Nagy Mari a várszínházban

- Azért szerettem volna mindenképpen találkozni veled, mert innen a távolból is valami mély - nem tudom másképp mondani - bölcsesség, emberség és nyugalom árad belőled. Olyan embernek tűnsz, aki a lényével, a jelenlétével elrendezi a dolgokat.

- Örülök, ha így látszik. Lehet, hogy ez valami képesség. Talán onnan van, hogy gyerekkoromban rengeteg időt töltöttem öregek között. A szüleim sokat dolgoztak, több műszakban, így aztán a nagymamáméknál éltem ősztől tavaszig. Nem volt olyan nagy ügy: a szomszéd házban laktak. Ültem a nénik közelében, és hallgattam a történeteiket; az a hangulat mélyen megmaradt bennem. Az is igaz, hogy én is hamar magam köré tudtam gyűjteni a gyerekeket. Amikor érettségi után nem vettek föl egyetemre, és úgy volt, hogy napközis nevelő leszek a húgom általános iskolájában, mindenki a napközis csoportba akart járni.

- Lehet, hogy már a színész működött benned, nem? Mi vonzott ebben a pályában? Az átváltozás lehetősége vagy a megmutatkozásé?

- Azt az egyet biztosan tudom, hogy azért ragadott meg engem a színészet, mert a színpadon nem én - hanem mindig más lehetek. Gyerekkoromban annyi minden szerettem volna lenni: el tudtam volna képzelni magam például tanárként, a katedrán; de közben Chilét is fel akartam volna szabadítani. A színpadon pedig bármi megtörténhet. Ráadásul színészként, ha úgy tetszik, éppen az az én előnyöm, hogy elég egy jelmez - és átváltozom. Az ilyen típust nevezi a szakma fregoliszínésznek. De nemcsak előnye van, hanem hátránya is. Nemcsak azért volt nehéz a pályám, mert főiskola nélkül, a gyakorlatban jártam végig a szamárlétrát - csoportos színész, színész három, színész kettő, színész egy -, hanem azért is, mert soha nem voltam olyan egyértelmű. Huszonkét éves koromban, Kaposváron Lázár Kati azt mondta, hogy egy negyvenkét éves nő bújik meg bennem; aztán negyvenöt évesen ötéves kislányt játszottam. De voltam Samuka is a Karnyónéban.

- Elhangzott a bűvös szó: Kaposvár. Minden ott kezdődött; ugye? Vagy legalábbis a közelben.

- Fekete vonat járt Toponárról Kaposvárra, azzal vittek minket színházi előadásokra. Én még láttam Pogány Juditot Hamupipőkének; ő akkor volt ott kezdő színésznő. Az első színházi élmények a legjobb helyen értek.

- És az mikor, hogyan tudatosult benned, hogy a színpad - meg persze a filmvászon - lesz, lehet neked is a legjobb hely?

- Most jutott eszembe, hogy láttam az Ida regényét - mennyire szerettem például Venczel Verát. Gyönyörűség volt nekem filmet nézni. Különben mindig olyan okos kislány voltam, ráadásul nagyon jó tanáraink voltak az általános iskolában: a fiatalok tele ambícióval, az idősebbeket pedig 56 után helyezték vidékre. Sokat kaptunk tőlük. A magyarórákon műsoros formában kellett megoldanunk az összefoglalókat; valahogy természetes volt, hogy azokat én állítom össze. Persze ilyenkor szerepeltem is. Az első erős jelzés egy városi - kaposvári - Ki mit tud?-on ért, ahova éppen egy ilyen csoportos irodalmi esttel jutottunk el. Nem nyertünk semmit, legalábbis elsők nem lettünk, az biztos. Viszont másnap megjelent Toponáron a zsűri egyik tagja - azzal, hogy megnyertem a versmondó kategóriát; akkor is, ha nem indultam. Óriási dolog volt ez: eljön Kaposvárról egy ember - akit aztán soha többé nem láttam -, és azt mondja, hogy nekem színésznek, vagy legalábbis előadónak kell lennem; mert az jó lesz. Attól kezdve jártam versmondó versenyekre, tagja voltam diákszínpadnak; aztán érettségi után elmentem a kaposvári színházhoz: először súgónak. Különben ma már meghalnék a félelemtől, ha egy szál magamban, verssel kellene kiállnom a színpadra. De minden kollégám ezt mondja.

- A kaposvári színház éppen ezekben a hónapokban változik meg valószínűleg végképp, de a Kaposvár-jelenségről még biztosan sokat fogunk beszélni. Egy kicsit talán még a Kőszegi Várszínházban is érezni most valamit ebből a hangulatból. De a szombathelyi Weöres Sándor Színház igazgatójának, Jordán Tamásnak is Kaposvár a minta, a követendő példa; ha egyáltalán lehet követni. Neked mit jelent Kaposvár?

- Szinte mindent: gondolkodásmódot, színházi és világszemléletet. Tudod, mi volt a jó itt, Kőszegen? Csorba Mari, amikor látott próbálni, megjegyezte, hogy a vér csak nem válik vízzé . Itt a nyári társulatban többünket kötnek Kaposvárhoz fontos évek - most meg mutogatjuk egymásnak a gyerekeinket. Az én fiam is ott született. Ha társkapcsolati hasonlatot keresünk, akkor Kaposvár volt nekem a szerelem. Rengeteget tanultam; nagy része csak utólag - az élettársi színházi kapcsolataimban - tudatosult bennem. Hogy lehet-e minta? A kaposvári színház művelődéspolitikai döntés eredményeként jött létre: Aczél György elküldte vidékre a tehetséges fiatalokat; ráadásul nem csak színészeket: voltak ott rendezők, képzőművészek, írók, zenészek - mindenki, akire szükség van a színházcsináláshoz. Jót is tett velük - meg rosszat is. Ott voltak együtt, elszigetelve Budapesttől. Mint egy családi alkotóműhely. Egy hónapban egyszer mindenki fölszaladt, hogy elintézze ügyes-bajos dolgait. Ugyanezt ma már nem kell, talán nem is lehet megcsinálni. Azt viszont már többször átéltem, hogy egy-egy előadás alkalmával létre tud jönni a Kaposvár-jelenség. Most például, mikor Gothár Péter a Lear királyt rendezte a Nemzetiben, pontosan ezt éreztem. Kaposvár összeköti azokat, akik bizonyos időt eltöltöttek ott: ráismernek egymásra, bárhol találkoznak.

- Alföldi Róbert hívott a Nemzetibe. Milyen volt bemenni először - az ország első számú színházába? Az épület olyan, amilyen; a színészeknek meg úgyse kell átmenniük a parkban a márványfüggöny alatt.

- Robival az Új Színházban jól dolgoztunk együtt. Kaposvár után az volt az első állandó munkahelyem, addig szabadúszó voltam. Nagyon szeretem az ő agyát - ő meg nyilván az én színészetemet; gondolom én. Az első év ijesztő volt a Nemzetiben. Amíg el nem telt egy évad - három bemutatóval -, addig nem éreztem otthon magam. Persze: az épületet egyáltalán nem találtam szépnek, egyszer egy néni ki is szúrta - talán ahogy néztem -, hogy nem tetszik. Akkor azt mondta, hogy angyalom, szép az: olyan, mint egy nagy malom, aminek levitte a szél a tetejét . Azóta csak így látom, megszűnt az ellenérzés. A márványfüggönyről meg az jut eszembe, hogy Bánfalvi Eszterrel nemrég ovis programot szerveztünk, körbevittük a gyerekeket a színházban, a parkban. Csináltunk nekik piros papírhajókat, úsztattuk a vízen; a függönynél azt játszottuk, hogy a csoport egyik fele a tapsoló közönség, a másik fele a társulat: előadás után mindenki kijön meghajolni. Életre kelt a márványfüggöny.

- A Park című Alföldi-rendezés - a Szentivánéji álom kortárs változata - nagy visszhangot váltott ki; és nem azért, mert a szerep kedvéért a meztelenséget is vállalnod kellett. A POSZT-on Titánia színészdíjat hozott. Mit adott neked ez az előadás?

- Azt a felismerést, hogy színészileg sok mindenre képes vagyok még. Amikor gondolkodni kezdtem azon, hogy ideje volna eljönnöm az Új Színházból, éppen a sok egyforma szerepből volt elég. Ugyanúgy néztem a Phaidrában Takács Katira, a Marat-ban Huszár Zsoltra, a Színházi bestiákban Bánsági Ildikóra; már nem tudtam mit kiagyalni, hogy vajon hogyan szeressek másképp. Most pedig azt éreztem meg Robinál - aki ismer engem -, hogy nem csak ezt akarja. Elkezdte feszegetni a színészi határaimat. És itt, a Park-előadásban azt éreztem, hogy lehet is: hogy van még mit előhozni. A vetkőzés a legkönnyebb része volt a szerepnek. Tudtam, ha dögös csajt akar, nem engem választ. Filmen már kellett vetkőznöm - a Részlegben -, de az más: a filmvászon eltávolít. Igaz, nem féltem a helyzettől, természetesen kezeltem, nem nyafogtam. A kollégák is segítettek: László Zsolttal mindig kedveltük egymást, a többiekkel pedig gyorsan egy hullámhosszra kerültem.

- A következő évad milyen lesz?

- Andrei Serban - igazi világnagyság - Három nővért rendez, abban Anfiszát játszom. Kemény, jó munka, lehet tanulni. Aztán Závada Pál Magyar ünnep című drámájában játszom, Alföldi-rendezésben; igen, a darab a Nemzeti Tízparancsolat-pályázatára érkezett. És jön Mohácsi János - nyilván hoz magával egy kis kaposvári hangulatot. A Parkot sajnos már nem játsszuk.

- Hogyan kell szépen elbúcsúzni egy előadástól?

- Úgy vagyok ezzel, hogy a jó dolgok mindig jó helyre kerülnek. Attól, hogy nem játsszuk, a Park még ott van, tőlem azt már nem lehet elvenni. Így aztán semmi sírás nem volt. Nekem az már benne van a szívemben, testemben, lelkemben - mindenemben.

- A kormányváltás után fölröppent, hogy előfordulhat: Alföldi Róbertnek idő előtt föl kell állnia a Nemzeti igazgatói székéből. Mennyire határozza meg ez a hír a mindennapjaitokat?

- Igyekszünk nem foglalkozni vele. Dolgozunk. Robi egyébként is munkamániás. Azt viszont társulati ülésen mondta el, hogy - bármi történjen is - minden színésznek pontosan tudnia kell, hogy nem azért van itt, mert az Alföldi színésze , hanem azért, mert megérdemli.

- Valamit még muszáj elmondanom: imádom Emese mamáját - és Emesét is.

- Pont a Park próbaidőszakában hívtak reklámcastingra, azelőtt sose vettem részt ilyesmin. Befutottam, ott elhülyéskedtem, visszafutottam próbálni. És másnap jött a telefon, hogy megkaptam a szerepet: én leszek Emese mamája. Nem volt időm gondolkodni, valami figurát ki kellett találni: ami szerepnek mondható, és akkor nem gáz. Aztán egyre bővült a történet. Örülök, hogy bírod - és az az igazság, hogy még nem is volt negatív élményem ezzel kapcsolatban. Tudod, mi a vicc? Lehet az ember harminc éve színész, kimehet Cannes-ba, kaphat díjat - nem számít. Én ettől a reklámtól lettem népszerű a villamoson. Nem zavaróan, aranyosan. Érzem, hogy sokan szeretik Emesét - és a mamáját is. Nekem az már benne van a szívemben, testemben, lelkemben - mindenemben

Igazi szakmai család Nagy Marié: a színésznő férje szintén színházban dolgozik - műszaki vezetőként -; fia, Balázs pedig a budapesti színművészeti egyetem hallgatója: most fejezte be az első évet Zsámbéki Gábor és Zsótér Sándor osztályában. Édesanyja azt mondja, főleg lelkileg igyekszik mellette lenni - mindig akkor, amikor szükséges. Viktor Balázs - így hívják. Drukkolok neki nagyon. Nemcsak azért, hogy a pályáján jól menjen minden - hanem hogy jó is legyen.

- Azért szerettem volna mindenképpen találkozni veled, mert innen a távolból is valami mély - nem tudom másképp mondani - bölcsesség, emberség és nyugalom árad belőled. Olyan embernek tűnsz, aki a lényével, a jelenlétével elrendezi a dolgokat.

- Örülök, ha így látszik. Lehet, hogy ez valami képesség. Talán onnan van, hogy gyerekkoromban rengeteg időt töltöttem öregek között. A szüleim sokat dolgoztak, több műszakban, így aztán a nagymamáméknál éltem ősztől tavaszig. Nem volt olyan nagy ügy: a szomszéd házban laktak. Ültem a nénik közelében, és hallgattam a történeteiket; az a hangulat mélyen megmaradt bennem. Az is igaz, hogy én is hamar magam köré tudtam gyűjteni a gyerekeket. Amikor érettségi után nem vettek föl egyetemre, és úgy volt, hogy napközis nevelő leszek a húgom általános iskolájában, mindenki a napközis csoportba akart járni.

- Lehet, hogy már a színész működött benned, nem? Mi vonzott ebben a pályában? Az átváltozás lehetősége vagy a megmutatkozásé?

- Azt az egyet biztosan tudom, hogy azért ragadott meg engem a színészet, mert a színpadon nem én - hanem mindig más lehetek. Gyerekkoromban annyi minden szerettem volna lenni: el tudtam volna képzelni magam például tanárként, a katedrán; de közben Chilét is fel akartam volna szabadítani. A színpadon pedig bármi megtörténhet. Ráadásul színészként, ha úgy tetszik, éppen az az én előnyöm, hogy elég egy jelmez - és átváltozom. Az ilyen típust nevezi a szakma fregoliszínésznek. De nemcsak előnye van, hanem hátránya is. Nemcsak azért volt nehéz a pályám, mert főiskola nélkül, a gyakorlatban jártam végig a szamárlétrát - csoportos színész, színész három, színész kettő, színész egy -, hanem azért is, mert soha nem voltam olyan egyértelmű. Huszonkét éves koromban, Kaposváron Lázár Kati azt mondta, hogy egy negyvenkét éves nő bújik meg bennem; aztán negyvenöt évesen ötéves kislányt játszottam. De voltam Samuka is a Karnyónéban.

- Elhangzott a bűvös szó: Kaposvár. Minden ott kezdődött; ugye? Vagy legalábbis a közelben.

- Fekete vonat járt Toponárról Kaposvárra, azzal vittek minket színházi előadásokra. Én még láttam Pogány Juditot Hamupipőkének; ő akkor volt ott kezdő színésznő. Az első színházi élmények a legjobb helyen értek.

- És az mikor, hogyan tudatosult benned, hogy a színpad - meg persze a filmvászon - lesz, lehet neked is a legjobb hely?

- Most jutott eszembe, hogy láttam az Ida regényét - mennyire szerettem például Venczel Verát. Gyönyörűség volt nekem filmet nézni. Különben mindig olyan okos kislány voltam, ráadásul nagyon jó tanáraink voltak az általános iskolában: a fiatalok tele ambícióval, az idősebbeket pedig 56 után helyezték vidékre. Sokat kaptunk tőlük. A magyarórákon műsoros formában kellett megoldanunk az összefoglalókat; valahogy természetes volt, hogy azokat én állítom össze. Persze ilyenkor szerepeltem is. Az első erős jelzés egy városi - kaposvári - Ki mit tud?-on ért, ahova éppen egy ilyen csoportos irodalmi esttel jutottunk el. Nem nyertünk semmit, legalábbis elsők nem lettünk, az biztos. Viszont másnap megjelent Toponáron a zsűri egyik tagja - azzal, hogy megnyertem a versmondó kategóriát; akkor is, ha nem indultam. Óriási dolog volt ez: eljön Kaposvárról egy ember - akit aztán soha többé nem láttam -, és azt mondja, hogy nekem színésznek, vagy legalábbis előadónak kell lennem; mert az jó lesz. Attól kezdve jártam versmondó versenyekre, tagja voltam diákszínpadnak; aztán érettségi után elmentem a kaposvári színházhoz: először súgónak. Különben ma már meghalnék a félelemtől, ha egy szál magamban, verssel kellene kiállnom a színpadra. De minden kollégám ezt mondja.

- A kaposvári színház éppen ezekben a hónapokban változik meg valószínűleg végképp, de a Kaposvár-jelenségről még biztosan sokat fogunk beszélni. Egy kicsit talán még a Kőszegi Várszínházban is érezni most valamit ebből a hangulatból. De a szombathelyi Weöres Sándor Színház igazgatójának, Jordán Tamásnak is Kaposvár a minta, a követendő példa; ha egyáltalán lehet követni. Neked mit jelent Kaposvár?

- Szinte mindent: gondolkodásmódot, színházi és világszemléletet. Tudod, mi volt a jó itt, Kőszegen? Csorba Mari, amikor látott próbálni, megjegyezte, hogy a vér csak nem válik vízzé . Itt a nyári társulatban többünket kötnek Kaposvárhoz fontos évek - most meg mutogatjuk egymásnak a gyerekeinket. Az én fiam is ott született. Ha társkapcsolati hasonlatot keresünk, akkor Kaposvár volt nekem a szerelem. Rengeteget tanultam; nagy része csak utólag - az élettársi színházi kapcsolataimban - tudatosult bennem. Hogy lehet-e minta? A kaposvári színház művelődéspolitikai döntés eredményeként jött létre: Aczél György elküldte vidékre a tehetséges fiatalokat; ráadásul nem csak színészeket: voltak ott rendezők, képzőművészek, írók, zenészek - mindenki, akire szükség van a színházcsináláshoz. Jót is tett velük - meg rosszat is. Ott voltak együtt, elszigetelve Budapesttől. Mint egy családi alkotóműhely. Egy hónapban egyszer mindenki fölszaladt, hogy elintézze ügyes-bajos dolgait. Ugyanezt ma már nem kell, talán nem is lehet megcsinálni. Azt viszont már többször átéltem, hogy egy-egy előadás alkalmával létre tud jönni a Kaposvár-jelenség. Most például, mikor Gothár Péter a Lear királyt rendezte a Nemzetiben, pontosan ezt éreztem. Kaposvár összeköti azokat, akik bizonyos időt eltöltöttek ott: ráismernek egymásra, bárhol találkoznak.

- Alföldi Róbert hívott a Nemzetibe. Milyen volt bemenni először - az ország első számú színházába? Az épület olyan, amilyen; a színészeknek meg úgyse kell átmenniük a parkban a márványfüggöny alatt.

- Robival az Új Színházban jól dolgoztunk együtt. Kaposvár után az volt az első állandó munkahelyem, addig szabadúszó voltam. Nagyon szeretem az ő agyát - ő meg nyilván az én színészetemet; gondolom én. Az első év ijesztő volt a Nemzetiben. Amíg el nem telt egy évad - három bemutatóval -, addig nem éreztem otthon magam. Persze: az épületet egyáltalán nem találtam szépnek, egyszer egy néni ki is szúrta - talán ahogy néztem -, hogy nem tetszik. Akkor azt mondta, hogy angyalom, szép az: olyan, mint egy nagy malom, aminek levitte a szél a tetejét . Azóta csak így látom, megszűnt az ellenérzés. A márványfüggönyről meg az jut eszembe, hogy Bánfalvi Eszterrel nemrég ovis programot szerveztünk, körbevittük a gyerekeket a színházban, a parkban. Csináltunk nekik piros papírhajókat, úsztattuk a vízen; a függönynél azt játszottuk, hogy a csoport egyik fele a tapsoló közönség, a másik fele a társulat: előadás után mindenki kijön meghajolni. Életre kelt a márványfüggöny.

- A Park című Alföldi-rendezés - a Szentivánéji álom kortárs változata - nagy visszhangot váltott ki; és nem azért, mert a szerep kedvéért a meztelenséget is vállalnod kellett. A POSZT-on Titánia színészdíjat hozott. Mit adott neked ez az előadás?

- Azt a felismerést, hogy színészileg sok mindenre képes vagyok még. Amikor gondolkodni kezdtem azon, hogy ideje volna eljönnöm az Új Színházból, éppen a sok egyforma szerepből volt elég. Ugyanúgy néztem a Phaidrában Takács Katira, a Marat-ban Huszár Zsoltra, a Színházi bestiákban Bánsági Ildikóra; már nem tudtam mit kiagyalni, hogy vajon hogyan szeressek másképp. Most pedig azt éreztem meg Robinál - aki ismer engem -, hogy nem csak ezt akarja. Elkezdte feszegetni a színészi határaimat. És itt, a Park-előadásban azt éreztem, hogy lehet is: hogy van még mit előhozni. A vetkőzés a legkönnyebb része volt a szerepnek. Tudtam, ha dögös csajt akar, nem engem választ. Filmen már kellett vetkőznöm - a Részlegben -, de az más: a filmvászon eltávolít. Igaz, nem féltem a helyzettől, természetesen kezeltem, nem nyafogtam. A kollégák is segítettek: László Zsolttal mindig kedveltük egymást, a többiekkel pedig gyorsan egy hullámhosszra kerültem.

- A következő évad milyen lesz?

- Andrei Serban - igazi világnagyság - Három nővért rendez, abban Anfiszát játszom. Kemény, jó munka, lehet tanulni. Aztán Závada Pál Magyar ünnep című drámájában játszom, Alföldi-rendezésben; igen, a darab a Nemzeti Tízparancsolat-pályázatára érkezett. És jön Mohácsi János - nyilván hoz magával egy kis kaposvári hangulatot. A Parkot sajnos már nem játsszuk.

- Hogyan kell szépen elbúcsúzni egy előadástól?

- Úgy vagyok ezzel, hogy a jó dolgok mindig jó helyre kerülnek. Attól, hogy nem játsszuk, a Park még ott van, tőlem azt már nem lehet elvenni. Így aztán semmi sírás nem volt. Nekem az már benne van a szívemben, testemben, lelkemben - mindenemben.

- A kormányváltás után fölröppent, hogy előfordulhat: Alföldi Róbertnek idő előtt föl kell állnia a Nemzeti igazgatói székéből. Mennyire határozza meg ez a hír a mindennapjaitokat?

- Igyekszünk nem foglalkozni vele. Dolgozunk. Robi egyébként is munkamániás. Azt viszont társulati ülésen mondta el, hogy - bármi történjen is - minden színésznek pontosan tudnia kell, hogy nem azért van itt, mert az Alföldi színésze , hanem azért, mert megérdemli.

- Valamit még muszáj elmondanom: imádom Emese mamáját - és Emesét is.

- Pont a Park próbaidőszakában hívtak reklámcastingra, azelőtt sose vettem részt ilyesmin. Befutottam, ott elhülyéskedtem, visszafutottam próbálni. És másnap jött a telefon, hogy megkaptam a szerepet: én leszek Emese mamája. Nem volt időm gondolkodni, valami figurát ki kellett találni: ami szerepnek mondható, és akkor nem gáz. Aztán egyre bővült a történet. Örülök, hogy bírod - és az az igazság, hogy még nem is volt negatív élményem ezzel kapcsolatban. Tudod, mi a vicc? Lehet az ember harminc éve színész, kimehet Cannes-ba, kaphat díjat - nem számít. Én ettől a reklámtól lettem népszerű a villamoson. Nem zavaróan, aranyosan. Érzem, hogy sokan szeretik Emesét - és a mamáját is. Nekem az már benne van a szívemben, testemben, lelkemben - mindenemben

Igazi szakmai család Nagy Marié: a színésznő férje szintén színházban dolgozik - műszaki vezetőként -; fia, Balázs pedig a budapesti színművészeti egyetem hallgatója: most fejezte be az első évet Zsámbéki Gábor és Zsótér Sándor osztályában. Édesanyja azt mondja, főleg lelkileg igyekszik mellette lenni - mindig akkor, amikor szükséges. Viktor Balázs - így hívják. Drukkolok neki nagyon. Nemcsak azért, hogy a pályáján jól menjen minden - hanem hogy jó is legyen.

- Azért szerettem volna mindenképpen találkozni veled, mert innen a távolból is valami mély - nem tudom másképp mondani - bölcsesség, emberség és nyugalom árad belőled. Olyan embernek tűnsz, aki a lényével, a jelenlétével elrendezi a dolgokat.

- Örülök, ha így látszik. Lehet, hogy ez valami képesség. Talán onnan van, hogy gyerekkoromban rengeteg időt töltöttem öregek között. A szüleim sokat dolgoztak, több műszakban, így aztán a nagymamáméknál éltem ősztől tavaszig. Nem volt olyan nagy ügy: a szomszéd házban laktak. Ültem a nénik közelében, és hallgattam a történeteiket; az a hangulat mélyen megmaradt bennem. Az is igaz, hogy én is hamar magam köré tudtam gyűjteni a gyerekeket. Amikor érettségi után nem vettek föl egyetemre, és úgy volt, hogy napközis nevelő leszek a húgom általános iskolájában, mindenki a napközis csoportba akart járni.

- Lehet, hogy már a színész működött benned, nem? Mi vonzott ebben a pályában? Az átváltozás lehetősége vagy a megmutatkozásé?

- Azt az egyet biztosan tudom, hogy azért ragadott meg engem a színészet, mert a színpadon nem én - hanem mindig más lehetek. Gyerekkoromban annyi minden szerettem volna lenni: el tudtam volna képzelni magam például tanárként, a katedrán; de közben Chilét is fel akartam volna szabadítani. A színpadon pedig bármi megtörténhet. Ráadásul színészként, ha úgy tetszik, éppen az az én előnyöm, hogy elég egy jelmez - és átváltozom. Az ilyen típust nevezi a szakma fregoliszínésznek. De nemcsak előnye van, hanem hátránya is. Nemcsak azért volt nehéz a pályám, mert főiskola nélkül, a gyakorlatban jártam végig a szamárlétrát - csoportos színész, színész három, színész kettő, színész egy -, hanem azért is, mert soha nem voltam olyan egyértelmű. Huszonkét éves koromban, Kaposváron Lázár Kati azt mondta, hogy egy negyvenkét éves nő bújik meg bennem; aztán negyvenöt évesen ötéves kislányt játszottam. De voltam Samuka is a Karnyónéban.

- Elhangzott a bűvös szó: Kaposvár. Minden ott kezdődött; ugye? Vagy legalábbis a közelben.

- Fekete vonat járt Toponárról Kaposvárra, azzal vittek minket színházi előadásokra. Én még láttam Pogány Juditot Hamupipőkének; ő akkor volt ott kezdő színésznő. Az első színházi élmények a legjobb helyen értek.

- És az mikor, hogyan tudatosult benned, hogy a színpad - meg persze a filmvászon - lesz, lehet neked is a legjobb hely?

- Most jutott eszembe, hogy láttam az Ida regényét - mennyire szerettem például Venczel Verát. Gyönyörűség volt nekem filmet nézni. Különben mindig olyan okos kislány voltam, ráadásul nagyon jó tanáraink voltak az általános iskolában: a fiatalok tele ambícióval, az idősebbeket pedig 56 után helyezték vidékre. Sokat kaptunk tőlük. A magyarórákon műsoros formában kellett megoldanunk az összefoglalókat; valahogy természetes volt, hogy azokat én állítom össze. Persze ilyenkor szerepeltem is. Az első erős jelzés egy városi - kaposvári - Ki mit tud?-on ért, ahova éppen egy ilyen csoportos irodalmi esttel jutottunk el. Nem nyertünk semmit, legalábbis elsők nem lettünk, az biztos. Viszont másnap megjelent Toponáron a zsűri egyik tagja - azzal, hogy megnyertem a versmondó kategóriát; akkor is, ha nem indultam. Óriási dolog volt ez: eljön Kaposvárról egy ember - akit aztán soha többé nem láttam -, és azt mondja, hogy nekem színésznek, vagy legalábbis előadónak kell lennem; mert az jó lesz. Attól kezdve jártam versmondó versenyekre, tagja voltam diákszínpadnak; aztán érettségi után elmentem a kaposvári színházhoz: először súgónak. Különben ma már meghalnék a félelemtől, ha egy szál magamban, verssel kellene kiállnom a színpadra. De minden kollégám ezt mondja.

- A kaposvári színház éppen ezekben a hónapokban változik meg valószínűleg végképp, de a Kaposvár-jelenségről még biztosan sokat fogunk beszélni. Egy kicsit talán még a Kőszegi Várszínházban is érezni most valamit ebből a hangulatból. De a szombathelyi Weöres Sándor Színház igazgatójának, Jordán Tamásnak is Kaposvár a minta, a követendő példa; ha egyáltalán lehet követni. Neked mit jelent Kaposvár?

- Szinte mindent: gondolkodásmódot, színházi és világszemléletet. Tudod, mi volt a jó itt, Kőszegen? Csorba Mari, amikor látott próbálni, megjegyezte, hogy a vér csak nem válik vízzé . Itt a nyári társulatban többünket kötnek Kaposvárhoz fontos évek - most meg mutogatjuk egymásnak a gyerekeinket. Az én fiam is ott született. Ha társkapcsolati hasonlatot keresünk, akkor Kaposvár volt nekem a szerelem. Rengeteget tanultam; nagy része csak utólag - az élettársi színházi kapcsolataimban - tudatosult bennem. Hogy lehet-e minta? A kaposvári színház művelődéspolitikai döntés eredményeként jött létre: Aczél György elküldte vidékre a tehetséges fiatalokat; ráadásul nem csak színészeket: voltak ott rendezők, képzőművészek, írók, zenészek - mindenki, akire szükség van a színházcsináláshoz. Jót is tett velük - meg rosszat is. Ott voltak együtt, elszigetelve Budapesttől. Mint egy családi alkotóműhely. Egy hónapban egyszer mindenki fölszaladt, hogy elintézze ügyes-bajos dolgait. Ugyanezt ma már nem kell, talán nem is lehet megcsinálni. Azt viszont már többször átéltem, hogy egy-egy előadás alkalmával létre tud jönni a Kaposvár-jelenség. Most például, mikor Gothár Péter a Lear királyt rendezte a Nemzetiben, pontosan ezt éreztem. Kaposvár összeköti azokat, akik bizonyos időt eltöltöttek ott: ráismernek egymásra, bárhol találkoznak.

- Alföldi Róbert hívott a Nemzetibe. Milyen volt bemenni először - az ország első számú színházába? Az épület olyan, amilyen; a színészeknek meg úgyse kell átmenniük a parkban a márványfüggöny alatt.

- Robival az Új Színházban jól dolgoztunk együtt. Kaposvár után az volt az első állandó munkahelyem, addig szabadúszó voltam. Nagyon szeretem az ő agyát - ő meg nyilván az én színészetemet; gondolom én. Az első év ijesztő volt a Nemzetiben. Amíg el nem telt egy évad - három bemutatóval -, addig nem éreztem otthon magam. Persze: az épületet egyáltalán nem találtam szépnek, egyszer egy néni ki is szúrta - talán ahogy néztem -, hogy nem tetszik. Akkor azt mondta, hogy angyalom, szép az: olyan, mint egy nagy malom, aminek levitte a szél a tetejét . Azóta csak így látom, megszűnt az ellenérzés. A márványfüggönyről meg az jut eszembe, hogy Bánfalvi Eszterrel nemrég ovis programot szerveztünk, körbevittük a gyerekeket a színházban, a parkban. Csináltunk nekik piros papírhajókat, úsztattuk a vízen; a függönynél azt játszottuk, hogy a csoport egyik fele a tapsoló közönség, a másik fele a társulat: előadás után mindenki kijön meghajolni. Életre kelt a márványfüggöny.

- A Park című Alföldi-rendezés - a Szentivánéji álom kortárs változata - nagy visszhangot váltott ki; és nem azért, mert a szerep kedvéért a meztelenséget is vállalnod kellett. A POSZT-on Titánia színészdíjat hozott. Mit adott neked ez az előadás?

- Azt a felismerést, hogy színészileg sok mindenre képes vagyok még. Amikor gondolkodni kezdtem azon, hogy ideje volna eljönnöm az Új Színházból, éppen a sok egyforma szerepből volt elég. Ugyanúgy néztem a Phaidrában Takács Katira, a Marat-ban Huszár Zsoltra, a Színházi bestiákban Bánsági Ildikóra; már nem tudtam mit kiagyalni, hogy vajon hogyan szeressek másképp. Most pedig azt éreztem meg Robinál - aki ismer engem -, hogy nem csak ezt akarja. Elkezdte feszegetni a színészi határaimat. És itt, a Park-előadásban azt éreztem, hogy lehet is: hogy van még mit előhozni. A vetkőzés a legkönnyebb része volt a szerepnek. Tudtam, ha dögös csajt akar, nem engem választ. Filmen már kellett vetkőznöm - a Részlegben -, de az más: a filmvászon eltávolít. Igaz, nem féltem a helyzettől, természetesen kezeltem, nem nyafogtam. A kollégák is segítettek: László Zsolttal mindig kedveltük egymást, a többiekkel pedig gyorsan egy hullámhosszra kerültem.

- A következő évad milyen lesz?

- Andrei Serban - igazi világnagyság - Három nővért rendez, abban Anfiszát játszom. Kemény, jó munka, lehet tanulni. Aztán Závada Pál Magyar ünnep című drámájában játszom, Alföldi-rendezésben; igen, a darab a Nemzeti Tízparancsolat-pályázatára érkezett. És jön Mohácsi János - nyilván hoz magával egy kis kaposvári hangulatot. A Parkot sajnos már nem játsszuk.

- Hogyan kell szépen elbúcsúzni egy előadástól?

- Úgy vagyok ezzel, hogy a jó dolgok mindig jó helyre kerülnek. Attól, hogy nem játsszuk, a Park még ott van, tőlem azt már nem lehet elvenni. Így aztán semmi sírás nem volt. Nekem az már benne van a szívemben, testemben, lelkemben - mindenemben.

- A kormányváltás után fölröppent, hogy előfordulhat: Alföldi Róbertnek idő előtt föl kell állnia a Nemzeti igazgatói székéből. Mennyire határozza meg ez a hír a mindennapjaitokat?

- Igyekszünk nem foglalkozni vele. Dolgozunk. Robi egyébként is munkamániás. Azt viszont társulati ülésen mondta el, hogy - bármi történjen is - minden színésznek pontosan tudnia kell, hogy nem azért van itt, mert az Alföldi színésze , hanem azért, mert megérdemli.

- Valamit még muszáj elmondanom: imádom Emese mamáját - és Emesét is.

- Pont a Park próbaidőszakában hívtak reklámcastingra, azelőtt sose vettem részt ilyesmin. Befutottam, ott elhülyéskedtem, visszafutottam próbálni. És másnap jött a telefon, hogy megkaptam a szerepet: én leszek Emese mamája. Nem volt időm gondolkodni, valami figurát ki kellett találni: ami szerepnek mondható, és akkor nem gáz. Aztán egyre bővült a történet. Örülök, hogy bírod - és az az igazság, hogy még nem is volt negatív élményem ezzel kapcsolatban. Tudod, mi a vicc? Lehet az ember harminc éve színész, kimehet Cannes-ba, kaphat díjat - nem számít. Én ettől a reklámtól lettem népszerű a villamoson. Nem zavaróan, aranyosan. Érzem, hogy sokan szeretik Emesét - és a mamáját is. Nekem az már benne van a szívemben, testemben, lelkemben - mindenemben

Igazi szakmai család Nagy Marié: a színésznő férje szintén színházban dolgozik - műszaki vezetőként -; fia, Balázs pedig a budapesti színművészeti egyetem hallgatója: most fejezte be az első évet Zsámbéki Gábor és Zsótér Sándor osztályában. Édesanyja azt mondja, főleg lelkileg igyekszik mellette lenni - mindig akkor, amikor szükséges. Viktor Balázs - így hívják. Drukkolok neki nagyon. Nemcsak azért, hogy a pályáján jól menjen minden - hanem hogy jó is legyen.

- Azért szerettem volna mindenképpen találkozni veled, mert innen a távolból is valami mély - nem tudom másképp mondani - bölcsesség, emberség és nyugalom árad belőled. Olyan embernek tűnsz, aki a lényével, a jelenlétével elrendezi a dolgokat.

- Örülök, ha így látszik. Lehet, hogy ez valami képesség. Talán onnan van, hogy gyerekkoromban rengeteg időt töltöttem öregek között. A szüleim sokat dolgoztak, több műszakban, így aztán a nagymamáméknál éltem ősztől tavaszig. Nem volt olyan nagy ügy: a szomszéd házban laktak. Ültem a nénik közelében, és hallgattam a történeteiket; az a hangulat mélyen megmaradt bennem. Az is igaz, hogy én is hamar magam köré tudtam gyűjteni a gyerekeket. Amikor érettségi után nem vettek föl egyetemre, és úgy volt, hogy napközis nevelő leszek a húgom általános iskolájában, mindenki a napközis csoportba akart járni.

- Lehet, hogy már a színész működött benned, nem? Mi vonzott ebben a pályában? Az átváltozás lehetősége vagy a megmutatkozásé?

- Azt az egyet biztosan tudom, hogy azért ragadott meg engem a színészet, mert a színpadon nem én - hanem mindig más lehetek. Gyerekkoromban annyi minden szerettem volna lenni: el tudtam volna képzelni magam például tanárként, a katedrán; de közben Chilét is fel akartam volna szabadítani. A színpadon pedig bármi megtörténhet. Ráadásul színészként, ha úgy tetszik, éppen az az én előnyöm, hogy elég egy jelmez - és átváltozom. Az ilyen típust nevezi a szakma fregoliszínésznek. De nemcsak előnye van, hanem hátránya is. Nemcsak azért volt nehéz a pályám, mert főiskola nélkül, a gyakorlatban jártam végig a szamárlétrát - csoportos színész, színész három, színész kettő, színész egy -, hanem azért is, mert soha nem voltam olyan egyértelmű. Huszonkét éves koromban, Kaposváron Lázár Kati azt mondta, hogy egy negyvenkét éves nő bújik meg bennem; aztán negyvenöt évesen ötéves kislányt játszottam. De voltam Samuka is a Karnyónéban.

- Elhangzott a bűvös szó: Kaposvár. Minden ott kezdődött; ugye? Vagy legalábbis a közelben.

- Fekete vonat járt Toponárról Kaposvárra, azzal vittek minket színházi előadásokra. Én még láttam Pogány Juditot Hamupipőkének; ő akkor volt ott kezdő színésznő. Az első színházi élmények a legjobb helyen értek.

- És az mikor, hogyan tudatosult benned, hogy a színpad - meg persze a filmvászon - lesz, lehet neked is a legjobb hely?

- Most jutott eszembe, hogy láttam az Ida regényét - mennyire szerettem például Venczel Verát. Gyönyörűség volt nekem filmet nézni. Különben mindig olyan okos kislány voltam, ráadásul nagyon jó tanáraink voltak az általános iskolában: a fiatalok tele ambícióval, az idősebbeket pedig 56 után helyezték vidékre. Sokat kaptunk tőlük. A magyarórákon műsoros formában kellett megoldanunk az összefoglalókat; valahogy természetes volt, hogy azokat én állítom össze. Persze ilyenkor szerepeltem is. Az első erős jelzés egy városi - kaposvári - Ki mit tud?-on ért, ahova éppen egy ilyen csoportos irodalmi esttel jutottunk el. Nem nyertünk semmit, legalábbis elsők nem lettünk, az biztos. Viszont másnap megjelent Toponáron a zsűri egyik tagja - azzal, hogy megnyertem a versmondó kategóriát; akkor is, ha nem indultam. Óriási dolog volt ez: eljön Kaposvárról egy ember - akit aztán soha többé nem láttam -, és azt mondja, hogy nekem színésznek, vagy legalábbis előadónak kell lennem; mert az jó lesz. Attól kezdve jártam versmondó versenyekre, tagja voltam diákszínpadnak; aztán érettségi után elmentem a kaposvári színházhoz: először súgónak. Különben ma már meghalnék a félelemtől, ha egy szál magamban, verssel kellene kiállnom a színpadra. De minden kollégám ezt mondja.

- A kaposvári színház éppen ezekben a hónapokban változik meg valószínűleg végképp, de a Kaposvár-jelenségről még biztosan sokat fogunk beszélni. Egy kicsit talán még a Kőszegi Várszínházban is érezni most valamit ebből a hangulatból. De a szombathelyi Weöres Sándor Színház igazgatójának, Jordán Tamásnak is Kaposvár a minta, a követendő példa; ha egyáltalán lehet követni. Neked mit jelent Kaposvár?

- Szinte mindent: gondolkodásmódot, színházi és világszemléletet. Tudod, mi volt a jó itt, Kőszegen? Csorba Mari, amikor látott próbálni, megjegyezte, hogy a vér csak nem válik vízzé . Itt a nyári társulatban többünket kötnek Kaposvárhoz fontos évek - most meg mutogatjuk egymásnak a gyerekeinket. Az én fiam is ott született. Ha társkapcsolati hasonlatot keresünk, akkor Kaposvár volt nekem a szerelem. Rengeteget tanultam; nagy része csak utólag - az élettársi színházi kapcsolataimban - tudatosult bennem. Hogy lehet-e minta? A kaposvári színház művelődéspolitikai döntés eredményeként jött létre: Aczél György elküldte vidékre a tehetséges fiatalokat; ráadásul nem csak színészeket: voltak ott rendezők, képzőművészek, írók, zenészek - mindenki, akire szükség van a színházcsináláshoz. Jót is tett velük - meg rosszat is. Ott voltak együtt, elszigetelve Budapesttől. Mint egy családi alkotóműhely. Egy hónapban egyszer mindenki fölszaladt, hogy elintézze ügyes-bajos dolgait. Ugyanezt ma már nem kell, talán nem is lehet megcsinálni. Azt viszont már többször átéltem, hogy egy-egy előadás alkalmával létre tud jönni a Kaposvár-jelenség. Most például, mikor Gothár Péter a Lear királyt rendezte a Nemzetiben, pontosan ezt éreztem. Kaposvár összeköti azokat, akik bizonyos időt eltöltöttek ott: ráismernek egymásra, bárhol találkoznak.

- Alföldi Róbert hívott a Nemzetibe. Milyen volt bemenni először - az ország első számú színházába? Az épület olyan, amilyen; a színészeknek meg úgyse kell átmenniük a parkban a márványfüggöny alatt.

- Robival az Új Színházban jól dolgoztunk együtt. Kaposvár után az volt az első állandó munkahelyem, addig szabadúszó voltam. Nagyon szeretem az ő agyát - ő meg nyilván az én színészetemet; gondolom én. Az első év ijesztő volt a Nemzetiben. Amíg el nem telt egy évad - három bemutatóval -, addig nem éreztem otthon magam. Persze: az épületet egyáltalán nem találtam szépnek, egyszer egy néni ki is szúrta - talán ahogy néztem -, hogy nem tetszik. Akkor azt mondta, hogy angyalom, szép az: olyan, mint egy nagy malom, aminek levitte a szél a tetejét . Azóta csak így látom, megszűnt az ellenérzés. A márványfüggönyről meg az jut eszembe, hogy Bánfalvi Eszterrel nemrég ovis programot szerveztünk, körbevittük a gyerekeket a színházban, a parkban. Csináltunk nekik piros papírhajókat, úsztattuk a vízen; a függönynél azt játszottuk, hogy a csoport egyik fele a tapsoló közönség, a másik fele a társulat: előadás után mindenki kijön meghajolni. Életre kelt a márványfüggöny.

- A Park című Alföldi-rendezés - a Szentivánéji álom kortárs változata - nagy visszhangot váltott ki; és nem azért, mert a szerep kedvéért a meztelenséget is vállalnod kellett. A POSZT-on Titánia színészdíjat hozott. Mit adott neked ez az előadás?

- Azt a felismerést, hogy színészileg sok mindenre képes vagyok még. Amikor gondolkodni kezdtem azon, hogy ideje volna eljönnöm az Új Színházból, éppen a sok egyforma szerepből volt elég. Ugyanúgy néztem a Phaidrában Takács Katira, a Marat-ban Huszár Zsoltra, a Színházi bestiákban Bánsági Ildikóra; már nem tudtam mit kiagyalni, hogy vajon hogyan szeressek másképp. Most pedig azt éreztem meg Robinál - aki ismer engem -, hogy nem csak ezt akarja. Elkezdte feszegetni a színészi határaimat. És itt, a Park-előadásban azt éreztem, hogy lehet is: hogy van még mit előhozni. A vetkőzés a legkönnyebb része volt a szerepnek. Tudtam, ha dögös csajt akar, nem engem választ. Filmen már kellett vetkőznöm - a Részlegben -, de az más: a filmvászon eltávolít. Igaz, nem féltem a helyzettől, természetesen kezeltem, nem nyafogtam. A kollégák is segítettek: László Zsolttal mindig kedveltük egymást, a többiekkel pedig gyorsan egy hullámhosszra kerültem.

- A következő évad milyen lesz?

- Andrei Serban - igazi világnagyság - Három nővért rendez, abban Anfiszát játszom. Kemény, jó munka, lehet tanulni. Aztán Závada Pál Magyar ünnep című drámájában játszom, Alföldi-rendezésben; igen, a darab a Nemzeti Tízparancsolat-pályázatára érkezett. És jön Mohácsi János - nyilván hoz magával egy kis kaposvári hangulatot. A Parkot sajnos már nem játsszuk.

- Hogyan kell szépen elbúcsúzni egy előadástól?

- Úgy vagyok ezzel, hogy a jó dolgok mindig jó helyre kerülnek. Attól, hogy nem játsszuk, a Park még ott van, tőlem azt már nem lehet elvenni. Így aztán semmi sírás nem volt. Nekem az már benne van a szívemben, testemben, lelkemben - mindenemben.

- A kormányváltás után fölröppent, hogy előfordulhat: Alföldi Róbertnek idő előtt föl kell állnia a Nemzeti igazgatói székéből. Mennyire határozza meg ez a hír a mindennapjaitokat?

- Igyekszünk nem foglalkozni vele. Dolgozunk. Robi egyébként is munkamániás. Azt viszont társulati ülésen mondta el, hogy - bármi történjen is - minden színésznek pontosan tudnia kell, hogy nem azért van itt, mert az Alföldi színésze , hanem azért, mert megérdemli.

- Valamit még muszáj elmondanom: imádom Emese mamáját - és Emesét is.

- Pont a Park próbaidőszakában hívtak reklámcastingra, azelőtt sose vettem részt ilyesmin. Befutottam, ott elhülyéskedtem, visszafutottam próbálni. És másnap jött a telefon, hogy megkaptam a szerepet: én leszek Emese mamája. Nem volt időm gondolkodni, valami figurát ki kellett találni: ami szerepnek mondható, és akkor nem gáz. Aztán egyre bővült a történet. Örülök, hogy bírod - és az az igazság, hogy még nem is volt negatív élményem ezzel kapcsolatban. Tudod, mi a vicc? Lehet az ember harminc éve színész, kimehet Cannes-ba, kaphat díjat - nem számít. Én ettől a reklámtól lettem népszerű a villamoson. Nem zavaróan, aranyosan. Érzem, hogy sokan szeretik Emesét - és a mamáját is. Nekem az már benne van a szívemben, testemben, lelkemben - mindenemben

Igazi szakmai család Nagy Marié: a színésznő férje szintén színházban dolgozik - műszaki vezetőként -; fia, Balázs pedig a budapesti színművészeti egyetem hallgatója: most fejezte be az első évet Zsámbéki Gábor és Zsótér Sándor osztályában. Édesanyja azt mondja, főleg lelkileg igyekszik mellette lenni - mindig akkor, amikor szükséges. Viktor Balázs - így hívják. Drukkolok neki nagyon. Nemcsak azért, hogy a pályáján jól menjen minden - hanem hogy jó is legyen.

- Örülök, ha így látszik. Lehet, hogy ez valami képesség. Talán onnan van, hogy gyerekkoromban rengeteg időt töltöttem öregek között. A szüleim sokat dolgoztak, több műszakban, így aztán a nagymamáméknál éltem ősztől tavaszig. Nem volt olyan nagy ügy: a szomszéd házban laktak. Ültem a nénik közelében, és hallgattam a történeteiket; az a hangulat mélyen megmaradt bennem. Az is igaz, hogy én is hamar magam köré tudtam gyűjteni a gyerekeket. Amikor érettségi után nem vettek föl egyetemre, és úgy volt, hogy napközis nevelő leszek a húgom általános iskolájában, mindenki a napközis csoportba akart járni.

- Lehet, hogy már a színész működött benned, nem? Mi vonzott ebben a pályában? Az átváltozás lehetősége vagy a megmutatkozásé?

- Azt az egyet biztosan tudom, hogy azért ragadott meg engem a színészet, mert a színpadon nem én - hanem mindig más lehetek. Gyerekkoromban annyi minden szerettem volna lenni: el tudtam volna képzelni magam például tanárként, a katedrán; de közben Chilét is fel akartam volna szabadítani. A színpadon pedig bármi megtörténhet. Ráadásul színészként, ha úgy tetszik, éppen az az én előnyöm, hogy elég egy jelmez - és átváltozom. Az ilyen típust nevezi a szakma fregoliszínésznek. De nemcsak előnye van, hanem hátránya is. Nemcsak azért volt nehéz a pályám, mert főiskola nélkül, a gyakorlatban jártam végig a szamárlétrát - csoportos színész, színész három, színész kettő, színész egy -, hanem azért is, mert soha nem voltam olyan egyértelmű. Huszonkét éves koromban, Kaposváron Lázár Kati azt mondta, hogy egy negyvenkét éves nő bújik meg bennem; aztán negyvenöt évesen ötéves kislányt játszottam. De voltam Samuka is a Karnyónéban.

- Elhangzott a bűvös szó: Kaposvár. Minden ott kezdődött; ugye? Vagy legalábbis a közelben.

- Fekete vonat járt Toponárról Kaposvárra, azzal vittek minket színházi előadásokra. Én még láttam Pogány Juditot Hamupipőkének; ő akkor volt ott kezdő színésznő. Az első színházi élmények a legjobb helyen értek.

- És az mikor, hogyan tudatosult benned, hogy a színpad - meg persze a filmvászon - lesz, lehet neked is a legjobb hely?

- Most jutott eszembe, hogy láttam az Ida regényét - mennyire szerettem például Venczel Verát. Gyönyörűség volt nekem filmet nézni. Különben mindig olyan okos kislány voltam, ráadásul nagyon jó tanáraink voltak az általános iskolában: a fiatalok tele ambícióval, az idősebbeket pedig 56 után helyezték vidékre. Sokat kaptunk tőlük. A magyarórákon műsoros formában kellett megoldanunk az összefoglalókat; valahogy természetes volt, hogy azokat én állítom össze. Persze ilyenkor szerepeltem is. Az első erős jelzés egy városi - kaposvári - Ki mit tud?-on ért, ahova éppen egy ilyen csoportos irodalmi esttel jutottunk el. Nem nyertünk semmit, legalábbis elsők nem lettünk, az biztos. Viszont másnap megjelent Toponáron a zsűri egyik tagja - azzal, hogy megnyertem a versmondó kategóriát; akkor is, ha nem indultam. Óriási dolog volt ez: eljön Kaposvárról egy ember - akit aztán soha többé nem láttam -, és azt mondja, hogy nekem színésznek, vagy legalábbis előadónak kell lennem; mert az jó lesz. Attól kezdve jártam versmondó versenyekre, tagja voltam diákszínpadnak; aztán érettségi után elmentem a kaposvári színházhoz: először súgónak. Különben ma már meghalnék a félelemtől, ha egy szál magamban, verssel kellene kiállnom a színpadra. De minden kollégám ezt mondja.

- A kaposvári színház éppen ezekben a hónapokban változik meg valószínűleg végképp, de a Kaposvár-jelenségről még biztosan sokat fogunk beszélni. Egy kicsit talán még a Kőszegi Várszínházban is érezni most valamit ebből a hangulatból. De a szombathelyi Weöres Sándor Színház igazgatójának, Jordán Tamásnak is Kaposvár a minta, a követendő példa; ha egyáltalán lehet követni. Neked mit jelent Kaposvár?

- Szinte mindent: gondolkodásmódot, színházi és világszemléletet. Tudod, mi volt a jó itt, Kőszegen? Csorba Mari, amikor látott próbálni, megjegyezte, hogy a vér csak nem válik vízzé . Itt a nyári társulatban többünket kötnek Kaposvárhoz fontos évek - most meg mutogatjuk egymásnak a gyerekeinket. Az én fiam is ott született. Ha társkapcsolati hasonlatot keresünk, akkor Kaposvár volt nekem a szerelem. Rengeteget tanultam; nagy része csak utólag - az élettársi színházi kapcsolataimban - tudatosult bennem. Hogy lehet-e minta? A kaposvári színház művelődéspolitikai döntés eredményeként jött létre: Aczél György elküldte vidékre a tehetséges fiatalokat; ráadásul nem csak színészeket: voltak ott rendezők, képzőművészek, írók, zenészek - mindenki, akire szükség van a színházcsináláshoz. Jót is tett velük - meg rosszat is. Ott voltak együtt, elszigetelve Budapesttől. Mint egy családi alkotóműhely. Egy hónapban egyszer mindenki fölszaladt, hogy elintézze ügyes-bajos dolgait. Ugyanezt ma már nem kell, talán nem is lehet megcsinálni. Azt viszont már többször átéltem, hogy egy-egy előadás alkalmával létre tud jönni a Kaposvár-jelenség. Most például, mikor Gothár Péter a Lear királyt rendezte a Nemzetiben, pontosan ezt éreztem. Kaposvár összeköti azokat, akik bizonyos időt eltöltöttek ott: ráismernek egymásra, bárhol találkoznak.

- Alföldi Róbert hívott a Nemzetibe. Milyen volt bemenni először - az ország első számú színházába? Az épület olyan, amilyen; a színészeknek meg úgyse kell átmenniük a parkban a márványfüggöny alatt.

- Robival az Új Színházban jól dolgoztunk együtt. Kaposvár után az volt az első állandó munkahelyem, addig szabadúszó voltam. Nagyon szeretem az ő agyát - ő meg nyilván az én színészetemet; gondolom én. Az első év ijesztő volt a Nemzetiben. Amíg el nem telt egy évad - három bemutatóval -, addig nem éreztem otthon magam. Persze: az épületet egyáltalán nem találtam szépnek, egyszer egy néni ki is szúrta - talán ahogy néztem -, hogy nem tetszik. Akkor azt mondta, hogy angyalom, szép az: olyan, mint egy nagy malom, aminek levitte a szél a tetejét . Azóta csak így látom, megszűnt az ellenérzés. A márványfüggönyről meg az jut eszembe, hogy Bánfalvi Eszterrel nemrég ovis programot szerveztünk, körbevittük a gyerekeket a színházban, a parkban. Csináltunk nekik piros papírhajókat, úsztattuk a vízen; a függönynél azt játszottuk, hogy a csoport egyik fele a tapsoló közönség, a másik fele a társulat: előadás után mindenki kijön meghajolni. Életre kelt a márványfüggöny.

- A Park című Alföldi-rendezés - a Szentivánéji álom kortárs változata - nagy visszhangot váltott ki; és nem azért, mert a szerep kedvéért a meztelenséget is vállalnod kellett. A POSZT-on Titánia színészdíjat hozott. Mit adott neked ez az előadás?

- Azt a felismerést, hogy színészileg sok mindenre képes vagyok még. Amikor gondolkodni kezdtem azon, hogy ideje volna eljönnöm az Új Színházból, éppen a sok egyforma szerepből volt elég. Ugyanúgy néztem a Phaidrában Takács Katira, a Marat-ban Huszár Zsoltra, a Színházi bestiákban Bánsági Ildikóra; már nem tudtam mit kiagyalni, hogy vajon hogyan szeressek másképp. Most pedig azt éreztem meg Robinál - aki ismer engem -, hogy nem csak ezt akarja. Elkezdte feszegetni a színészi határaimat. És itt, a Park-előadásban azt éreztem, hogy lehet is: hogy van még mit előhozni. A vetkőzés a legkönnyebb része volt a szerepnek. Tudtam, ha dögös csajt akar, nem engem választ. Filmen már kellett vetkőznöm - a Részlegben -, de az más: a filmvászon eltávolít. Igaz, nem féltem a helyzettől, természetesen kezeltem, nem nyafogtam. A kollégák is segítettek: László Zsolttal mindig kedveltük egymást, a többiekkel pedig gyorsan egy hullámhosszra kerültem.

- A következő évad milyen lesz?

- Andrei Serban - igazi világnagyság - Három nővért rendez, abban Anfiszát játszom. Kemény, jó munka, lehet tanulni. Aztán Závada Pál Magyar ünnep című drámájában játszom, Alföldi-rendezésben; igen, a darab a Nemzeti Tízparancsolat-pályázatára érkezett. És jön Mohácsi János - nyilván hoz magával egy kis kaposvári hangulatot. A Parkot sajnos már nem játsszuk.

- Hogyan kell szépen elbúcsúzni egy előadástól?

- Úgy vagyok ezzel, hogy a jó dolgok mindig jó helyre kerülnek. Attól, hogy nem játsszuk, a Park még ott van, tőlem azt már nem lehet elvenni. Így aztán semmi sírás nem volt. Nekem az már benne van a szívemben, testemben, lelkemben - mindenemben.

- A kormányváltás után fölröppent, hogy előfordulhat: Alföldi Róbertnek idő előtt föl kell állnia a Nemzeti igazgatói székéből. Mennyire határozza meg ez a hír a mindennapjaitokat?

- Igyekszünk nem foglalkozni vele. Dolgozunk. Robi egyébként is munkamániás. Azt viszont társulati ülésen mondta el, hogy - bármi történjen is - minden színésznek pontosan tudnia kell, hogy nem azért van itt, mert az Alföldi színésze , hanem azért, mert megérdemli.

- Valamit még muszáj elmondanom: imádom Emese mamáját - és Emesét is.

- Pont a Park próbaidőszakában hívtak reklámcastingra, azelőtt sose vettem részt ilyesmin. Befutottam, ott elhülyéskedtem, visszafutottam próbálni. És másnap jött a telefon, hogy megkaptam a szerepet: én leszek Emese mamája. Nem volt időm gondolkodni, valami figurát ki kellett találni: ami szerepnek mondható, és akkor nem gáz. Aztán egyre bővült a történet. Örülök, hogy bírod - és az az igazság, hogy még nem is volt negatív élményem ezzel kapcsolatban. Tudod, mi a vicc? Lehet az ember harminc éve színész, kimehet Cannes-ba, kaphat díjat - nem számít. Én ettől a reklámtól lettem népszerű a villamoson. Nem zavaróan, aranyosan. Érzem, hogy sokan szeretik Emesét - és a mamáját is. Nekem az már benne van a szívemben, testemben, lelkemben - mindenemben

Igazi szakmai család Nagy Marié: a színésznő férje szintén színházban dolgozik - műszaki vezetőként -; fia, Balázs pedig a budapesti színművészeti egyetem hallgatója: most fejezte be az első évet Zsámbéki Gábor és Zsótér Sándor osztályában. Édesanyja azt mondja, főleg lelkileg igyekszik mellette lenni - mindig akkor, amikor szükséges. Viktor Balázs - így hívják. Drukkolok neki nagyon. Nemcsak azért, hogy a pályáján jól menjen minden - hanem hogy jó is legyen.

- Örülök, ha így látszik. Lehet, hogy ez valami képesség. Talán onnan van, hogy gyerekkoromban rengeteg időt töltöttem öregek között. A szüleim sokat dolgoztak, több műszakban, így aztán a nagymamáméknál éltem ősztől tavaszig. Nem volt olyan nagy ügy: a szomszéd házban laktak. Ültem a nénik közelében, és hallgattam a történeteiket; az a hangulat mélyen megmaradt bennem. Az is igaz, hogy én is hamar magam köré tudtam gyűjteni a gyerekeket. Amikor érettségi után nem vettek föl egyetemre, és úgy volt, hogy napközis nevelő leszek a húgom általános iskolájában, mindenki a napközis csoportba akart járni.

- Lehet, hogy már a színész működött benned, nem? Mi vonzott ebben a pályában? Az átváltozás lehetősége vagy a megmutatkozásé?

- Azt az egyet biztosan tudom, hogy azért ragadott meg engem a színészet, mert a színpadon nem én - hanem mindig más lehetek. Gyerekkoromban annyi minden szerettem volna lenni: el tudtam volna képzelni magam például tanárként, a katedrán; de közben Chilét is fel akartam volna szabadítani. A színpadon pedig bármi megtörténhet. Ráadásul színészként, ha úgy tetszik, éppen az az én előnyöm, hogy elég egy jelmez - és átváltozom. Az ilyen típust nevezi a szakma fregoliszínésznek. De nemcsak előnye van, hanem hátránya is. Nemcsak azért volt nehéz a pályám, mert főiskola nélkül, a gyakorlatban jártam végig a szamárlétrát - csoportos színész, színész három, színész kettő, színész egy -, hanem azért is, mert soha nem voltam olyan egyértelmű. Huszonkét éves koromban, Kaposváron Lázár Kati azt mondta, hogy egy negyvenkét éves nő bújik meg bennem; aztán negyvenöt évesen ötéves kislányt játszottam. De voltam Samuka is a Karnyónéban.

- Elhangzott a bűvös szó: Kaposvár. Minden ott kezdődött; ugye? Vagy legalábbis a közelben.

- Fekete vonat járt Toponárról Kaposvárra, azzal vittek minket színházi előadásokra. Én még láttam Pogány Juditot Hamupipőkének; ő akkor volt ott kezdő színésznő. Az első színházi élmények a legjobb helyen értek.

- És az mikor, hogyan tudatosult benned, hogy a színpad - meg persze a filmvászon - lesz, lehet neked is a legjobb hely?

- Most jutott eszembe, hogy láttam az Ida regényét - mennyire szerettem például Venczel Verát. Gyönyörűség volt nekem filmet nézni. Különben mindig olyan okos kislány voltam, ráadásul nagyon jó tanáraink voltak az általános iskolában: a fiatalok tele ambícióval, az idősebbeket pedig 56 után helyezték vidékre. Sokat kaptunk tőlük. A magyarórákon műsoros formában kellett megoldanunk az összefoglalókat; valahogy természetes volt, hogy azokat én állítom össze. Persze ilyenkor szerepeltem is. Az első erős jelzés egy városi - kaposvári - Ki mit tud?-on ért, ahova éppen egy ilyen csoportos irodalmi esttel jutottunk el. Nem nyertünk semmit, legalábbis elsők nem lettünk, az biztos. Viszont másnap megjelent Toponáron a zsűri egyik tagja - azzal, hogy megnyertem a versmondó kategóriát; akkor is, ha nem indultam. Óriási dolog volt ez: eljön Kaposvárról egy ember - akit aztán soha többé nem láttam -, és azt mondja, hogy nekem színésznek, vagy legalábbis előadónak kell lennem; mert az jó lesz. Attól kezdve jártam versmondó versenyekre, tagja voltam diákszínpadnak; aztán érettségi után elmentem a kaposvári színházhoz: először súgónak. Különben ma már meghalnék a félelemtől, ha egy szál magamban, verssel kellene kiállnom a színpadra. De minden kollégám ezt mondja.

- A kaposvári színház éppen ezekben a hónapokban változik meg valószínűleg végképp, de a Kaposvár-jelenségről még biztosan sokat fogunk beszélni. Egy kicsit talán még a Kőszegi Várszínházban is érezni most valamit ebből a hangulatból. De a szombathelyi Weöres Sándor Színház igazgatójának, Jordán Tamásnak is Kaposvár a minta, a követendő példa; ha egyáltalán lehet követni. Neked mit jelent Kaposvár?

- Szinte mindent: gondolkodásmódot, színházi és világszemléletet. Tudod, mi volt a jó itt, Kőszegen? Csorba Mari, amikor látott próbálni, megjegyezte, hogy a vér csak nem válik vízzé . Itt a nyári társulatban többünket kötnek Kaposvárhoz fontos évek - most meg mutogatjuk egymásnak a gyerekeinket. Az én fiam is ott született. Ha társkapcsolati hasonlatot keresünk, akkor Kaposvár volt nekem a szerelem. Rengeteget tanultam; nagy része csak utólag - az élettársi színházi kapcsolataimban - tudatosult bennem. Hogy lehet-e minta? A kaposvári színház művelődéspolitikai döntés eredményeként jött létre: Aczél György elküldte vidékre a tehetséges fiatalokat; ráadásul nem csak színészeket: voltak ott rendezők, képzőművészek, írók, zenészek - mindenki, akire szükség van a színházcsináláshoz. Jót is tett velük - meg rosszat is. Ott voltak együtt, elszigetelve Budapesttől. Mint egy családi alkotóműhely. Egy hónapban egyszer mindenki fölszaladt, hogy elintézze ügyes-bajos dolgait. Ugyanezt ma már nem kell, talán nem is lehet megcsinálni. Azt viszont már többször átéltem, hogy egy-egy előadás alkalmával létre tud jönni a Kaposvár-jelenség. Most például, mikor Gothár Péter a Lear királyt rendezte a Nemzetiben, pontosan ezt éreztem. Kaposvár összeköti azokat, akik bizonyos időt eltöltöttek ott: ráismernek egymásra, bárhol találkoznak.

- Alföldi Róbert hívott a Nemzetibe. Milyen volt bemenni először - az ország első számú színházába? Az épület olyan, amilyen; a színészeknek meg úgyse kell átmenniük a parkban a márványfüggöny alatt.

- Robival az Új Színházban jól dolgoztunk együtt. Kaposvár után az volt az első állandó munkahelyem, addig szabadúszó voltam. Nagyon szeretem az ő agyát - ő meg nyilván az én színészetemet; gondolom én. Az első év ijesztő volt a Nemzetiben. Amíg el nem telt egy évad - három bemutatóval -, addig nem éreztem otthon magam. Persze: az épületet egyáltalán nem találtam szépnek, egyszer egy néni ki is szúrta - talán ahogy néztem -, hogy nem tetszik. Akkor azt mondta, hogy angyalom, szép az: olyan, mint egy nagy malom, aminek levitte a szél a tetejét . Azóta csak így látom, megszűnt az ellenérzés. A márványfüggönyről meg az jut eszembe, hogy Bánfalvi Eszterrel nemrég ovis programot szerveztünk, körbevittük a gyerekeket a színházban, a parkban. Csináltunk nekik piros papírhajókat, úsztattuk a vízen; a függönynél azt játszottuk, hogy a csoport egyik fele a tapsoló közönség, a másik fele a társulat: előadás után mindenki kijön meghajolni. Életre kelt a márványfüggöny.

- A Park című Alföldi-rendezés - a Szentivánéji álom kortárs változata - nagy visszhangot váltott ki; és nem azért, mert a szerep kedvéért a meztelenséget is vállalnod kellett. A POSZT-on Titánia színészdíjat hozott. Mit adott neked ez az előadás?

- Azt a felismerést, hogy színészileg sok mindenre képes vagyok még. Amikor gondolkodni kezdtem azon, hogy ideje volna eljönnöm az Új Színházból, éppen a sok egyforma szerepből volt elég. Ugyanúgy néztem a Phaidrában Takács Katira, a Marat-ban Huszár Zsoltra, a Színházi bestiákban Bánsági Ildikóra; már nem tudtam mit kiagyalni, hogy vajon hogyan szeressek másképp. Most pedig azt éreztem meg Robinál - aki ismer engem -, hogy nem csak ezt akarja. Elkezdte feszegetni a színészi határaimat. És itt, a Park-előadásban azt éreztem, hogy lehet is: hogy van még mit előhozni. A vetkőzés a legkönnyebb része volt a szerepnek. Tudtam, ha dögös csajt akar, nem engem választ. Filmen már kellett vetkőznöm - a Részlegben -, de az más: a filmvászon eltávolít. Igaz, nem féltem a helyzettől, természetesen kezeltem, nem nyafogtam. A kollégák is segítettek: László Zsolttal mindig kedveltük egymást, a többiekkel pedig gyorsan egy hullámhosszra kerültem.

- A következő évad milyen lesz?

- Andrei Serban - igazi világnagyság - Három nővért rendez, abban Anfiszát játszom. Kemény, jó munka, lehet tanulni. Aztán Závada Pál Magyar ünnep című drámájában játszom, Alföldi-rendezésben; igen, a darab a Nemzeti Tízparancsolat-pályázatára érkezett. És jön Mohácsi János - nyilván hoz magával egy kis kaposvári hangulatot. A Parkot sajnos már nem játsszuk.

- Hogyan kell szépen elbúcsúzni egy előadástól?

- Úgy vagyok ezzel, hogy a jó dolgok mindig jó helyre kerülnek. Attól, hogy nem játsszuk, a Park még ott van, tőlem azt már nem lehet elvenni. Így aztán semmi sírás nem volt. Nekem az már benne van a szívemben, testemben, lelkemben - mindenemben.

- A kormányváltás után fölröppent, hogy előfordulhat: Alföldi Róbertnek idő előtt föl kell állnia a Nemzeti igazgatói székéből. Mennyire határozza meg ez a hír a mindennapjaitokat?

- Igyekszünk nem foglalkozni vele. Dolgozunk. Robi egyébként is munkamániás. Azt viszont társulati ülésen mondta el, hogy - bármi történjen is - minden színésznek pontosan tudnia kell, hogy nem azért van itt, mert az Alföldi színésze , hanem azért, mert megérdemli.

- Valamit még muszáj elmondanom: imádom Emese mamáját - és Emesét is.

- Pont a Park próbaidőszakában hívtak reklámcastingra, azelőtt sose vettem részt ilyesmin. Befutottam, ott elhülyéskedtem, visszafutottam próbálni. És másnap jött a telefon, hogy megkaptam a szerepet: én leszek Emese mamája. Nem volt időm gondolkodni, valami figurát ki kellett találni: ami szerepnek mondható, és akkor nem gáz. Aztán egyre bővült a történet. Örülök, hogy bírod - és az az igazság, hogy még nem is volt negatív élményem ezzel kapcsolatban. Tudod, mi a vicc? Lehet az ember harminc éve színész, kimehet Cannes-ba, kaphat díjat - nem számít. Én ettől a reklámtól lettem népszerű a villamoson. Nem zavaróan, aranyosan. Érzem, hogy sokan szeretik Emesét - és a mamáját is. Nekem az már benne van a szívemben, testemben, lelkemben - mindenemben

Igazi szakmai család Nagy Marié: a színésznő férje szintén színházban dolgozik - műszaki vezetőként -; fia, Balázs pedig a budapesti színművészeti egyetem hallgatója: most fejezte be az első évet Zsámbéki Gábor és Zsótér Sándor osztályában. Édesanyja azt mondja, főleg lelkileg igyekszik mellette lenni - mindig akkor, amikor szükséges. Viktor Balázs - így hívják. Drukkolok neki nagyon. Nemcsak azért, hogy a pályáján jól menjen minden - hanem hogy jó is legyen.

- Örülök, ha így látszik. Lehet, hogy ez valami képesség. Talán onnan van, hogy gyerekkoromban rengeteg időt töltöttem öregek között. A szüleim sokat dolgoztak, több műszakban, így aztán a nagymamáméknál éltem ősztől tavaszig. Nem volt olyan nagy ügy: a szomszéd házban laktak. Ültem a nénik közelében, és hallgattam a történeteiket; az a hangulat mélyen megmaradt bennem. Az is igaz, hogy én is hamar magam köré tudtam gyűjteni a gyerekeket. Amikor érettségi után nem vettek föl egyetemre, és úgy volt, hogy napközis nevelő leszek a húgom általános iskolájában, mindenki a napközis csoportba akart járni.

- Lehet, hogy már a színész működött benned, nem? Mi vonzott ebben a pályában? Az átváltozás lehetősége vagy a megmutatkozásé?

- Azt az egyet biztosan tudom, hogy azért ragadott meg engem a színészet, mert a színpadon nem én - hanem mindig más lehetek. Gyerekkoromban annyi minden szerettem volna lenni: el tudtam volna képzelni magam például tanárként, a katedrán; de közben Chilét is fel akartam volna szabadítani. A színpadon pedig bármi megtörténhet. Ráadásul színészként, ha úgy tetszik, éppen az az én előnyöm, hogy elég egy jelmez - és átváltozom. Az ilyen típust nevezi a szakma fregoliszínésznek. De nemcsak előnye van, hanem hátránya is. Nemcsak azért volt nehéz a pályám, mert főiskola nélkül, a gyakorlatban jártam végig a szamárlétrát - csoportos színész, színész három, színész kettő, színész egy -, hanem azért is, mert soha nem voltam olyan egyértelmű. Huszonkét éves koromban, Kaposváron Lázár Kati azt mondta, hogy egy negyvenkét éves nő bújik meg bennem; aztán negyvenöt évesen ötéves kislányt játszottam. De voltam Samuka is a Karnyónéban.

- Elhangzott a bűvös szó: Kaposvár. Minden ott kezdődött; ugye? Vagy legalábbis a közelben.

- Fekete vonat járt Toponárról Kaposvárra, azzal vittek minket színházi előadásokra. Én még láttam Pogány Juditot Hamupipőkének; ő akkor volt ott kezdő színésznő. Az első színházi élmények a legjobb helyen értek.

- És az mikor, hogyan tudatosult benned, hogy a színpad - meg persze a filmvászon - lesz, lehet neked is a legjobb hely?

<