Pünkösdi lófuttatás es pünkösdikirály-választás Csepregen

Meglepve olvashatjuk, mennyire hasonló a csepregi népszokás leírása és a Jókai-regény A pünkösdi király című fejezete. A kettő összevetését egy csepregi gyökerű néprajzkutató dolgozta ki: Balogh Jánosné dr. Horváth Terézia, akinek anyai nagyapja született a Vas megyei kisvárosban.

A 19. század első felében gyakorolt lófuttatás célja a pünkösdi királyság elnyerése volt a legények körében, akik a nevet és a „koronát” egy évre kapták, addig bizonyos hatalmat és kedvezményeket élvezhettek a maguk közösségében. A néprajzkutatótól megtudjuk, hogy általában az elterjedtebb és tovább élő pünkösdikirályné-járás és -választás ismert a népszokások között, míg a lóversennyel elnyerhető pünkösdi királyság hazai múltját – elsősorban a csepregi lófuttatást, amely Jókainál is megjelenik, de az írói szabadság jogán alföldi színhellyel – ő tárta fel nagy részletességgel, elemzésekkel. Könyvét az a Farkas Sándor Egylet adta ki, amely a rendszerváltozás után több helyi hagyományt felelevenített, köztük a pünkösdi lófuttatást is.

Teréziát arról kérdeztük, hogyan merült fel egyáltalán a gyanú, hogy a Jókai Mór 1854-ben megjelent regényébe beépített, 1824 táján zajlott pünkösdi lóverseny azonos a csepregi népszokással?

– Véletlenül találkoztam a témával a 20. század végén, hiszen viseletkutató vagyok, nem népszokáskutató. Korabeli helyszíni tudósításokban fedeztem föl a csepregi lófuttatás múltját, amikor egy bizonyos nyugat-dunántúli viseletleírást kerestem egy reformkori folyóiratban, de az az évfolyam nem volt meg a könyvtárban. Kíváncsiságból kikértem egy másik kötetet, ahol találtam egy cikket a csepregi lófuttatásról. Izgalomba hozott a „lelet”, keresgélni kezdtem más évekből is ilyen leírásokat, lelkesen gyűjtöttem és a helyi lapban újra közöltem, majd a megyei tudományos folyóiratban értékelő elemzést is adtam a hajdani csepregi szokásról századunk első éveiben. Bonyolultabb az a történet, ahogyan az utókorban – bennem is – fölmerült, hogy Jókai pünkösdi királya Csepregre vezethető vissza. „Menet közben” került a kezembe egy cikk, amelyben már fölmerül ennek a sejtetése. Fried István 1971-ben vetette papírra irodalomtörténészi szemszögből azt, hogy Jókai forrása egy 1824-ben megjelent csepregi leírás lehetett. Tőle függetlenül addigra már én is eljutottam a néprajz oldaláról ugyanarra a föltevésre, de tovább is kutattam, és sikerült bebizonyítanom ezt a tényt. Több „akadályt kellett vennem” a kiindulástól kezdve. Jókai maga adta meg a kulcsot már 1893-ban, amikor az Egy magyar nábob újabb kiadásának előszavában műve forrásaira utalt, a pünkösdi királyság esetében a Tudományos Gyűjtemény Koszorú „melléklapjára”. Addigi vizsgálódásaim nyomán már sejtettem, hogy csepregi lehetett az előzmény. De a megadott folyóiratban nyomát sem találtam! Jókai tévedett. Viszont az évszám, 1824 alapján tovább jutottam. Éppen abban az évben jelent meg a Hasznos Múlatságok című lapban az 1823-as pünkösdi lófuttatás általam már ismert részletes leírása. Gondosan összevetettem az újságírói híradás és a regényíró szövegét. Nagy sikerélményt jelentett, hogy megfeleltek egymásnak. Biztos, hogy ez volt a fő forrása! Bár a szépírói leírás gazdagabb. Honnan eredhettek annak a további elemei? Arra gondoltam, hogy ha már Jókai kezébe vette azt a folyóiratszámot, akkor elolvashatta az egészet. Nem tévedtem! Merített ő más cikkekből is, méghozzá háromból, ezt is igazolták összevetéseim. Az egyik cikk a paraszti lóversenyekről szól, a másik az angliai lóversenyekről, a harmadik a nagy múltú, de Magyarországon még csak terjedő „Rózsa ünnepről” – összegezte Terézia.

A néprajzkutató tehát túljutott Fried István meglátásán nemcsak azzal, hogy több oldalról bizonyította, hanem még kiegészítő forrásokat is feltárt Csepreg és Jókai viszonylatában. Fontos meglátása, hogy a helyi specialitást jelentő csepregi pünkösdi királyságért nem minden legény versenyezhetett, csakis a leggazdagabbak. Hiszen kimutatható, hogy a reformkorban nem minden csepregi háztartásban volt ló. És ahol volt, ott sem mindig tehették meg, hogy befogják versenyző hátaslónak, mert szükség volt rá a mezőgazdaságban.

– Népviselet-kutatásaim is azt igazolták más vidékekről, hogy a helyi jellegű színes, gazdag öltözék nem mindenki „kultúrjava”, hanem csak a módosabbaké. Kissé kitérve elmondanám, hogy a csepregi és általában a répcemelléki népviseletek sajátos helyet foglalnak el a magyar népi öltözékek körében. Másutt a legtöbb tájon a női parasztviseletek éltek tovább, és a férfiak a városiasabb ruhákat hordtak itt – hasonlóképpen, mint az alföldi nagyhatárú mezővárosokban – már a 19. században erősen polgárosultak a női viseletek, míg a parasztos és helyi szabású, díszítésű vászon és posztó férfiruhák tovább éltek. De csak a gazdagokéban! A paraszti női öltözködés itt a fejlettebb nyugaton hasonló volt az úrinőkéhez, nemcsak a magyarországiakéhoz, hanem akár a bécsiekéhez. Gyorsan követte az európai divatot. A fejviselet tekintetében utalhatok az asszonyi divatra, ha csupán két fényképet összevetek a 20. század elejéről: csepregi nagygazda dédanyám hajviselete és az áll alatt megkötött fejkötője ugyanolyan volt, mint egy gyomai földesúrnőé. Hát még a fűzött derék! A halcsontos fűző, németül Mieder tánchoz, temp-lomba is illett. Egy parasztlány az 1910-es években „még mise előtt éhes vót, sütött két tojást és megette. A misén aztán rosszul lett a miderben, ki kellett mennie. Alig akadt barátnője, aki kikisérje, mer akkor az szégyen vót, ha egy lány rosszul lesz.” Arra gondolhattak, hogy terhes…

Terézia könyvének másik néprajzi jelentőségű eredménye az a következtetés, hogy a csepregi népszokás németes jellegű. Az a lényege, hogy „első legényt”, vagy „legénybírót” gyorsasági lóversennyel választanak. A 19. század második fele után, miután a modern értelemben vett néprajzi kutatások megkezdődtek, a szakirodalom szerint mind külföldön – néhány dél-németországi és sziléziai német területen fennmaradt gazdagabb változat kivételével –, mind hazánk német vagy német–magyar lakosságú helységeiben már csak töredékeiben maradt meg ez a népszokás. Emiatt különösen értékesek a csepregi reformkori leírások.

Tudni kell azt is, hogy itt is éltek a magyarok mellett németek. A 18. században a városnak külön német bírái is voltak, hogy a német ajkúak anyanyelvükön intézhessék hivatalos ügyeiket. Ezért – és mert Csepreg a határszélen fekszik – a kutató úgy vélte, hogy szükséges a könyvhöz német nyelvű kivonatot csatolni, amit maga írt meg. Azon túl is minden fontos olvasható a kötetben németül is, így azt az idelátogató osztrákok is olvashatják.