Párizsban szép a nyár: Mona Lisa titkát kutattuk

Természetesen bédekkerekből majd minden fontos információ megtudható a francia - a világ? - fővárosáról (is), az internetről is sok mindent megismerhetünk a metropoliszról, ezért ezúttal tekintsünk el a lexikális tárházak sorának ecsetelésétől. Talán arra kereshetnénk választ, hogy személyes találkozás egy legendás várossal, érzékelve annak atmoszféráját, légzését, légkörét: mit is adhat az utazónak?

Vajon véletlen-e, hogy éppen oda vágyik a halandó, ahová? Egy dolog persze az epekedés, egy másik pedig a kivitelezés. Ha történetesen vendéglátói figyelmességnek - szeretetteljes gondoskodásnak - köszönhető egy párizsi, néhány napos kiruccanás, akkor az még inkább simogatja bensőnket; ráéreztek - éppen aktuális - legbensőbb óhajunkra?

Önző a turista amúgy; szeretne kapni valamit attól, ami egyébiránt mágnesként vonzza magához. S aztán amikor Kölnből robog a Thalys-express kétszáz kilométeres sebességgel, s Aachen, Liége, Brüsszel után - mindössze három óra az út - a párizsi Gare de Nord-on megáll a szerelvény, akkor nagy-nagy sóhajok közepette lelép a peronra, s egyszer csak azt veszi észre: itthon van.

Belekerült egy áramkörbe, amire olyan régóta vágyott, miközben elcsodálkozik azon, hogy végtére mennyire természetes is az, hogy itt van. Most már minden olyan magától értetődő. Mindaddig, amíg - néhány nappal később - föl (vissza) nem száll ugyanarra a szerelvényre.

Azért persze ne szaladjunk annyira, szippantsunk bele a párizsi légbe.

Mi a legnagyobb élmény? Hát, úgy minden, az egész, együtt.

Szőlőskerteket láttunk már, sopronit, vaskeresztesit, balatonit; egy, a Montmartre-on lévő kis szőlőhegyen sincs semmi olyan különös, ha nem ott lenne, ahol van. Az Au Lapin Agile mulatóra néz. A huszadik század fordulóján ide járt - többek között - Picassó, Modigliani, Utrilló. A házacska picurka kis kertjében hatalmas, fából faragott pad. Lecsücsülünk. Most csupán száz évet ugrunk vissza az időben; a világ zsenijei vajon mikre gondoltak anno, amikor itt múlatták az időt, talán pontosan azon a helyen, ahol most mi is merengünk? A kérdések persze nem feltétlenül azért vannak, hogy feleletet találjunk rájuk. A saját magunkat érintő kérdésföltevések persze mások; lehet, hogy éppen a Monmartre-on ugrik be a felelet, hogy utunkat hogyan, miként is folytassuk már utóbb, idehaza?

A közeli Sacré-Coeur bazilika előtti hatalmas lépcsősoron seregnyien ülnek; gyerkőcök, korosabbak, európaiak, távoli földrészekről érkezők. Többnyire némán. Valószínűleg ők sem véletlenül portyáznak itt. Saját, rejtélyekkel teli életüket teszik mérlegre, miközben lábuk előtt hever egész Párizs, a válaszokat ihlető nagyváros, ami annyi, de annyi mindennek volt már a szemtanúja. Miközben olyan úgymond küldetése is lehet, mint rendezőnek a színházban; segíti a színészt, hogy tovább tudja játszani (élet)szerepét. Egyszerűen átlendít, más értelmet nyernek a dolgok, kipattan éppen az a szikra, ami amúgy talán örökre bennünk rekedne.

A festők tere mellett (a place du Tertré-ről van valójában szó) szolidan bújik meg a Saint-Pierre-templom. Egy süketnéma adománygyűjtőn kívül egyetlenegy árva lélek sincs benn rajtunk kívül. Eredeti a tizenkettedik századból származó, román stílusú főhajója. És akkora itt a csend - a kinti zsivaj után főleg -, hogy az már olyan, mintha súgna valamit a párnával bélelt kőpadon pihegőnek.

De aztán nincs mese, merthogy szinte önálló életre kelnek a lábaink; előre, előre és előre. Habzsolni ezt, azt, amazt. Lehetőleg nem szabad lemaradni semmiről se. Az ember már csak ilyen telhetetlen. Azt hiszi, ha napi tucatnyinál több kilométert teljesít gyalogosan (metróval meg ennek sokszorosát), akkor nem hagyja ki a legfontosabb látnivalókat. No, ez tévhit. Az viszont tény: annyira sűrített az idő - csak olykor-olykor rogyunk le kortyintani, eszegetni valamit -, hogy az valami eszméletlenül fölvillanyozza a látogatót. Olyan energiák is aktivizálódnak, amelyekről talán fogalmunk sem volt korábban. Az el-elhatalmasodó izomláz sem lehet oka annak, hogy behúzzuk azt a bizonyos féket.

Mona Lisa - és persze még mi minden! - nélkül egy tapodtat sem. A Louvre-ban egyébként 350 ezer(!) mű található, ennek mintegy tizede látható egyszerre, pontosabban egy időben. Inkább feltételes mód illik ide, hiszen hány hétbe is telne, amíg megnéznénk mondjuk tízezret...? No, vissza a mi sztár Lizánkhoz: nem biztos, enyhén szólva, hogy éppen nekünk sikerülne megfejtenünk Leonardo da Vinci 1503 tájékán készített csudaalkotásának titkát. Annyira semmi, hihetnénk. És mégis, testközelből érzékelve (jó, jó, üveg alatt van; ki ne tudná?) annyira maga a minden(ség)! A tökély. Óriási erő sugárzik belőle. Energiabomba. Meg szelídség, szeretet, szépség, megértés. Simogat. Vigasztal. Úgy hatalmas, miközben árta(lma)tlan.

Következik a latin negyed, Szent Mihály útja, később a place Pigalle, s aztán amiként emlegetni szokták, az építészet és a színes ablaküvegek remeke: a város szívében lévő, késő gótikus stílusú Sainte-Chapelle. Képes Biblia elevenedik meg az üvegablakokon; a maga nemében egyedülálló szentély a világon! Tudvalévő, hogy a Notre-Dame - ami hosszabb méltatást is megérdemelne; na, ná! - és a Sainte-Chapelle színes üvegablakait az első és a második világégés idején leszedték, biztonságos helyen rejtették el azokat.

Párizs nem csak a fény, hanem az elegancia, a divat, a finomság, az illatok városa is. No meg, s ezt a nyolcvanas években - megtapasztaltam - nem igazán lehetett elmondani: kinyíltak az ott élők a vándorok felé. Kedvesek, szívesen igazítanak útba, mosolyognak, humoruk is van; és nem csak némelyik pincérnek! Mintha az idegent már vendégnek tekintenék. Változnak az idők(!?).

A vidámság, a mesevilág is odaköltözött; Euro Disneyland... Ahol újra (még mindig?) hinni tudunk a csodákban. Amikor kilövik az embert a világűrbe (szimulátor segítségével, természetesen), aközben is el lehet töprengeni, hogy valójában nincs is lehetetlen. Bármilyen pici pontok is vagyunk a kozmoszban, bizonyos létkérdésekre nekünk kell válaszolni, bizonyos témákat nekünk nem szabad elodázni, saját kezünkbe kell vennünk sorsunk irányítását. Lehetőség szerint olyan gyorsan, amiként robog a Thalys-express Párizsból Kölnbe. Valójában haza s önmagunk felé.

Természetesen bédekkerekből majd minden fontos információ megtudható a francia - a világ? - fővárosáról (is), az internetről is sok mindent megismerhetünk a metropoliszról, ezért ezúttal tekintsünk el a lexikális tárházak sorának ecsetelésétől. Talán arra kereshetnénk választ, hogy személyes találkozás egy legendás várossal, érzékelve annak atmoszféráját, légzését, légkörét: mit is adhat az utazónak?

Vajon véletlen-e, hogy éppen oda vágyik a halandó, ahová? Egy dolog persze az epekedés, egy másik pedig a kivitelezés. Ha történetesen vendéglátói figyelmességnek - szeretetteljes gondoskodásnak - köszönhető egy párizsi, néhány napos kiruccanás, akkor az még inkább simogatja bensőnket; ráéreztek - éppen aktuális - legbensőbb óhajunkra?

Önző a turista amúgy; szeretne kapni valamit attól, ami egyébiránt mágnesként vonzza magához. S aztán amikor Kölnből robog a Thalys-express kétszáz kilométeres sebességgel, s Aachen, Liége, Brüsszel után - mindössze három óra az út - a párizsi Gare de Nord-on megáll a szerelvény, akkor nagy-nagy sóhajok közepette lelép a peronra, s egyszer csak azt veszi észre: itthon van.

Belekerült egy áramkörbe, amire olyan régóta vágyott, miközben elcsodálkozik azon, hogy végtére mennyire természetes is az, hogy itt van. Most már minden olyan magától értetődő. Mindaddig, amíg - néhány nappal később - föl (vissza) nem száll ugyanarra a szerelvényre.

Azért persze ne szaladjunk annyira, szippantsunk bele a párizsi légbe.

Mi a legnagyobb élmény? Hát, úgy minden, az egész, együtt.

Szőlőskerteket láttunk már, sopronit, vaskeresztesit, balatonit; egy, a Montmartre-on lévő kis szőlőhegyen sincs semmi olyan különös, ha nem ott lenne, ahol van. Az Au Lapin Agile mulatóra néz. A huszadik század fordulóján ide járt - többek között - Picassó, Modigliani, Utrilló. A házacska picurka kis kertjében hatalmas, fából faragott pad. Lecsücsülünk. Most csupán száz évet ugrunk vissza az időben; a világ zsenijei vajon mikre gondoltak anno, amikor itt múlatták az időt, talán pontosan azon a helyen, ahol most mi is merengünk? A kérdések persze nem feltétlenül azért vannak, hogy feleletet találjunk rájuk. A saját magunkat érintő kérdésföltevések persze mások; lehet, hogy éppen a Monmartre-on ugrik be a felelet, hogy utunkat hogyan, miként is folytassuk már utóbb, idehaza?

A közeli Sacré-Coeur bazilika előtti hatalmas lépcsősoron seregnyien ülnek; gyerkőcök, korosabbak, európaiak, távoli földrészekről érkezők. Többnyire némán. Valószínűleg ők sem véletlenül portyáznak itt. Saját, rejtélyekkel teli életüket teszik mérlegre, miközben lábuk előtt hever egész Párizs, a válaszokat ihlető nagyváros, ami annyi, de annyi mindennek volt már a szemtanúja. Miközben olyan úgymond küldetése is lehet, mint rendezőnek a színházban; segíti a színészt, hogy tovább tudja játszani (élet)szerepét. Egyszerűen átlendít, más értelmet nyernek a dolgok, kipattan éppen az a szikra, ami amúgy talán örökre bennünk rekedne.

A festők tere mellett (a place du Tertré-ről van valójában szó) szolidan bújik meg a Saint-Pierre-templom. Egy süketnéma adománygyűjtőn kívül egyetlenegy árva lélek sincs benn rajtunk kívül. Eredeti a tizenkettedik századból származó, román stílusú főhajója. És akkora itt a csend - a kinti zsivaj után főleg -, hogy az már olyan, mintha súgna valamit a párnával bélelt kőpadon pihegőnek.

De aztán nincs mese, merthogy szinte önálló életre kelnek a lábaink; előre, előre és előre. Habzsolni ezt, azt, amazt. Lehetőleg nem szabad lemaradni semmiről se. Az ember már csak ilyen telhetetlen. Azt hiszi, ha napi tucatnyinál több kilométert teljesít gyalogosan (metróval meg ennek sokszorosát), akkor nem hagyja ki a legfontosabb látnivalókat. No, ez tévhit. Az viszont tény: annyira sűrített az idő - csak olykor-olykor rogyunk le kortyintani, eszegetni valamit -, hogy az valami eszméletlenül fölvillanyozza a látogatót. Olyan energiák is aktivizálódnak, amelyekről talán fogalmunk sem volt korábban. Az el-elhatalmasodó izomláz sem lehet oka annak, hogy behúzzuk azt a bizonyos féket.

Mona Lisa - és persze még mi minden! - nélkül egy tapodtat sem. A Louvre-ban egyébként 350 ezer(!) mű található, ennek mintegy tizede látható egyszerre, pontosabban egy időben. Inkább feltételes mód illik ide, hiszen hány hétbe is telne, amíg megnéznénk mondjuk tízezret...? No, vissza a mi sztár Lizánkhoz: nem biztos, enyhén szólva, hogy éppen nekünk sikerülne megfejtenünk Leonardo da Vinci 1503 tájékán készített csudaalkotásának titkát. Annyira semmi, hihetnénk. És mégis, testközelből érzékelve (jó, jó, üveg alatt van; ki ne tudná?) annyira maga a minden(ség)! A tökély. Óriási erő sugárzik belőle. Energiabomba. Meg szelídség, szeretet, szépség, megértés. Simogat. Vigasztal. Úgy hatalmas, miközben árta(lma)tlan.

Következik a latin negyed, Szent Mihály útja, később a place Pigalle, s aztán amiként emlegetni szokták, az építészet és a színes ablaküvegek remeke: a város szívében lévő, késő gótikus stílusú Sainte-Chapelle. Képes Biblia elevenedik meg az üvegablakokon; a maga nemében egyedülálló szentély a világon! Tudvalévő, hogy a Notre-Dame - ami hosszabb méltatást is megérdemelne; na, ná! - és a Sainte-Chapelle színes üvegablakait az első és a második világégés idején leszedték, biztonságos helyen rejtették el azokat.

Párizs nem csak a fény, hanem az elegancia, a divat, a finomság, az illatok városa is. No meg, s ezt a nyolcvanas években - megtapasztaltam - nem igazán lehetett elmondani: kinyíltak az ott élők a vándorok felé. Kedvesek, szívesen igazítanak útba, mosolyognak, humoruk is van; és nem csak némelyik pincérnek! Mintha az idegent már vendégnek tekintenék. Változnak az idők(!?).

A vidámság, a mesevilág is odaköltözött; Euro Disneyland... Ahol újra (még mindig?) hinni tudunk a csodákban. Amikor kilövik az embert a világűrbe (szimulátor segítségével, természetesen), aközben is el lehet töprengeni, hogy valójában nincs is lehetetlen. Bármilyen pici pontok is vagyunk a kozmoszban, bizonyos létkérdésekre nekünk kell válaszolni, bizonyos témákat nekünk nem szabad elodázni, saját kezünkbe kell vennünk sorsunk irányítását. Lehetőség szerint olyan gyorsan, amiként robog a Thalys-express Párizsból Kölnbe. Valójában haza s önmagunk felé.

Vajon véletlen-e, hogy éppen oda vágyik a halandó, ahová? Egy dolog persze az epekedés, egy másik pedig a kivitelezés. Ha történetesen vendéglátói figyelmességnek - szeretetteljes gondoskodásnak - köszönhető egy párizsi, néhány napos kiruccanás, akkor az még inkább simogatja bensőnket; ráéreztek - éppen aktuális - legbensőbb óhajunkra?

Önző a turista amúgy; szeretne kapni valamit attól, ami egyébiránt mágnesként vonzza magához. S aztán amikor Kölnből robog a Thalys-express kétszáz kilométeres sebességgel, s Aachen, Liége, Brüsszel után - mindössze három óra az út - a párizsi Gare de Nord-on megáll a szerelvény, akkor nagy-nagy sóhajok közepette lelép a peronra, s egyszer csak azt veszi észre: itthon van.

Belekerült egy áramkörbe, amire olyan régóta vágyott, miközben elcsodálkozik azon, hogy végtére mennyire természetes is az, hogy itt van. Most már minden olyan magától értetődő. Mindaddig, amíg - néhány nappal később - föl (vissza) nem száll ugyanarra a szerelvényre.

Azért persze ne szaladjunk annyira, szippantsunk bele a párizsi légbe.

Mi a legnagyobb élmény? Hát, úgy minden, az egész, együtt.

Szőlőskerteket láttunk már, sopronit, vaskeresztesit, balatonit; egy, a Montmartre-on lévő kis szőlőhegyen sincs semmi olyan különös, ha nem ott lenne, ahol van. Az Au Lapin Agile mulatóra néz. A huszadik század fordulóján ide járt - többek között - Picassó, Modigliani, Utrilló. A házacska picurka kis kertjében hatalmas, fából faragott pad. Lecsücsülünk. Most csupán száz évet ugrunk vissza az időben; a világ zsenijei vajon mikre gondoltak anno, amikor itt múlatták az időt, talán pontosan azon a helyen, ahol most mi is merengünk? A kérdések persze nem feltétlenül azért vannak, hogy feleletet találjunk rájuk. A saját magunkat érintő kérdésföltevések persze mások; lehet, hogy éppen a Monmartre-on ugrik be a felelet, hogy utunkat hogyan, miként is folytassuk már utóbb, idehaza?

A közeli Sacré-Coeur bazilika előtti hatalmas lépcsősoron seregnyien ülnek; gyerkőcök, korosabbak, európaiak, távoli földrészekről érkezők. Többnyire némán. Valószínűleg ők sem véletlenül portyáznak itt. Saját, rejtélyekkel teli életüket teszik mérlegre, miközben lábuk előtt hever egész Párizs, a válaszokat ihlető nagyváros, ami annyi, de annyi mindennek volt már a szemtanúja. Miközben olyan úgymond küldetése is lehet, mint rendezőnek a színházban; segíti a színészt, hogy tovább tudja játszani (élet)szerepét. Egyszerűen átlendít, más értelmet nyernek a dolgok, kipattan éppen az a szikra, ami amúgy talán örökre bennünk rekedne.

A festők tere mellett (a place du Tertré-ről van valójában szó) szolidan bújik meg a Saint-Pierre-templom. Egy süketnéma adománygyűjtőn kívül egyetlenegy árva lélek sincs benn rajtunk kívül. Eredeti a tizenkettedik századból származó, román stílusú főhajója. És akkora itt a csend - a kinti zsivaj után főleg -, hogy az már olyan, mintha súgna valamit a párnával bélelt kőpadon pihegőnek.

De aztán nincs mese, merthogy szinte önálló életre kelnek a lábaink; előre, előre és előre. Habzsolni ezt, azt, amazt. Lehetőleg nem szabad lemaradni semmiről se. Az ember már csak ilyen telhetetlen. Azt hiszi, ha napi tucatnyinál több kilométert teljesít gyalogosan (metróval meg ennek sokszorosát), akkor nem hagyja ki a legfontosabb látnivalókat. No, ez tévhit. Az viszont tény: annyira sűrített az idő - csak olykor-olykor rogyunk le kortyintani, eszegetni valamit -, hogy az valami eszméletlenül fölvillanyozza a látogatót. Olyan energiák is aktivizálódnak, amelyekről talán fogalmunk sem volt korábban. Az el-elhatalmasodó izomláz sem lehet oka annak, hogy behúzzuk azt a bizonyos féket.

Mona Lisa - és persze még mi minden! - nélkül egy tapodtat sem. A Louvre-ban egyébként 350 ezer(!) mű található, ennek mintegy tizede látható egyszerre, pontosabban egy időben. Inkább feltételes mód illik ide, hiszen hány hétbe is telne, amíg megnéznénk mondjuk tízezret...? No, vissza a mi sztár Lizánkhoz: nem biztos, enyhén szólva, hogy éppen nekünk sikerülne megfejtenünk Leonardo da Vinci 1503 tájékán készített csudaalkotásának titkát. Annyira semmi, hihetnénk. És mégis, testközelből érzékelve (jó, jó, üveg alatt van; ki ne tudná?) annyira maga a minden(ség)! A tökély. Óriási erő sugárzik belőle. Energiabomba. Meg szelídség, szeretet, szépség, megértés. Simogat. Vigasztal. Úgy hatalmas, miközben árta(lma)tlan.

Következik a latin negyed, Szent Mihály útja, később a place Pigalle, s aztán amiként emlegetni szokták, az építészet és a színes ablaküvegek remeke: a város szívében lévő, késő gótikus stílusú Sainte-Chapelle. Képes Biblia elevenedik meg az üvegablakokon; a maga nemében egyedülálló szentély a világon! Tudvalévő, hogy a Notre-Dame - ami hosszabb méltatást is megérdemelne; na, ná! - és a Sainte-Chapelle színes üvegablakait az első és a második világégés idején leszedték, biztonságos helyen rejtették el azokat.

Párizs nem csak a fény, hanem az elegancia, a divat, a finomság, az illatok városa is. No meg, s ezt a nyolcvanas években - megtapasztaltam - nem igazán lehetett elmondani: kinyíltak az ott élők a vándorok felé. Kedvesek, szívesen igazítanak útba, mosolyognak, humoruk is van; és nem csak némelyik pincérnek! Mintha az idegent már vendégnek tekintenék. Változnak az idők(!?).

A vidámság, a mesevilág is odaköltözött; Euro Disneyland... Ahol újra (még mindig?) hinni tudunk a csodákban. Amikor kilövik az embert a világűrbe (szimulátor segítségével, természetesen), aközben is el lehet töprengeni, hogy valójában nincs is lehetetlen. Bármilyen pici pontok is vagyunk a kozmoszban, bizonyos létkérdésekre nekünk kell válaszolni, bizonyos témákat nekünk nem szabad elodázni, saját kezünkbe kell vennünk sorsunk irányítását. Lehetőség szerint olyan gyorsan, amiként robog a Thalys-express Párizsból Kölnbe. Valójában haza s önmagunk felé.

Vajon véletlen-e, hogy éppen oda vágyik a halandó, ahová? Egy dolog persze az epekedés, egy másik pedig a kivitelezés. Ha történetesen vendéglátói figyelmességnek - szeretetteljes gondoskodásnak - köszönhető egy párizsi, néhány napos kiruccanás, akkor az még inkább simogatja bensőnket; ráéreztek - éppen aktuális - legbensőbb óhajunkra?

Önző a turista amúgy; szeretne kapni valamit attól, ami egyébiránt mágnesként vonzza magához. S aztán amikor Kölnből robog a Thalys-express kétszáz kilométeres sebességgel, s Aachen, Liége, Brüsszel után - mindössze három óra az út - a párizsi Gare de Nord-on megáll a szerelvény, akkor nagy-nagy sóhajok közepette lelép a peronra, s egyszer csak azt veszi észre: itthon van.

Belekerült egy áramkörbe, amire olyan régóta vágyott, miközben elcsodálkozik azon, hogy végtére mennyire természetes is az, hogy itt van. Most már minden olyan magától értetődő. Mindaddig, amíg - néhány nappal később - föl (vissza) nem száll ugyanarra a szerelvényre.

Azért persze ne szaladjunk annyira, szippantsunk bele a párizsi légbe.

Mi a legnagyobb élmény? Hát, úgy minden, az egész, együtt.

Szőlőskerteket láttunk már, sopronit, vaskeresztesit, balatonit; egy, a Montmartre-on lévő kis szőlőhegyen sincs semmi olyan különös, ha nem ott lenne, ahol van. Az Au Lapin Agile mulatóra néz. A huszadik század fordulóján ide járt - többek között - Picassó, Modigliani, Utrilló. A házacska picurka kis kertjében hatalmas, fából faragott pad. Lecsücsülünk. Most csupán száz évet ugrunk vissza az időben; a világ zsenijei vajon mikre gondoltak anno, amikor itt múlatták az időt, talán pontosan azon a helyen, ahol most mi is merengünk? A kérdések persze nem feltétlenül azért vannak, hogy feleletet találjunk rájuk. A saját magunkat érintő kérdésföltevések persze mások; lehet, hogy éppen a Monmartre-on ugrik be a felelet, hogy utunkat hogyan, miként is folytassuk már utóbb, idehaza?

A közeli Sacré-Coeur bazilika előtti hatalmas lépcsősoron seregnyien ülnek; gyerkőcök, korosabbak, európaiak, távoli földrészekről érkezők. Többnyire némán. Valószínűleg ők sem véletlenül portyáznak itt. Saját, rejtélyekkel teli életüket teszik mérlegre, miközben lábuk előtt hever egész Párizs, a válaszokat ihlető nagyváros, ami annyi, de annyi mindennek volt már a szemtanúja. Miközben olyan úgymond küldetése is lehet, mint rendezőnek a színházban; segíti a színészt, hogy tovább tudja játszani (élet)szerepét. Egyszerűen átlendít, más értelmet nyernek a dolgok, kipattan éppen az a szikra, ami amúgy talán örökre bennünk rekedne.

A festők tere mellett (a place du Tertré-ről van valójában szó) szolidan bújik meg a Saint-Pierre-templom. Egy süketnéma adománygyűjtőn kívül egyetlenegy árva lélek sincs benn rajtunk kívül. Eredeti a tizenkettedik századból származó, román stílusú főhajója. És akkora itt a csend - a kinti zsivaj után főleg -, hogy az már olyan, mintha súgna valamit a párnával bélelt kőpadon pihegőnek.

De aztán nincs mese, merthogy szinte önálló életre kelnek a lábaink; előre, előre és előre. Habzsolni ezt, azt, amazt. Lehetőleg nem szabad lemaradni semmiről se. Az ember már csak ilyen telhetetlen. Azt hiszi, ha napi tucatnyinál több kilométert teljesít gyalogosan (metróval meg ennek sokszorosát), akkor nem hagyja ki a legfontosabb látnivalókat. No, ez tévhit. Az viszont tény: annyira sűrített az idő - csak olykor-olykor rogyunk le kortyintani, eszegetni valamit -, hogy az valami eszméletlenül fölvillanyozza a látogatót. Olyan energiák is aktivizálódnak, amelyekről talán fogalmunk sem volt korábban. Az el-elhatalmasodó izomláz sem lehet oka annak, hogy behúzzuk azt a bizonyos féket.

Mona Lisa - és persze még mi minden! - nélkül egy tapodtat sem. A Louvre-ban egyébként 350 ezer(!) mű található, ennek mintegy tizede látható egyszerre, pontosabban egy időben. Inkább feltételes mód illik ide, hiszen hány hétbe is telne, amíg megnéznénk mondjuk tízezret...? No, vissza a mi sztár Lizánkhoz: nem biztos, enyhén szólva, hogy éppen nekünk sikerülne megfejtenünk Leonardo da Vinci 1503 tájékán készített csudaalkotásának titkát. Annyira semmi, hihetnénk. És mégis, testközelből érzékelve (jó, jó, üveg alatt van; ki ne tudná?) annyira maga a minden(ség)! A tökély. Óriási erő sugárzik belőle. Energiabomba. Meg szelídség, szeretet, szépség, megértés. Simogat. Vigasztal. Úgy hatalmas, miközben árta(lma)tlan.

Következik a latin negyed, Szent Mihály útja, később a place Pigalle, s aztán amiként emlegetni szokták, az építészet és a színes ablaküvegek remeke: a város szívében lévő, késő gótikus stílusú Sainte-Chapelle. Képes Biblia elevenedik meg az üvegablakokon; a maga nemében egyedülálló szentély a világon! Tudvalévő, hogy a Notre-Dame - ami hosszabb méltatást is megérdemelne; na, ná! - és a Sainte-Chapelle színes üvegablakait az első és a második világégés idején leszedték, biztonságos helyen rejtették el azokat.

Párizs nem csak a fény, hanem az elegancia, a divat, a finomság, az illatok városa is. No meg, s ezt a nyolcvanas években - megtapasztaltam - nem igazán lehetett elmondani: kinyíltak az ott élők a vándorok felé. Kedvesek, szívesen igazítanak útba, mosolyognak, humoruk is van; és nem csak némelyik pincérnek! Mintha az idegent már vendégnek tekintenék. Változnak az idők(!?).

A vidámság, a mesevilág is odaköltözött; Euro Disneyland... Ahol újra (még mindig?) hinni tudunk a csodákban. Amikor kilövik az embert a világűrbe (szimulátor segítségével, természetesen), aközben is el lehet töprengeni, hogy valójában nincs is lehetetlen. Bármilyen pici pontok is vagyunk a kozmoszban, bizonyos létkérdésekre nekünk kell válaszolni, bizonyos témákat nekünk nem szabad elodázni, saját kezünkbe kell vennünk sorsunk irányítását. Lehetőség szerint olyan gyorsan, amiként robog a Thalys-express Párizsból Kölnbe. Valójában haza s önmagunk felé.

Önző a turista amúgy; szeretne kapni valamit attól, ami egyébiránt mágnesként vonzza magához. S aztán amikor Kölnből robog a Thalys-express kétszáz kilométeres sebességgel, s Aachen, Liége, Brüsszel után - mindössze három óra az út - a párizsi Gare de Nord-on megáll a szerelvény, akkor nagy-nagy sóhajok közepette lelép a peronra, s egyszer csak azt veszi észre: itthon van.

Belekerült egy áramkörbe, amire olyan régóta vágyott, miközben elcsodálkozik azon, hogy végtére mennyire természetes is az, hogy itt van. Most már minden olyan magától értetődő. Mindaddig, amíg - néhány nappal később - föl (vissza) nem száll ugyanarra a szerelvényre.

Azért persze ne szaladjunk annyira, szippantsunk bele a párizsi légbe.

Mi a legnagyobb élmény? Hát, úgy minden, az egész, együtt.

Szőlőskerteket láttunk már, sopronit, vaskeresztesit, balatonit; egy, a Montmartre-on lévő kis szőlőhegyen sincs semmi olyan különös, ha nem ott lenne, ahol van. Az Au Lapin Agile mulatóra néz. A huszadik század fordulóján ide járt - többek között - Picassó, Modigliani, Utrilló. A házacska picurka kis kertjében hatalmas, fából faragott pad. Lecsücsülünk. Most csupán száz évet ugrunk vissza az időben; a világ zsenijei vajon mikre gondoltak anno, amikor itt múlatták az időt, talán pontosan azon a helyen, ahol most mi is merengünk? A kérdések persze nem feltétlenül azért vannak, hogy feleletet találjunk rájuk. A saját magunkat érintő kérdésföltevések persze mások; lehet, hogy éppen a Monmartre-on ugrik be a felelet, hogy utunkat hogyan, miként is folytassuk már utóbb, idehaza?

A közeli Sacré-Coeur bazilika előtti hatalmas lépcsősoron seregnyien ülnek; gyerkőcök, korosabbak, európaiak, távoli földrészekről érkezők. Többnyire némán. Valószínűleg ők sem véletlenül portyáznak itt. Saját, rejtélyekkel teli életüket teszik mérlegre, miközben lábuk előtt hever egész Párizs, a válaszokat ihlető nagyváros, ami annyi, de annyi mindennek volt már a szemtanúja. Miközben olyan úgymond küldetése is lehet, mint rendezőnek a színházban; segíti a színészt, hogy tovább tudja játszani (élet)szerepét. Egyszerűen átlendít, más értelmet nyernek a dolgok, kipattan éppen az a szikra, ami amúgy talán örökre bennünk rekedne.

A festők tere mellett (a place du Tertré-ről van valójában szó) szolidan bújik meg a Saint-Pierre-templom. Egy süketnéma adománygyűjtőn kívül egyetlenegy árva lélek sincs benn rajtunk kívül. Eredeti a tizenkettedik századból származó, román stílusú főhajója. És akkora itt a csend - a kinti zsivaj után főleg -, hogy az már olyan, mintha súgna valamit a párnával bélelt kőpadon pihegőnek.

De aztán nincs mese, merthogy szinte önálló életre kelnek a lábaink; előre, előre és előre. Habzsolni ezt, azt, amazt. Lehetőleg nem szabad lemaradni semmiről se. Az ember már csak ilyen telhetetlen. Azt hiszi, ha napi tucatnyinál több kilométert teljesít gyalogosan (metróval meg ennek sokszorosát), akkor nem hagyja ki a legfontosabb látnivalókat. No, ez tévhit. Az viszont tény: annyira sűrített az idő - csak olykor-olykor rogyunk le kortyintani, eszegetni valamit -, hogy az valami eszméletlenül fölvillanyozza a látogatót. Olyan energiák is aktivizálódnak, amelyekről talán fogalmunk sem volt korábban. Az el-elhatalmasodó izomláz sem lehet oka annak, hogy behúzzuk azt a bizonyos féket.

Mona Lisa - és persze még mi minden! - nélkül egy tapodtat sem. A Louvre-ban egyébként 350 ezer(!) mű található, ennek mintegy tizede látható egyszerre, pontosabban egy időben. Inkább feltételes mód illik ide, hiszen hány hétbe is telne, amíg megnéznénk mondjuk tízezret...? No, vissza a mi sztár Lizánkhoz: nem biztos, enyhén szólva, hogy éppen nekünk sikerülne megfejtenünk Leonardo da Vinci 1503 tájékán készített csudaalkotásának titkát. Annyira semmi, hihetnénk. És mégis, testközelből érzékelve (jó, jó, üveg alatt van; ki ne tudná?) annyira maga a minden(ség)! A tökély. Óriási erő sugárzik belőle. Energiabomba. Meg szelídség, szeretet, szépség, megértés. Simogat. Vigasztal. Úgy hatalmas, miközben árta(lma)tlan.

Következik a latin negyed, Szent Mihály útja, később a place Pigalle, s aztán amiként emlegetni szokták, az építészet és a színes ablaküvegek remeke: a város szívében lévő, késő gótikus stílusú Sainte-Chapelle. Képes Biblia elevenedik meg az üvegablakokon; a maga nemében egyedülálló szentély a világon! Tudvalévő, hogy a Notre-Dame - ami hosszabb méltatást is megérdemelne; na, ná! - és a Sainte-Chapelle színes üvegablakait az első és a második világégés idején leszedték, biztonságos helyen rejtették el azokat.

Párizs nem csak a fény, hanem az elegancia, a divat, a finomság, az illatok városa is. No meg, s ezt a nyolcvanas években - megtapasztaltam - nem igazán lehetett elmondani: kinyíltak az ott élők a vándorok felé. Kedvesek, szívesen igazítanak útba, mosolyognak, humoruk is van; és nem csak némelyik pincérnek! Mintha az idegent már vendégnek tekintenék. Változnak az idők(!?).

A vidámság, a mesevilág is odaköltözött; Euro Disneyland... Ahol újra (még mindig?) hinni tudunk a csodákban. Amikor kilövik az embert a világűrbe (szimulátor segítségével, természetesen), aközben is el lehet töprengeni, hogy valójában nincs is lehetetlen. Bármilyen pici pontok is vagyunk a kozmoszban, bizonyos létkérdésekre nekünk kell válaszolni, bizonyos témákat nekünk nem szabad elodázni, saját kezünkbe kell vennünk sorsunk irányítását. Lehetőség szerint olyan gyorsan, amiként robog a Thalys-express Párizsból Kölnbe. Valójában haza s önmagunk felé.

Önző a turista amúgy; szeretne kapni valamit attól, ami egyébiránt mágnesként vonzza magához. S aztán amikor Kölnből robog a Thalys-express kétszáz kilométeres sebességgel, s Aachen, Liége, Brüsszel után - mindössze három óra az út - a párizsi Gare de Nord-on megáll a szerelvény, akkor nagy-nagy sóhajok közepette lelép a peronra, s egyszer csak azt veszi észre: itthon van.

Belekerült egy áramkörbe, amire olyan régóta vágyott, miközben elcsodálkozik azon, hogy végtére mennyire természetes is az, hogy itt van. Most már minden olyan magától értetődő. Mindaddig, amíg - néhány nappal később - föl (vissza) nem száll ugyanarra a szerelvényre.

Azért persze ne szaladjunk annyira, szippantsunk bele a párizsi légbe.

Mi a legnagyobb élmény? Hát, úgy minden, az egész, együtt.

Szőlőskerteket láttunk már, sopronit, vaskeresztesit, balatonit; egy, a Montmartre-on lévő kis szőlőhegyen sincs semmi olyan különös, ha nem ott lenne, ahol van. Az Au Lapin Agile mulatóra néz. A huszadik század fordulóján ide járt - többek között - Picassó, Modigliani, Utrilló. A házacska picurka kis kertjében hatalmas, fából faragott pad. Lecsücsülünk. Most csupán száz évet ugrunk vissza az időben; a világ zsenijei vajon mikre gondoltak anno, amikor itt múlatták az időt, talán pontosan azon a helyen, ahol most mi is merengünk? A kérdések persze nem feltétlenül azért vannak, hogy feleletet találjunk rájuk. A saját magunkat érintő kérdésföltevések persze mások; lehet, hogy éppen a Monmartre-on ugrik be a felelet, hogy utunkat hogyan, miként is folytassuk már utóbb, idehaza?

A közeli Sacré-Coeur bazilika előtti hatalmas lépcsősoron seregnyien ülnek; gyerkőcök, korosabbak, európaiak, távoli földrészekről érkezők. Többnyire némán. Valószínűleg ők sem véletlenül portyáznak itt. Saját, rejtélyekkel teli életüket teszik mérlegre, miközben lábuk előtt hever egész Párizs, a válaszokat ihlető nagyváros, ami annyi, de annyi mindennek volt már a szemtanúja. Miközben olyan úgymond küldetése is lehet, mint rendezőnek a színházban; segíti a színészt, hogy tovább tudja játszani (élet)szerepét. Egyszerűen átlendít, más értelmet nyernek a dolgok, kipattan éppen az a szikra, ami amúgy talán örökre bennünk rekedne.

A festők tere mellett (a place du Tertré-ről van valójában szó) szolidan bújik meg a Saint-Pierre-templom. Egy süketnéma adománygyűjtőn kívül egyetlenegy árva lélek sincs benn rajtunk kívül. Eredeti a tizenkettedik századból származó, román stílusú főhajója. És akkora itt a csend - a kinti zsivaj után főleg -, hogy az már olyan, mintha súgna valamit a párnával bélelt kőpadon pihegőnek.

De aztán nincs mese, merthogy szinte önálló életre kelnek a lábaink; előre, előre és előre. Habzsolni ezt, azt, amazt. Lehetőleg nem szabad lemaradni semmiről se. Az ember már csak ilyen telhetetlen. Azt hiszi, ha napi tucatnyinál több kilométert teljesít gyalogosan (metróval meg ennek sokszorosát), akkor nem hagyja ki a legfontosabb látnivalókat. No, ez tévhit. Az viszont tény: annyira sűrített az idő - csak olykor-olykor rogyunk le kortyintani, eszegetni valamit -, hogy az valami eszméletlenül fölvillanyozza a látogatót. Olyan energiák is aktivizálódnak, amelyekről talán fogalmunk sem volt korábban. Az el-elhatalmasodó izomláz sem lehet oka annak, hogy behúzzuk azt a bizonyos féket.

Mona Lisa - és persze még mi minden! - nélkül egy tapodtat sem. A Louvre-ban egyébként 350 ezer(!) mű található, ennek mintegy tizede látható egyszerre, pontosabban egy időben. Inkább feltételes mód illik ide, hiszen hány hétbe is telne, amíg megnéznénk mondjuk tízezret...? No, vissza a mi sztár Lizánkhoz: nem biztos, enyhén szólva, hogy éppen nekünk sikerülne megfejtenünk Leonardo da Vinci 1503 tájékán készített csudaalkotásának titkát. Annyira semmi, hihetnénk. És mégis, testközelből érzékelve (jó, jó, üveg alatt van; ki ne tudná?) annyira maga a minden(ség)! A tökély. Óriási erő sugárzik belőle. Energiabomba. Meg szelídség, szeretet, szépség, megértés. Simogat. Vigasztal. Úgy hatalmas, miközben árta(lma)tlan.

Következik a latin negyed, Szent Mihály útja, később a place Pigalle, s aztán amiként emlegetni szokták, az építészet és a színes ablaküvegek remeke: a város szívében lévő, késő gótikus stílusú Sainte-Chapelle. Képes Biblia elevenedik meg az üvegablakokon; a maga nemében egyedülálló szentély a világon! Tudvalévő, hogy a Notre-Dame - ami hosszabb méltatást is megérdemelne; na, ná! - és a Sainte-Chapelle színes üvegablakait az első és a második világégés idején leszedték, biztonságos helyen rejtették el azokat.

Párizs nem csak a fény, hanem az elegancia, a divat, a finomság, az illatok városa is. No meg, s ezt a nyolcvanas években - megtapasztaltam - nem igazán lehetett elmondani: kinyíltak az ott élők a vándorok felé. Kedvesek, szívesen igazítanak útba, mosolyognak, humoruk is van; és nem csak némelyik pincérnek! Mintha az idegent már vendégnek tekintenék. Változnak az idők(!?).

A vidámság, a mesevilág is odaköltözött; Euro Disneyland... Ahol újra (még mindig?) hinni tudunk a csodákban. Amikor kilövik az embert a világűrbe (szimulátor segítségével, természetesen), aközben is el lehet töprengeni, hogy valójában nincs is lehetetlen. Bármilyen pici pontok is vagyunk a kozmoszban, bizonyos létkérdésekre nekünk kell válaszolni, bizonyos témákat nekünk nem szabad elodázni, saját kezünkbe kell vennünk sorsunk irányítását. Lehetőség szerint olyan gyorsan, amiként robog a Thalys-express Párizsból Kölnbe. Valójában haza s önmagunk felé.

Belekerült egy áramkörbe, amire olyan régóta vágyott, miközben elcsodálkozik azon, hogy végtére mennyire természetes is az, hogy itt van. Most már minden olyan magától értetődő. Mindaddig, amíg - néhány nappal később - föl (vissza) nem száll ugyanarra a szerelvényre.

Azért persze ne szaladjunk annyira, szippantsunk bele a párizsi légbe.

Mi a legnagyobb élmény? Hát, úgy minden, az egész, együtt.

Szőlőskerteket láttunk már, sopronit, vaskeresztesit, balatonit; egy, a Montmartre-on lévő kis szőlőhegyen sincs semmi olyan különös, ha nem ott lenne, ahol van. Az Au Lapin Agile mulatóra néz. A huszadik század fordulóján ide járt - többek között - Picassó, Modigliani, Utrilló. A házacska picurka kis kertjében hatalmas, fából faragott pad. Lecsücsülünk. Most csupán száz évet ugrunk vissza az időben; a világ zsenijei vajon mikre gondoltak anno, amikor itt múlatták az időt, talán pontosan azon a helyen, ahol most mi is merengünk? A kérdések persze nem feltétlenül azért vannak, hogy feleletet találjunk rájuk. A saját magunkat érintő kérdésföltevések persze mások; lehet, hogy éppen a Monmartre-on ugrik be a felelet, hogy utunkat hogyan, miként is folytassuk már utóbb, idehaza?

A közeli Sacré-Coeur bazilika előtti hatalmas lépcsősoron seregnyien ülnek; gyerkőcök, korosabbak, európaiak, távoli földrészekről érkezők. Többnyire némán. Valószínűleg ők sem véletlenül portyáznak itt. Saját, rejtélyekkel teli életüket teszik mérlegre, miközben lábuk előtt hever egész Párizs, a válaszokat ihlető nagyváros, ami annyi, de annyi mindennek volt már a szemtanúja. Miközben olyan úgymond küldetése is lehet, mint rendezőnek a színházban; segíti a színészt, hogy tovább tudja játszani (élet)szerepét. Egyszerűen átlendít, más értelmet nyernek a dolgok, kipattan éppen az a szikra, ami amúgy talán örökre bennünk rekedne.

A festők tere mellett (a place du Tertré-ről van valójában szó) szolidan bújik meg a Saint-Pierre-templom. Egy süketnéma adománygyűjtőn kívül egyetlenegy árva lélek sincs benn rajtunk kívül. Eredeti a tizenkettedik századból származó, román stílusú főhajója. És akkora itt a csend - a kinti zsivaj után főleg -, hogy az már olyan, mintha súgna valamit a párnával bélelt kőpadon pihegőnek.

De aztán nincs mese, merthogy szinte önálló életre kelnek a lábaink; előre, előre és előre. Habzsolni ezt, azt, amazt. Lehetőleg nem szabad lemaradni semmiről se. Az ember már csak ilyen telhetetlen. Azt hiszi, ha napi tucatnyinál több kilométert teljesít gyalogosan (metróval meg ennek sokszorosát), akkor nem hagyja ki a legfontosabb látnivalókat. No, ez tévhit. Az viszont tény: annyira sűrített az idő - csak olykor-olykor rogyunk le kortyintani, eszegetni valamit -, hogy az valami eszméletlenül fölvillanyozza a látogatót. Olyan energiák is aktivizálódnak, amelyekről talán fogalmunk sem volt korábban. Az el-elhatalmasodó izomláz sem lehet oka annak, hogy behúzzuk azt a bizonyos féket.

Mona Lisa - és persze még mi minden! - nélkül egy tapodtat sem. A Louvre-ban egyébként 350 ezer(!) mű található, ennek mintegy tizede látható egyszerre, pontosabban egy időben. Inkább feltételes mód illik ide, hiszen hány hétbe is telne, amíg megnéznénk mondjuk tízezret...? No, vissza a mi sztár Lizánkhoz: nem biztos, enyhén szólva, hogy éppen nekünk sikerülne megfejtenünk Leonardo da Vinci 1503 tájékán készített csudaalkotásának titkát. Annyira semmi, hihetnénk. És mégis, testközelből érzékelve (jó, jó, üveg alatt van; ki ne tudná?) annyira maga a minden(ség)! A tökély. Óriási erő sugárzik belőle. Energiabomba. Meg szelídség, szeretet, szépség, megértés. Simogat. Vigasztal. Úgy hatalmas, miközben árta(lma)tlan.

Következik a latin negyed, Szent Mihály útja, később a place Pigalle, s aztán amiként emlegetni szokták, az építészet és a színes ablaküvegek remeke: a város szívében lévő, késő gótikus stílusú Sainte-Chapelle. Képes Biblia elevenedik meg az üvegablakokon; a maga nemében egyedülálló szentély a világon! Tudvalévő, hogy a Notre-Dame - ami hosszabb méltatást is megérdemelne; na, ná! - és a Sainte-Chapelle színes üvegablakait az első és a második világégés idején leszedték, biztonságos helyen rejtették el azokat.

Párizs nem csak a fény, hanem az elegancia, a divat, a finomság, az illatok városa is. No meg, s ezt a nyolcvanas években - megtapasztaltam - nem igazán lehetett elmondani: kinyíltak az ott élők a vándorok felé. Kedvesek, szívesen igazítanak útba, mosolyognak, humoruk is van; és nem csak némelyik pincérnek! Mintha az idegent már vendégnek tekintenék. Változnak az idők(!?).

A vidámság, a mesevilág is odaköltözött; Euro Disneyland... Ahol újra (még mindig?) hinni tudunk a csodákban. Amikor kilövik az embert a világűrbe (szimulátor segítségével, természetesen), aközben is el lehet töprengeni, hogy valójában nincs is lehetetlen. Bármilyen pici pontok is vagyunk a kozmoszban, bizonyos létkérdésekre nekünk kell válaszolni, bizonyos témákat nekünk nem szabad elodázni, saját kezünkbe kell vennünk sorsunk irányítását. Lehetőség szerint olyan gyorsan, amiként robog a Thalys-express Párizsból Kölnbe. Valójában haza s önmagunk felé.

Belekerült egy áramkörbe, amire olyan régóta vágyott, miközben elcsodálkozik azon, hogy végtére mennyire természetes is az, hogy itt van. Most már minden olyan magától értetődő. Mindaddig, amíg - néhány nappal később - föl (vissza) nem száll ugyanarra a szerelvényre.

Azért persze ne szaladjunk annyira, szippantsunk bele a párizsi légbe.

Mi a legnagyobb élmény? Hát, úgy minden, az egész, együtt.

Szőlőskerteket láttunk már, sopronit, vaskeresztesit, balatonit; egy, a Montmartre-on lévő kis szőlőhegyen sincs semmi olyan különös, ha nem ott lenne, ahol van. Az Au Lapin Agile mulatóra néz. A huszadik század fordulóján ide járt - többek között - Picassó, Modigliani, Utrilló. A házacska picurka kis kertjében hatalmas, fából faragott pad. Lecsücsülünk. Most csupán száz évet ugrunk vissza az időben; a világ zsenijei vajon mikre gondoltak anno, amikor itt múlatták az időt, talán pontosan azon a helyen, ahol most mi is merengünk? A kérdések persze nem feltétlenül azért vannak, hogy feleletet találjunk rájuk. A saját magunkat érintő kérdésföltevések persze mások; lehet, hogy éppen a Monmartre-on ugrik be a felelet, hogy utunkat hogyan, miként is folytassuk már utóbb, idehaza?

A közeli Sacré-Coeur bazilika előtti hatalmas lépcsősoron seregnyien ülnek; gyerkőcök, korosabbak, európaiak, távoli földrészekről érkezők. Többnyire némán. Valószínűleg ők sem véletlenül portyáznak itt. Saját, rejtélyekkel teli életüket teszik mérlegre, miközben lábuk előtt hever egész Párizs, a válaszokat ihlető nagyváros, ami annyi, de annyi mindennek volt már a szemtanúja. Miközben olyan úgymond küldetése is lehet, mint rendezőnek a színházban; segíti a színészt, hogy tovább tudja játszani (élet)szerepét. Egyszerűen átlendít, más értelmet nyernek a dolgok, kipattan éppen az a szikra, ami amúgy talán örökre bennünk rekedne.

A festők tere mellett (a place du Tertré-ről van valójában szó) szolidan bújik meg a Saint-Pierre-templom. Egy süketnéma adománygyűjtőn kívül egyetlenegy árva lélek sincs benn rajtunk kívül. Eredeti a tizenkettedik századból származó, román stílusú főhajója. És akkora itt a csend - a kinti zsivaj után főleg -, hogy az már olyan, mintha súgna valamit a párnával bélelt kőpadon pihegőnek.

De aztán nincs mese, merthogy szinte önálló életre kelnek a lábaink; előre, előre és előre. Habzsolni ezt, azt, amazt. Lehetőleg nem szabad lemaradni semmiről se. Az ember már csak ilyen telhetetlen. Azt hiszi, ha napi tucatnyinál több kilométert teljesít gyalogosan (metróval meg ennek sokszorosát), akkor nem hagyja ki a legfontosabb látnivalókat. No, ez tévhit. Az viszont tény: annyira sűrített az idő - csak olykor-olykor rogyunk le kortyintani, eszegetni valamit -, hogy az valami eszméletlenül fölvillanyozza a látogatót. Olyan energiák is aktivizálódnak, amelyekről talán fogalmunk sem volt korábban. Az el-elhatalmasodó izomláz sem lehet oka annak, hogy behúzzuk azt a bizonyos féket.

Mona Lisa - és persze még mi minden! - nélkül egy tapodtat sem. A Louvre-ban egyébként 350 ezer(!) mű található, ennek mintegy tizede látható egyszerre, pontosabban egy időben. Inkább feltételes mód illik ide, hiszen hány hétbe is telne, amíg megnéznénk mondjuk tízezret...? No, vissza a mi sztár Lizánkhoz: nem biztos, enyhén szólva, hogy éppen nekünk sikerülne megfejtenünk Leonardo da Vinci 1503 tájékán készített csudaalkotásának titkát. Annyira semmi, hihetnénk. És mégis, testközelből érzékelve (jó, jó, üveg alatt van; ki ne tudná?) annyira maga a minden(ség)! A tökély. Óriási erő sugárzik belőle. Energiabomba. Meg szelídség, szeretet, szépség, megértés. Simogat. Vigasztal. Úgy hatalmas, miközben árta(lma)tlan.

Következik a latin negyed, Szent Mihály útja, később a place Pigalle, s aztán amiként emlegetni szokták, az építészet és a színes ablaküvegek remeke: a város szívében lévő, késő gótikus stílusú Sainte-Chapelle. Képes Biblia elevenedik meg az üvegablakokon; a maga nemében egyedülálló szentély a világon! Tudvalévő, hogy a Notre-Dame - ami hosszabb méltatást is megérdemelne; na, ná! - és a Sainte-Chapelle színes üvegablakait az első és a második világégés idején leszedték, biztonságos helyen rejtették el azokat.

Párizs nem csak a fény, hanem az elegancia, a divat, a finomság, az illatok városa is. No meg, s ezt a nyolcvanas években - megtapasztaltam - nem igazán lehetett elmondani: kinyíltak az ott élők a vándorok felé. Kedvesek, szívesen igazítanak útba, mosolyognak, humoruk is van; és nem csak némelyik pincérnek! Mintha az idegent már vendégnek tekintenék. Változnak az idők(!?).

A vidámság, a mesevilág is odaköltözött; Euro Disneyland... Ahol újra (még mindig?) hinni tudunk a csodákban. Amikor kilövik az embert a világűrbe (szimulátor segítségével, természetesen), aközben is el lehet töprengeni, hogy valójában nincs is lehetetlen. Bármilyen pici pontok is vagyunk a kozmoszban, bizonyos létkérdésekre nekünk kell válaszolni, bizonyos témákat nekünk nem szabad elodázni, saját kezünkbe kell vennünk sorsunk irányítását. Lehetőség szerint olyan gyorsan, amiként robog a Thalys-express Párizsból Kölnbe. Valójában haza s önmagunk felé.

Azért persze ne szaladjunk annyira, szippantsunk bele a párizsi légbe.

Mi a legnagyobb élmény? Hát, úgy minden, az egész, együtt.

Szőlőskerteket láttunk már, sopronit, vaskeresztesit, balatonit; egy, a Montmartre-on lévő kis szőlőhegyen sincs semmi olyan különös, ha nem ott lenne, ahol van. Az Au Lapin Agile mulatóra néz. A huszadik század fordulóján ide járt - többek között - Picassó, Modigliani, Utrilló. A házacska picurka kis kertjében hatalmas, fából faragott pad. Lecsücsülünk. Most csupán száz évet ugrunk vissza az időben; a világ zsenijei vajon mikre gondoltak anno, amikor itt múlatták az időt, talán pontosan azon a helyen, ahol most mi is merengünk? A kérdések persze nem feltétlenül azért vannak, hogy feleletet találjunk rájuk. A saját magunkat érintő kérdésföltevések persze mások; lehet, hogy éppen a Monmartre-on ugrik be a felelet, hogy utunkat hogyan, miként is folytassuk már utóbb, idehaza?

A közeli Sacré-Coeur bazilika előtti hatalmas lépcsősoron seregnyien ülnek; gyerkőcök, korosabbak, európaiak, távoli földrészekről érkezők. Többnyire némán. Valószínűleg ők sem véletlenül portyáznak itt. Saját, rejtélyekkel teli életüket teszik mérlegre, miközben lábuk előtt hever egész Párizs, a válaszokat ihlető nagyváros, ami annyi, de annyi mindennek volt már a szemtanúja. Miközben olyan úgymond küldetése is lehet, mint rendezőnek a színházban; segíti a színészt, hogy tovább tudja játszani (élet)szerepét. Egyszerűen átlendít, más értelmet nyernek a dolgok, kipattan éppen az a szikra, ami amúgy talán örökre bennünk rekedne.

A festők tere mellett (a place du Tertré-ről van valójában szó) szolidan bújik meg a Saint-Pierre-templom. Egy süketnéma adománygyűjtőn kívül egyetlenegy árva lélek sincs benn rajtunk kívül. Eredeti a tizenkettedik századból származó, román stílusú főhajója. És akkora itt a csend - a kinti zsivaj után főleg -, hogy az már olyan, mintha súgna valamit a párnával bélelt kőpadon pihegőnek.

De aztán nincs mese, merthogy szinte önálló életre kelnek a lábaink; előre, előre és előre. Habzsolni ezt, azt, amazt. Lehetőleg nem szabad lemaradni semmiről se. Az ember már csak ilyen telhetetlen. Azt hiszi, ha napi tucatnyinál több kilométert teljesít gyalogosan (metróval meg ennek sokszorosát), akkor nem hagyja ki a legfontosabb látnivalókat. No, ez tévhit. Az viszont tény: annyira sűrített az idő - csak olykor-olykor rogyunk le kortyintani, eszegetni valamit -, hogy az valami eszméletlenül fölvillanyozza a látogatót. Olyan energiák is aktivizálódnak, amelyekről talán fogalmunk sem volt korábban. Az el-elhatalmasodó izomláz sem lehet oka annak, hogy behúzzuk azt a bizonyos féket.

Mona Lisa - és persze még mi minden! - nélkül egy tapodtat sem. A Louvre-ban egyébként 350 ezer(!) mű található, ennek mintegy tizede látható egyszerre, pontosabban egy időben. Inkább feltételes mód illik ide, hiszen hány hétbe is telne, amíg megnéznénk mondjuk tízezret...? No, vissza a mi sztár Lizánkhoz: nem biztos, enyhén szólva, hogy éppen nekünk sikerülne megfejtenünk Leonardo da Vinci 1503 tájékán készített csudaalkotásának titkát. Annyira semmi, hihetnénk. És mégis, testközelből érzékelve (jó, jó, üveg alatt van; ki ne tudná?) annyira maga a minden(ség)! A tökély. Óriási erő sugárzik belőle. Energiabomba. Meg szelídség, szeretet, szépség, megértés. Simogat. Vigasztal. Úgy hatalmas, miközben árta(lma)tlan.

Következik a latin negyed, Szent Mihály útja, később a place Pigalle, s aztán amiként emlegetni szokták, az építészet és a színes ablaküvegek remeke: a város szívében lévő, késő gótikus stílusú Sainte-Chapelle. Képes Biblia elevenedik meg az üvegablakokon; a maga nemében egyedülálló szentély a világon! Tudvalévő, hogy a Notre-Dame - ami hosszabb méltatást is megérdemelne; na, ná! - és a Sainte-Chapelle színes üvegablakait az első és a második világégés idején leszedték, biztonságos helyen rejtették el azokat.

Párizs nem csak a fény, hanem az elegancia, a divat, a finomság, az illatok városa is. No meg, s ezt a nyolcvanas években - megtapasztaltam - nem igazán lehetett elmondani: kinyíltak az ott élők a vándorok felé. Kedvesek, szívesen igazítanak útba, mosolyognak, humoruk is van; és nem csak némelyik pincérnek! Mintha az idegent már vendégnek tekintenék. Változnak az idők(!?).

A vidámság, a mesevilág is odaköltözött; Euro Disneyland... Ahol újra (még mindig?) hinni tudunk a csodákban. Amikor kilövik az embert a világűrbe (szimulátor segítségével, természetesen), aközben is el lehet töprengeni, hogy valójában nincs is lehetetlen. Bármilyen pici pontok is vagyunk a kozmoszban, bizonyos létkérdésekre nekünk kell válaszolni, bizonyos témákat nekünk nem szabad elodázni, saját kezünkbe kell vennünk sorsunk irányítását. Lehetőség szerint olyan gyorsan, amiként robog a Thalys-express Párizsból Kölnbe. Valójában haza s önmagunk felé.

Azért persze ne szaladjunk annyira, szippantsunk bele a párizsi légbe.

Mi a legnagyobb élmény? Hát, úgy minden, az egész, együtt.

Szőlőskerteket láttunk már, sopronit, vaskeresztesit, balatonit; egy, a Montmartre-on lévő kis szőlőhegyen sincs semmi olyan különös, ha nem ott lenne, ahol van. Az Au Lapin Agile mulatóra néz. A huszadik század fordulóján ide járt - többek között - Picassó, Modigliani, Utrilló. A házacska picurka kis kertjében hatalmas, fából faragott pad. Lecsücsülünk. Most csupán száz évet ugrunk vissza az időben; a világ zsenijei vajon mikre gondoltak anno, amikor itt múlatták az időt, talán pontosan azon a helyen, ahol most mi is merengünk? A kérdések persze nem feltétlenül azért vannak, hogy feleletet találjunk rájuk. A saját magunkat érintő kérdésföltevések persze mások; lehet, hogy éppen a Monmartre-on ugrik be a felelet, hogy utunkat hogyan, miként is folytassuk már utóbb, idehaza?

A közeli Sacré-Coeur bazilika előtti hatalmas lépcsősoron seregnyien ülnek; gyerkőcök, korosabbak, európaiak, távoli földrészekről érkezők. Többnyire némán. Valószínűleg ők sem véletlenül portyáznak itt. Saját, rejtélyekkel teli életüket teszik mérlegre, miközben lábuk előtt hever egész Párizs, a válaszokat ihlető nagyváros, ami annyi, de annyi mindennek volt már a szemtanúja. Miközben olyan úgymond küldetése is lehet, mint rendezőnek a színházban; segíti a színészt, hogy tovább tudja játszani (élet)szerepét. Egyszerűen átlendít, más értelmet nyernek a dolgok, kipattan éppen az a szikra, ami amúgy talán örökre bennünk rekedne.

A festők tere mellett (a place du Tertré-ről van valójában szó) szolidan bújik meg a Saint-Pierre-templom. Egy süketnéma adománygyűjtőn kívül egyetlenegy árva lélek sincs benn rajtunk kívül. Eredeti a tizenkettedik századból származó, román stílusú főhajója. És akkora itt a csend - a kinti zsivaj után főleg -, hogy az már olyan, mintha súgna valamit a párnával bélelt kőpadon pihegőnek.

De aztán nincs mese, merthogy szinte önálló életre kelnek a lábaink; előre, előre és előre. Habzsolni ezt, azt, amazt. Lehetőleg nem szabad lemaradni semmiről se. Az ember már csak ilyen telhetetlen. Azt hiszi, ha napi tucatnyinál több kilométert teljesít gyalogosan (metróval meg ennek sokszorosát), akkor nem hagyja ki a legfontosabb látnivalókat. No, ez tévhit. Az viszont tény: annyira sűrített az idő - csak olykor-olykor rogyunk le kortyintani, eszegetni valamit -, hogy az valami eszméletlenül fölvillanyozza a látogatót. Olyan energiák is aktivizálódnak, amelyekről talán fogalmunk sem volt korábban. Az el-elhatalmasodó izomláz sem lehet oka annak, hogy behúzzuk azt a bizonyos féket.

Mona Lisa - és persze még mi minden! - nélkül egy tapodtat sem. A Louvre-ban egyébként 350 ezer(!) mű található, ennek mintegy tizede látható egyszerre, pontosabban egy időben. Inkább feltételes mód illik ide, hiszen hány hétbe is telne, amíg megnéznénk mondjuk tízezret...? No, vissza a mi sztár Lizánkhoz: nem biztos, enyhén szólva, hogy éppen nekünk sikerülne megfejtenünk Leonardo da Vinci 1503 tájékán készített csudaalkotásának titkát. Annyira semmi, hihetnénk. És mégis, testközelből érzékelve (jó, jó, üveg alatt van; ki ne tudná?) annyira maga a minden(ség)! A tökély. Óriási erő sugárzik belőle. Energiabomba. Meg szelídség, szeretet, szépség, megértés. Simogat. Vigasztal. Úgy hatalmas, miközben árta(lma)tlan.

Következik a latin negyed, Szent Mihály útja, később a place Pigalle, s aztán amiként emlegetni szokták, az építészet és a színes ablaküvegek remeke: a város szívében lévő, késő gótikus stílusú Sainte-Chapelle. Képes Biblia elevenedik meg az üvegablakokon; a maga nemében egyedülálló szentély a világon! Tudvalévő, hogy a Notre-Dame - ami hosszabb méltatást is megérdemelne; na, ná! - és a Sainte-Chapelle színes üvegablakait az első és a második világégés idején leszedték, biztonságos helyen rejtették el azokat.

Párizs nem csak a fény, hanem az elegancia, a divat, a finomság, az illatok városa is. No meg, s ezt a nyolcvanas években - megtapasztaltam - nem igazán lehetett elmondani: kinyíltak az ott élők a vándorok felé. Kedvesek, szívesen igazítanak útba, mosolyognak, humoruk is van; és nem csak némelyik pincérnek! Mintha az idegent már vendégnek tekintenék. Változnak az idők(!?).

A vidámság, a mesevilág is odaköltözött; Euro Disneyland... Ahol újra (még mindig?) hinni tudunk a csodákban. Amikor kilövik az embert a világűrbe (szimulátor segítségével, természetesen), aközben is el lehet töprengeni, hogy valójában nincs is lehetetlen. Bármilyen pici pontok is vagyunk a kozmoszban, bizonyos létkérdésekre nekünk kell válaszolni, bizonyos témákat nekünk nem szabad elodázni, saját kezünkbe kell vennünk sorsunk irányítását. Lehetőség szerint olyan gyorsan, amiként robog a Thalys-express Párizsból Kölnbe. Valójában haza s önmagunk felé.

Mi a legnagyobb élmény? Hát, úgy minden, az egész, együtt.

Szőlőskerteket láttunk már, sopronit, vaskeresztesit, balatonit; egy, a Montmartre-on lévő kis szőlőhegyen sincs semmi olyan különös, ha nem ott lenne, ahol van. Az Au Lapin Agile mulatóra néz. A huszadik század fordulóján ide járt - többek között - Picassó, Modigliani, Utrilló. A házacska picurka kis kertjében hatalmas, fából faragott pad. Lecsücsülünk. Most csupán száz évet ugrunk vissza az időben; a világ zsenijei vajon mikre gondoltak anno, amikor itt múlatták az időt, talán pontosan azon a helyen, ahol most mi is merengünk? A kérdések persze nem feltétlenül azért vannak, hogy feleletet találjunk rájuk. A saját magunkat érintő kérdésföltevések persze mások; lehet, hogy éppen a Monmartre-on ugrik be a felelet, hogy utunkat hogyan, miként is folytassuk már utóbb, idehaza?

A közeli Sacré-Coeur bazilika előtti hatalmas lépcsősoron seregnyien ülnek; gyerkőcök, korosabbak, európaiak, távoli földrészekről érkezők. Többnyire némán. Valószínűleg ők sem véletlenül portyáznak itt. Saját, rejtélyekkel teli életüket teszik mérlegre, miközben lábuk előtt hever egész Párizs, a válaszokat ihlető nagyváros, ami annyi, de annyi mindennek volt már a szemtanúja. Miközben olyan úgymond küldetése is lehet, mint rendezőnek a színházban; segíti a színészt, hogy tovább tudja játszani (élet)szerepét. Egyszerűen átlendít, más értelmet nyernek a dolgok, kipattan éppen az a szikra, ami amúgy talán örökre bennünk rekedne.

A festők tere mellett (a place du Tertré-ről van valójában szó) szolidan bújik meg a Saint-Pierre-templom. Egy süketnéma adománygyűjtőn kívül egyetlenegy árva lélek sincs benn rajtunk kívül. Eredeti a tizenkettedik századból származó, román stílusú főhajója. És akkora itt a csend - a kinti zsivaj után főleg -, hogy az már olyan, mintha súgna valamit a párnával bélelt kőpadon pihegőnek.

De aztán nincs mese, merthogy szinte önálló életre kelnek a lábaink; előre, előre és előre. Habzsolni ezt, azt, amazt. Lehetőleg nem szabad lemaradni semmiről se. Az ember már csak ilyen telhetetlen. Azt hiszi, ha napi tucatnyinál több kilométert teljesít gyalogosan (metróval meg ennek sokszorosát), akkor nem hagyja ki a legfontosabb látnivalókat. No, ez tévhit. Az viszont tény: annyira sűrített az idő - csak olykor-olykor rogyunk le kortyintani, eszegetni valamit -, hogy az valami eszméletlenül fölvillanyozza a látogatót. Olyan energiák is aktivizálódnak, amelyekről talán fogalmunk sem volt korábban. Az el-elhatalmasodó izomláz sem lehet oka annak, hogy behúzzuk azt a bizonyos féket.

Mona Lisa - és persze még mi minden! - nélkül egy tapodtat sem. A Louvre-ban egyébként 350 ezer(!) mű található, ennek mintegy tizede látható egyszerre, pontosabban egy időben. Inkább feltételes mód illik ide, hiszen hány hétbe is telne, amíg megnéznénk mondjuk tízezret...? No, vissza a mi sztár Lizánkhoz: nem biztos, enyhén szólva, hogy éppen nekünk sikerülne megfejtenünk Leonardo da Vinci 1503 tájékán készített csudaalkotásának titkát. Annyira semmi, hihetnénk. És mégis, testközelből érzékelve (jó, jó, üveg alatt van; ki ne tudná?) annyira maga a minden(ség)! A tökély. Óriási erő sugárzik belőle. Energiabomba. Meg szelídség, szeretet, szépség, megértés. Simogat. Vigasztal. Úgy hatalmas, miközben árta(lma)tlan.

Következik a latin negyed, Szent Mihály útja, később a place Pigalle, s aztán amiként emlegetni szokták, az építészet és a színes ablaküvegek remeke: a város szívében lévő, késő gótikus stílusú Sainte-Chapelle. Képes Biblia elevenedik meg az üvegablakokon; a maga nemében egyedülálló szentély a világon! Tudvalévő, hogy a Notre-Dame - ami hosszabb méltatást is megérdemelne; na, ná! - és a Sainte-Chapelle színes üvegablakait az első és a második világégés idején leszedték, biztonságos helyen rejtették el azokat.

Párizs nem csak a fény, hanem az elegancia, a divat, a finomság, az illatok városa is. No meg, s ezt a nyolcvanas években - megtapasztaltam - nem igazán lehetett elmondani: kinyíltak az ott élők a vándorok felé. Kedvesek, szívesen igazítanak útba, mosolyognak, humoruk is van; és nem csak némelyik pincérnek! Mintha az idegent már vendégnek tekintenék. Változnak az idők(!?).

A vidámság, a mesevilág is odaköltözött; Euro Disneyland... Ahol újra (még mindig?) hinni tudunk a csodákban. Amikor kilövik az embert a világűrbe (szimulátor segítségével, természetesen), aközben is el lehet töprengeni, hogy valójában nincs is lehetetlen. Bármilyen pici pontok is vagyunk a kozmoszban, bizonyos létkérdésekre nekünk kell válaszolni, bizonyos témákat nekünk nem szabad elodázni, saját kezünkbe kell vennünk sorsunk irányítását. Lehetőség szerint olyan gyorsan, amiként robog a Thalys-express Párizsból Kölnbe. Valójában haza s önmagunk felé.

Mi a legnagyobb élmény? Hát, úgy minden, az egész, együtt.

Szőlőskerteket láttunk már, sopronit, vaskeresztesit, balatonit; egy, a Montmartre-on lévő kis szőlőhegyen sincs semmi olyan különös, ha nem ott lenne, ahol van. Az Au Lapin Agile mulatóra néz. A huszadik század fordulóján ide járt - többek között - Picassó, Modigliani, Utrilló. A házacska picurka kis kertjében hatalmas, fából faragott pad. Lecsücsülünk. Most csupán száz évet ugrunk vissza az időben; a világ zsenijei vajon mikre gondoltak anno, amikor itt múlatták az időt, talán pontosan azon a helyen, ahol most mi is merengünk? A kérdések persze nem feltétlenül azért vannak, hogy feleletet találjunk rájuk. A saját magunkat érintő kérdésföltevések persze mások; lehet, hogy éppen a Monmartre-on ugrik be a felelet, hogy utunkat hogyan, miként is folytassuk már utóbb, idehaza?

A közeli Sacré-Coeur bazilika előtti hatalmas lépcsősoron seregnyien ülnek; gyerkőcök, korosabbak, európaiak, távoli földrészekről érkezők. Többnyire némán. Valószínűleg ők sem véletlenül portyáznak itt. Saját, rejtélyekkel teli életüket teszik mérlegre, miközben lábuk előtt hever egész Párizs, a válaszokat ihlető nagyváros, ami annyi, de annyi mindennek volt már a szemtanúja. Miközben olyan úgymond küldetése is lehet, mint rendezőnek a színházban; segíti a színészt, hogy tovább tudja játszani (élet)szerepét. Egyszerűen átlendít, más értelmet nyernek a dolgok, kipattan éppen az a szikra, ami amúgy talán örökre bennünk rekedne.

A festők tere mellett (a place du Tertré-ről van valójában szó) szolidan bújik meg a Saint-Pierre-templom. Egy süketnéma adománygyűjtőn kívül egyetlenegy árva lélek sincs benn rajtunk kívül. Eredeti a tizenkettedik századból származó, román stílusú főhajója. És akkora itt a csend - a kinti zsivaj után főleg -, hogy az már olyan, mintha súgna valamit a párnával bélelt kőpadon pihegőnek.

De aztán nincs mese, merthogy szinte önálló életre kelnek a lábaink; előre, előre és előre. Habzsolni ezt, azt, amazt. Lehetőleg nem szabad lemaradni semmiről se. Az ember már csak ilyen telhetetlen. Azt hiszi, ha napi tucatnyinál több kilométert teljesít gyalogosan (metróval meg ennek sokszorosát), akkor nem hagyja ki a legfontosabb látnivalókat. No, ez tévhit. Az viszont tény: annyira sűrített az idő - csak olykor-olykor rogyunk le kortyintani, eszegetni valamit -, hogy az valami eszméletlenül fölvillanyozza a látogatót. Olyan energiák is aktivizálódnak, amelyekről talán fogalmunk sem volt korábban. Az el-elhatalmasodó izomláz sem lehet oka annak, hogy behúzzuk azt a bizonyos féket.

Mona Lisa - és persze még mi minden! - nélkül egy tapodtat sem. A Louvre-ban egyébként 350 ezer(!) mű található, ennek mintegy tizede látható egyszerre, pontosabban egy időben. Inkább feltételes mód illik ide, hiszen hány hétbe is telne, amíg megnéznénk mondjuk tízezret...? No, vissza a mi sztár Lizánkhoz: nem biztos, enyhén szólva, hogy éppen nekünk sikerülne megfejtenünk Leonardo da Vinci 1503 tájékán készített csudaalkotásának titkát. Annyira semmi, hihetnénk. És mégis, testközelből érzékelve (jó, jó, üveg alatt van; ki ne tudná?) annyira maga a minden(ség)! A tökély. Óriási erő sugárzik belőle. Energiabomba. Meg szelídség, szeretet, szépség, megértés. Simogat. Vigasztal. Úgy hatalmas, miközben árta(lma)tlan.

Következik a latin negyed, Szent Mihály útja, később a place Pigalle, s aztán amiként emlegetni szokták, az építészet és a színes ablaküvegek remeke: a város szívében lévő, késő gótikus stílusú Sainte-Chapelle. Képes Biblia elevenedik meg az üvegablakokon; a maga nemében egyedülálló szentély a világon! Tudvalévő, hogy a Notre-Dame - ami hosszabb méltatást is megérdemelne; na, ná! - és a Sainte-Chapelle színes üvegablakait az első és a második világégés idején leszedték, biztonságos helyen rejtették el azokat.

Párizs nem csak a fény, hanem az elegancia, a divat, a finomság, az illatok városa is. No meg, s ezt a nyolcvanas években - megtapasztaltam - nem igazán lehetett elmondani: kinyíltak az ott élők a vándorok felé. Kedvesek, szívesen igazítanak útba, mosolyognak, humoruk is van; és nem csak némelyik pincérnek! Mintha az idegent már vendégnek tekintenék. Változnak az idők(!?).

A vidámság, a mesevilág is odaköltözött; Euro Disneyland... Ahol újra (még mindig?) hinni tudunk a csodákban. Amikor kilövik az embert a világűrbe (szimulátor segítségével, természetesen), aközben is el lehet töprengeni, hogy valójában nincs is lehetetlen. Bármilyen pici pontok is vagyunk a kozmoszban, bizonyos létkérdésekre nekünk kell válaszolni, bizonyos témákat nekünk nem szabad elodázni, saját kezünkbe kell vennünk sorsunk irányítását. Lehetőség szerint olyan gyorsan, amiként robog a Thalys-express Pá