Pötyi néni élete

1956 nyomában járunk. Ez a budapesti kerület a forradalom kapcsán is beírta magát a történelembe. Akkor októberben ugyanis innen, a mátyásföldi repülőtérről vitték el a szovjet gépek Nagy Imre miniszterelnököt és családját.

Az egyik sarkon két emeletes ház tömbje között már az utcáról látszik a zászlórúd, rajta ott lóg az 1956-os forradalom jelképe: a lyukas nemzetiszínű lobogó. Megérkeztünk. Itt, a két emeletes épületben létesült 1992-ben az ország egyetlen olyan otthona, ahol egykori 56-osok élnek. A kormány hozta létre az otthont fenntartó Szabadságharcosokért Alapítványt 2 millió 459 ezer forinttal.

Nem volt sima ügy.

A Corvin köz legendás parancsnoka, Pongrátz Gergely később így emlékezett: 1992-ben Antall József miniszterelnök úr a Szabadságharcosokért Alapítványt azért hozta létre, hogy az általam kierőszakolt mátyásföldi szabadságharcos otthonok betelepítéséről, pénzügyi támogatásáról gondoskodjon. Szerettem volna én is megjelölni a kuratórium tagjait, akik hiteles, tiszta és elkötelezett szabadságharcosok lettek volna, de ezt a kormány, illetve dr. Boross Péter nem engedte. M. Kiss Sándor akkori kormány-főtanácsadó azt mondta, hogy vagy elfogadom a kormány jelöltjeit, vagy nem lesz Mátyásföld. Kénytelen voltam elfogadni. Olyanok lettek a Szabadságharcosokért Alapítvány kuratóriumának tagjai, akiknek semmi közük nem volt a magyar forradalomhoz és szabadságharchoz, vagy ha igen, akkor már egyéni érdekek vezérelték őket...

A zászlórúd tövében szobor, előtte koszorúk, mécsesek. Október 23-án itt is volt megemlékezés.

Az egyik épület bejáratán túl üvegkalicka mögött portaszolgálatot ellátó negyvenes férfi ül. Kioktat: ide nem lehet csak úgy bejönni, a Belügyminisztérium engedélye kell, mert az otthont a minisztérium tartja fenn. Értelmetlennek tűnik vitatkozni mindenféle jogokról. A helyzetet a háziruhájában éppen odalépő Pötyi néni menti meg. Róla még a portás is tudja: 15 évet kapott 1956 miatt. Ha ő behív a lakásába, ám legyen, mehetek, válik engedékennyé az őr, mert a lakók szuverén joga, kit fogadnak látogatóként. Pötyi néninek csak egy kikötése van: fotó nem készülhet róla, mert szörnyű a frizurája, a lánya majd holnap jön frizírozni.

- 19 éves voltam, amikor 15 évre ítéltek - kezdi mesélni életét konyhája összevisszaságában Pötyi néni. - A férjem sorkatonai szolgálatát teljesítette Taszáron, de feljött Budapestre. Ő rángatott bele a forradalomba. Tettem, amit mellette kellett. A Víg utcai rendőrkapitányság volt a székhelyünk, de jártam a Tűzoltó utcában, a Corvin közben, a Mátyás téren. Főztem, sebesülteket kötöztem, meg lőttem is, különben engem lőnek le. Szovjet katonát sebesítettem meg. November 4-én hazaküldtek, a parancsnok azt mondta: nem vonhatnak felelősségre. Visszamentem dolgozni a kórházba, segédápoló voltam. A férjemet elfogták, börtönbe vitték, de nem vallott rám. 1957 júliusában egy utcai igazoltatáskor buktam le. A katonának azt hazudtam, nincsenek irataim. A miért nincsre azt feleltem: a forradalomban elvesztek. Nagyon nem tetszett neki, hogy forradalmat mondtam, bevitt a közeli rendőrségre, a Víg utcába, ahol viszont egykori bajtársak ismertek rám. Na Erzsi, már vártuk magát! - mondták olyan rendőrök, akik a forradalom napjaiban velünk harcoltak, de időben köpönyeget fordítottak. Vallatás, bíróság, per. Leverték a fél vesémet. A volt férjem katonaszökevénynek számított. Időközben elvált tőlem, nehogy terheljen. Őt kivégezték, én elsőfokon életfogytiglant kaptam. Az Újvári József és társai per-ben voltam vádlott a leánynevemen, Rhozova Erzsébetként. Három gyilkossági kísérlettel vádoltak. Volt köztük ávós, meg szovjet kiskatona is, de én csak egyről tudok, akinek a kezét találtam el. 13 és fél évet ültem. Az ítéletkor rabkórházban feküdtem magas lázzal, eszméletlenül. Szerintem csak azért hagytak életben, mert azt gondolták, úgyis végem van. Kalocsán a börtönben az első három év borzasztó volt. Fürtökben csüngtek a poloskák, egymást varrtuk be ecetes lepedőkbe. Nagy volt ott a kosz. Azután felújították a börtönt, még angol WC-t is kaptunk. Varrodában dolgoztam. Együtt ültem Wittner Máriával, a mobilszáma megvan. 32 és fél évesen, 1970-ben szabadultam. Az édesapám az előző évben meghalt, örököltem a lakását. A következő évben férjhez mentem, szültem. A Vörös Október Ruhagyárban dolgoztam.

Közben előkerül az 1991-ben kapott 1956-os emlékérem, emléklap. Faggatom, milyen az élet itt a Szabadságharcosokért Közalapítvány Bajtársak Otthonában. Azt mondja, jó. Keveset fizet, az orvos is helybe jön.

Pötyi néni búcsúzóul arra kér: jobb egészséget ne kívánjak neki, mert az nincs. De mit szólok ehhez az 50. jubileumhoz? Itt volt még a szaudi király is, de ezt nem nekünk, hanem a nagyvilágnak rendezték - közli szenvtelen hangon, ahogyan az életéről beszélt. Csendben csukom az ajtót, s nem értem: miért is szégyenkezem én?

M