Papok két keréken, sílécen és páston

Motorozni szeret a kőszegi születésű Bodorkós Imre (44), aki egy éve Szentgotthárdon plébános, Kethelyen lakik, onnan autóval vagy biciklivel jár be dolgozni a városba. A motor csak szabadidejében kerül elő, és olyankor baráti társaságokhoz kapcsolódik.

– Zalaegerszegen volt az első szolgálati helyem. Egyszer egy apuka keresztelés ügyében jött, igazolást kért, motorral érkezett. Kiadtam a papírt, megnéztem a motorját. Addig én még ilyen nagy motort nem láttam közelről – meséli. – Az apuka látta, hogy tetszik, megkérdezte, hogy lenne-e kedvem vele menni egy kört. Felültem mögé, kipróbáltam. Aztán többször is mentünk, és megismertem a motoros barátait. Megfogott az az összetartozás, az a kolle­giális, jó kapcsolat, ahogy egymáshoz viszonyultak. Letettem a motorosvizsgát, és 2004 körül vettem egy Suzukit. Lelkipásztori teendőket is elláttam köztük: többeket eskettem, a gyerekeiket kereszteltem. Ezt nagy értéknek tartom. Sokukkal másként nem is sikerült volna kapcsolatot teremtenem.

Imre atya korábban Jánosházán volt káplán és plébános, azon a vidéken is megismerkedett a környékbeli motorosokkal, most Szentgotthárdon épít kapcsolatokat. A helyi motorosok vetették fel, hogy elmehetnének zarándoklatra Mariazellbe, ahol természetes, hogy áll a bazilika előtt ötven motor, és bent motorosruhában imádkoznak. Szentgotthárdon is jártak nála motoros barátai, akik bejöttek bőrruhában a templomba.

– A papok között is van motorosközösség – tudjuk meg tőle. – Vannak motoros atyák. Kinek nagy testű robogója, kinek chopper túramotorja, kinek sportmotorja van. Mivel pálos atya fogja össze, úgy hívják őket egy szójátékkal, hogy „motorkerékpálosok”; Lengyelországba szoktak zarándoklatot szervezni. Nekem kevés időm van motorozni, mert hétvégén mindig sok feladat adódik. De szeretem a motoros közösséget, a motor a közös nevező, a civil életben a legkülönbözőbb területen dolgoznak az emberek. Tetszik a sebesség, persze észszerű határokon belül; szeretem, hogy közelebb vagyunk a természethez, mintha autóból nézzük a tájat. Szeretem, hogy a Jóisten teremtett világa közvetlenül vesz körül. Egyszer egy idősebb atyától megkérdeztem, hogyan egyeztethető össze a motorozás és a papság, és ő azt mondta, hogy amíg ez testi-lelki felüdülést jelentő aktív kikapcsolódás, vagyis nem cél, hanem eszköz, addig nyugodtan motorozzak.

A sárvári születésű Várhelyi Tamás (43) 2007 óta Szentpéterfán plébános, hozzá tartoznak a Pinka-völgyi nemzetiségi falvak, Pornóapáti, Horvátlövő, Felsőcsatár, Narda és Vaskeresztes. Sokan tudják róla, hogy szeret síelni. Viszonylag későn kezdte, amikor kispapnak tanult a szemináriumban, onnan mentek el pár napra Szlovákiába. Zalaegerszegen volt káplán korábban, onnan Graz környékére jártak, majd amikor Szentpéterfára került, az általános iskolásokkal az ausztriai hebalmi pályát keresték fel minden évben. Aztán azt pár éve bezárták a kedvezőtlen hóhelyzet miatt. Skrapits Péter testnevelő tanár vette át a sítáborok szervezését, azóta Mariborba járnak hosszú hétvégékre.

– Egy elhagyatott templom is van a pálya mellett, amit kérésre kinyitnak nekünk, ott megtarthatjuk a vasárnapi szentmisét overallban gyertyafénynél, mert se fűtés, se villany nincsen. A gyerekek szeretik, igényük van erre – meséli Tamás atya. – A nagycsaládosoknak is megkönnyítjük a síelést azzal, összegyűjtöttünk használt léceket, bakancsokat, ruhákat, adományból is vásároltunk felszerelést. Legalább 20-25 gyereket fel tudunk öltöztetni egy-egy sítáborhoz, így nem kell a szülőknek tíz­ezreket fizetni a bérlésért.

Szó esik arról, hogy miért vonzó a gyorsaság, a szabadság, az ember úgy érzi, kinyílnak a lehetőségek; kihívás minden terep, szoktak versenyezni. Mobilalkalmazásokkal mérik a sebességüket, akár a 100 kilométer/órát is meg lehet közelíteni egy-egy szakaszon. Maga a táj is gyönyörű. Voltak gleccseren, esti síelésen kivilágított pályán, kipróbálták a szűz havat. Ez nem magányos sport, hanem társaságban jó; hozzátartozik az is, hogy beülnek a hüttébe pihenni, sajtos nokedlit enni, beszélgetni. Mariborban a pálya a városra néz, varázsa van a kivilágított települést látni este. Tamás atya színesen, élvezetesen beszél a sport szeretetéről, és az is kiderül, hogy mivel síelni csak télen lehet, kevés szabadidejében – ahogy a misék és a lelkipásztori teendők engedik – rendszeresen vívni jár Szombathelyre.

Gyakran biciklivel jár a települések között – tavasztól őszig, ahogy az időjárás engedi – a körmendi születésű Merkli Ferenc (46), aki Vasszécsenyben plébános, hozzá tartozik Tanakajd, Csempeszkopács, Nemeskolta is; jók a bicikliutak arrafelé. Korábban Felsőszölnökön szolgált, szerveztek biciklis zarándoklatokat Ausztriába, Szlovéniába. Tíz évvel ezelőtt került Vasszécsenybe, szerelmese lett a Szombathely–Rum vasúti töltés bicikliútjának, túrákon is részt vesz.

– A biciklizés nekem ima és meditáció, jól át lehet közben gondolni a problémákat, a jelent, a jövőt, mit tegyek, hogy tegyem. A stratégiai gondolkodás ideje számomra, miközben szabadságérzetem is van – mondja. – 1998-ban hazajöttem Letenyére, Zalába szolgálatra, egy nénitől kaptam egy biciklit. Beteg voltam akkor nagyon, egy hónapig nyomtam az ágyat. Sem testileg, sem lelkileg nem voltam jól, az orvos nem tudott mit mondani. Március 15-én valaki telefonált, és azt mondta: „Ne feledd, mindig veled vagyunk”. Ekkor úgy éreztem, hogy ki kell mennem, felpattantam a biciklire, és tekertem két órát. Utána jelentettem az esperes úrnak, hogy jól vagyok. Azóta tudatosan biciklizek napi másfél-két órát, ha tehetem. Fizikailag, mentálisan és „hitbelileg” is gyógyít. Másfél óra biciklizés után madarat lehet velem fogatni, és jó erőnlétben tudom a ceremóniákat levezetni. Fontos, hogy fitt legyek a hívek előtt. A sport megfrissíti a testet és a lelket.