hogy naphosszat a csapot sem kellett megfordítani, nem képezhette a megélhetés alapját”. Még kisgyerek volt, amikor családjával előbb Nagymizdóra, majd később Döröskére költözött. A körmendi zsidó elemi iskolába járt, majd Szombathelyen a premontrei gimnáziumban tanult. 1882-ben a csáktornyai „tanítóképezdében” szerzett tanítói oklevelet.

Életének három fontos helyszíne volt. E települések földrajzilag távol vannak egymástól, a korszakokat mégsem lehet élesen szétválasztani. Az első helyszín a Hegyhát, a második az Árva megyei Turdossin, ahol 1882 és 1892 között tanított, a harmadik pedig Bezdán, az a bácskai falu, amelyik fél évszázadon át, 1943-ban bekövetkezett haláláig a lakóhelye volt. Elköltözése után még jó ideig hazajárt, rendre felkereste a környéken élő rokonait is. Amikor Árvában tanított, a Körmenden kiadott Rábavidékben számolt be az ottani viszonyokról.

A hegyháti építkezési szokásokról szóló tanulmánya 1900-ban, már a bácskai korszakában jelent meg. Nagy József élete végéig hű maradt zsidó hitéhez, s rajongott szülőföldjéért, a Hegyhátért. 1904-ben az Izraelita Magyar Irodalmi Társulat évkönyve közölte a Falusi zsidó-élet Vasmegyében című személyes hangú írását. Olyan miliőt és olyan szokásokat mutat be, amelyeket alig ismerünk. Ír a családjáról, a mizdai, a szarvaskendi, a döröskei, a döbörhegyi, a körmendi zsidók mindennapjairól, szokásairól.

Megtudhatjuk, hogyan működtek a hegyháti zsidó vándoriskolák. Ezeket a hivatalos engedéllyel nem rendelkező „intézményeket” az ott élők szervezték meg, hogy saját gyermekeiket taníttassák. Beszámol arról, hogyan temették el halva született testvérét, részletesen leírja húga, Száli lakodalmát. Nem feledkezik meg gyermekkori pajtásairól sem: „Jancsi, Pesta, Csicsó, Sándor meg a többi falunkbeli gyermekek, kik néha alaposan helyben is hagytatok engem – a köztetek egyedüli zsidót, a zsidó Jóskát –, de ismét megbékültünk, együtt lovacskáztunk, labdáztunk, karikáztunk, versenyt futottunk a széllel, építettünk, romboltunk: újra képzeletem elé teremt az emlékezet.”