Németh Vendel mesés öröksége

Az Esti Hírlapban a címoldalon a fő helyre került a hír. Ott Túri András író, a lap kulturális rovatának vezetője emlékezett meg róla, megemlítve, hogy személyesen is találkozott vele. A lapok többségében szerepel az is, hogy rövidesen megjelenik az a könyv, amelyik az általa elmondott meséket tartalmazza. Azóta jóval több mint fél évszázad eltelt, de a könyv még mindig nem készült el.

Németh Vendel csak idős korában vált híressé. Közel járt a hetvenhez, amikor néprajz- és népzenekutatók felfedezték. Az Őrségben és a környékén, főleg Zalában előtte is sokan ismerték, kicsit csodabogárnak tartották. Szegény sorsú vak ember, aki szekerével és szürke lovával a búcsúkat, vásárokat járta. A fazekasoktól kapott cserépedényeket próbálták eladni a feleségével. Közben énekelt és mesét mondott, s ezért is járt néhány fillér. Nemcsak énekelt, hanem a maga módján gyűjtött is. Amit elmondtak, elénekeltek előtte, azt első hallásra megjegyezte. Repertoárja az archaikus népi imádságoktól és bibliai történetektől kezdve a betyárdalokon és történeteken át az újabb kori históriás énekekig terjedt.

1873-ban született az Őrséggel szomszédos Kerkakutason. Látását betegség következtében még kisgyerek korában elvesztette. Fiatalkoráról keveset tudni. Többször is megnősült, úgy tudják, kilenc gyereke volt. Valószínűleg a húszas években lelt otthonra Szomorócon, ahol Soós Ernő családjának tagja lett. Kapornaky Gyula, az Őrség költője, aki ténylegesen a szomszédja volt, így ír róla: „Szomszédunkban lakik az öreg Vak Vendel, kár, hogy nem lát, pedig milyen jó ember.” Idős korában szívesen üldögélt az udvaron. Ma már a helybeliek közül is csak az idősebbek emlékeznek rá.

Az igazi nevét csak kevesen tudták, Vak Vendelként emlegették. Kardos László volt az, aki felhívta a néprajzkutatók figyelmét Németh Vendelre. Kardos, aki 1938–39-ben a Táj és Népkutató Intézet munkatársa volt, távoli rokonságban állt a szomoróci Szmodis családdal. Többször megfordult náluk. Az ő segítségükkel ismerte meg a néhány háznyi távolságban lakó vak embert. Amikor az intézet 1940-ben Szalafő székhellyel szervezett kutatótábort, ő ajánlhatta a vallási néprajzzal foglalkozó szegedi egyetemi hallgatónak, Kún-Szabó Sándornak, hogy keresse fel Németh Vendelt. Kún-Szabó Szent Vendel nyugat-dunántúli kultuszát kutatta, és ehhez a kutatáshoz a mi Vak Vendelünk egy Vendel-énekkel járult hozzá. A vizsgálódás eredményeit a fiatal kutató tanulmányban foglalta össze, amely 1941-ben a Dunántúli Szemlében jelent meg. A szerző teljes terjedelmében közli az ének szövegét is. Ekkor kezdődött el Németh Vendel „néprajzi pályája”.

Később aztán rendre jöttek a népzenekutatók és mesegyűjtők, hogy meséltessék, énekeltessék. 1954-ben Kiss Lajos és Kertész Gyula vettek magnóra tőle egy tucatnyi dalt. Ezek az interneten, a Zenetudományi Intézet honlapján ma is meghallgathatók.

A halálhírét közlő tudósításokból nem derül ki egyértelműen, hogy ki vagy milyen szervezet jelentette volna meg a meséit tartalmazó könyvet. Azt is csak találgatni lehet, hogy a kiadás miért maradt el. Kardos László, aki az ötvenes években a Néprajzi Múzeum munkatársaként és igazgatójaként Vendel pártfogója volt, ezt az ügyet már nem támogathatta: 1962-ben még börtönben ült.

Vak Vendel énekei és történetei nem egyetlen faluhoz, nem is csak az Őrséghez, hanem egy tágabb térséghez, a Délnyugat-Dunántúlhoz kapcsolódnak.

A története egyedi, de még Kercaszomoron sem ő az egyetlen, aki lehetőséget és feladatot ad a folklórtörténet kutatóinak. Hodossy Béla az Etnographia folyóirat 1912-es számában – Bartók Bélának az előző számban megjelent tanulmányára válaszolva – tett közzé egy rövid írást a kercai Laci kanász kürtdallamáról. A Göcsejből származó Laci 1870–80 táján volt a kercai felsőszer fogadott kanásza. Hodossy 1864-ben Kercán született, 1889-ben elkerült a faluból, a sárospataki tanítóképző tanára lett. Református egyházi zenével foglalkozott, tucatnyi könyve jelent meg. Rendszeresen hazajárt itteni rokonaihoz. Nemcsak Zemplénben, hanem az Őrségben is gyűjtött népdalokat.

Tevékenységének a mi vidékünkhöz kapcsolódó része gyakorlatilag feltáratlan. Az 1960-as, 70-es években Kovács József plébános próbálta összeszedni az akkor még élő régi hagyományokat, végül egy kisebb kötetre való anyag jött össze. Egyszer talán majd az általa összegyűjtött „Dürmelik” is olvasható lesz.