Radnay Csillával, a Nemzeti Színház friss POSZT-díjas színésznőjével beszélgettünk

2007-ben diplomázott - Novák Eszter és Ascher Tamás zenés színész-osztályában - a Színház- és Filmművészeti Egyetemen. Ez az a nevezetes osztály, amely az egyetem után is együtt maradt: "alternatív alapon" létrehozták a HOPPart Társulatot, amely azóta is sikert sikerre halmoz. Csilla viszont időközben, Alföldi Róbert hívására elszerződött a budapesti Nemzeti Színházhoz. Az idei Pécsi Országos Színházi Találkozón pedig - egy Nemzeti-s és egy HOPPart-os alakításért - elnyerte a legjobb 30 év alatti színésznőnek járó Fidelio-díjat.

2007-ben diplomázott - Novák Eszter és Ascher Tamás zenés színész-osztályában - a Színház- és Filmművészeti Egyetemen. Ez az a nevezetes osztály, amely az egyetem után is együtt maradt: "alternatív alapon" létrehozták a HOPPart Társulatot, amely azóta is sikert sikerre halmoz. Csilla viszont időközben, Alföldi Róbert hívására elszerződött a budapesti Nemzeti Színházhoz. Az idei Pécsi Országos Színházi Találkozón pedig - egy Nemzeti-s és egy HOPPart-os alakításért - elnyerte a legjobb 30 év alatti színésznőnek járó Fidelio-díjat.

Mindehhez a Kőszegi Várszínház Hrabal-hódolatában a "régi" osztálytárs, ma már Nemzeti-s kolléga, ráadásul a POSzT-ítélet szerint az idei legjobb 30 év alatti színész, Szabó Kimmel Tamás játssza Maryska mellett az ifjú Francint.

Francin és Maryska - Csilla és Tamás: egyetemista koruk óta nem játszottak szerelmespárt.

- Pócza Zoltán, a várszínház igazgatója azt mondta, kemény és hosszú volt a tegnap esti próba.

- A főpróbahéten az ember általában nem tudja, mire készüljön: hogy mikor kezdődik - és meddig tart a munka. Tegnap éppen úgy jött ki a lépés, hogy nagyon sokáig - körülbelül éjjel egyig - itt voltunk, és ma nagyon korán kezdtünk. De hát ez mindig benne van a pakliban.

- Vannak korábbról nyári színházi élményeid? Bár úgy képzelem, hogy az alternatív HOPPart-os időszak eleve hasonlíthatott egy kicsit a kőszínházinál "nomádabb" nyári színházi létezéshez.

- Persze, több helyen megfordultam már nyári színházban. Az ember mindig meglepődik, hogy nyáron hogy lehet ennyire hideg - mint amilyen például tegnap is volt -, és minden évben azt hiszi, hogy ilyen hideg még sosem volt; pedig de igen. A Bánk bán idején például - amit Szentendrén csináltunk -, emlékszem, rettenetesen fáztunk. A HOPPart működése? Igen, valami hasonló, azzal a különbséggel, hogy itt, Kőszegen nagyon komoly műszaki háttérre támaszkodhatunk: a kellékeinkért, a ruháinkért például nem mi magunk felelünk - ami azért nagy könnyebbséget jelent.

- Kőszegről vannak személyes emlékeid?

- Ó, hogyne. Édesanyámékkal gyerekkoromban nagyon sokat jártunk Velembe - ilyenkor gyakran átnéztünk Sopronba, Kőszegre, úgyhogy kicsit ismerem, és nagyon szeretem a várost. Bár ilyen hosszú időt - ha ez a néhány hét hosszúnak mondható - még soha nem töltöttem el itt. Tavaly viszont megnéztem a Nem élhetek muzsikaszó nélkült, azt is nagyon szerettem - úgyhogy most örömmel jöttem ide, boldog vagyok, hogy Znami - Znamenák István - az idén talált nekem való feladatot.

- Ezzel kellett volna kezdenem: gratulálok a POSzT-díjadhoz. Tudod, kötelező a kérdés: mit jelent számodra ez az elismerés?

- Nincs tapasztalatom - ez életem első díja. Gondolom, a díjaknak már a nevét is úgy találják ki, hogy az ember, ha megkapja, nagyon jól érezze magát: mégis csak ő lett valamiben a legjobb. Olyan ez nekem, mint egy kávészünet: kis hátradőlés, megnyugvás - és utána menni kell, tovább. De tényleg nagyon boldog voltam: megtisztelő és jó érzés volt megkapni ezt a díjat.

- Innen kívülről valahogy jelképes értelmet nyer az a tény is, hogy a HOPPart-os Chicago-ban - Zsótér-rendezés - és a Nemzeti Színház legújabb Mohácsi-előadásában - Egyszer élünk... - nyújtott teljesítményedért kaptad meg a POSzT-elismerést.

- Ez a legfontosabb, a legjobb és a leghatóbb az egészben: hogy pont ez a két előadás, pont ez az időszak találkozott ebben a díjban. Mindegyik szerep fontos - de ez a kettő számomra különösen az. A Chicagóról már akkor tudtam, hogy az lesz az utolsó közös munkám a HOPPart-tal, amikor készült az előadás. Nagyon nagy vállalkozás volt, amit tulajdonképpen sikerrel teljesítettünk. (A Chicago zenés kategóriában az idén megkapta a kritikusok díját. öl) Ebben az előadásban tényleg értelmet nyer, hogy zenés színészek vagyunk, akik együtt is tudnak zenélni. Ez - a közös zenélés képessége - történjen bármi, mindig megmarad nekünk. Mohácsi Jánossal pedig most, az Egyszer élünk... alkalmából dolgoztam először - és ez olyan hatalmas színházi találkozás volt számomra, hogy nem is tudok másképp, csak zavarba hozó szuperlatívuszokban beszélni róla.

- Abból a színművészetis osztályból ma többen a Nemzeti Színház társulatához tartoztok.

- Nekem tetszett a szabadúszólét, sokfelé megfordultam abban a két évben. Amikor Alföldi róbert a János vitéz-előadásra készült, francia királylányt keresett - ez a daljáték egyetlen szerepe, amit nem színésznőre, hanem énekesnőre írt Kacsóh Pongrác. Jó munka volt, nagyon megszerettük egymást, szerződtetett. A Nemzetiben olyan közösségbe csöppentem, amilyennel még nem találkoztam: sok színházban megfordultam, de soha olyan biztonságban, szeretetben, elfogadásban nem éreztem magam, mint ott. Az, hogy ez a Nemzeti Színház, tulajdonképpen talán a mai napig nem jutott el a tudatomig. Azzal birkóztam egy ideig, hogy Molnár Piroskával, Törőcsik Marival, meg Kulka Jánossal, Bodrogi Gyulával, Garas Dezsővel - és még sorolhatnám - ülök egy asztalnál. Pláne úgy, hogy a nagypapám az előző Nemzeti Színházban volt színpadmester.

- Akkor innen a színház iránti vonzódás?

- A nagypapám - aki nyugdíjasként sok ingyenjegyet kapott - mindenféle előadásokra elcipelt bennünket. Az első igazán nagy, emlékezetes színházi élményem a Kőmíves Kelemen a Pesti Színházban. Nem éppen gyerekelőadás volt, de nagyon mély benyomást tett rám a mozgás, az a dobogás... Valahol ott kezdődött. A vicces az, hogy azt a Kőmíves Kelement Novák tata - Novák Ferenc - csinálta, én meg aztán Novák Eszter osztályába kerültem a főiskolán.

- Mint a mesében.

- Idáig nekem nagyon szépen összejött minden. Amit szerettem volna, az is - meg amire nem is gondoltam volna, hogy valaha lesz, az is. Mérhetetlenül boldog vagyok ezen a pályán - jó lenne, ha így maradna.

- A Nemzeti Színház mostanában a legjobb formáját futja, a hírek szerint a közönség is szereti az előadásokat. Mennyire nyomja rá a bélyegét a mindennapi munkára, hogy a színház - és az igazgató - politikai céltáblává vált az utóbbi időben?

- Az benne a legszorongatóbb, hogy olyanok ítélkeznek rólunk, akik nem is látták az előadásainkat. A gondolati szabadság fenyegetése ez az én értékrendszeremben - nagyon ijesztő érzés. De az komoly támasz mindannyiunknak, hogy ott vagyunk egymásnak. És - ráadásul ezt nem csak én mondom, hanem az idősebbek is - kivételesen jól együtt van most a társulat. A Nemzeti Színház olyan hely, ahova valóban jó bemenni dolgozni.

- A Sörgyári capricciót mivel ajánlanád a közönségnek?

- Olyan érzetű ez az előadás, mint amikor egy nagy társaság nyaral. Letelepednek a zöldben, lemegy a nap, és elkezdődik egy nagyon jóízű történetmesélés. Egymásról, a már eltávozottakról, a jelen lévőkről, családtagokról, barátokról, ismerősökről - és közben mindenkit elfog a nosztalgia, aminek a hullámaira néha olyan jólesik ráfeküdni. A Sörgyári capriccio ilyen estét ígér. Mintha mindenki látta volna már valahol ezeket a figurákat, mintha mindenkinek az ismerősei lennének. Ezért szeretem Hrabalt egyébként: mintha az én családomról írna - vagy bárkiéről.

Francin és Maryska - Csilla és Tamás: egyetemista koruk óta nem játszottak szerelmespárt.

- Pócza Zoltán, a várszínház igazgatója azt mondta, kemény és hosszú volt a tegnap esti próba.

- A főpróbahéten az ember általában nem tudja, mire készüljön: hogy mikor kezdődik - és meddig tart a munka. Tegnap éppen úgy jött ki a lépés, hogy nagyon sokáig - körülbelül éjjel egyig - itt voltunk, és ma nagyon korán kezdtünk. De hát ez mindig benne van a pakliban.

- Vannak korábbról nyári színházi élményeid? Bár úgy képzelem, hogy az alternatív HOPPart-os időszak eleve hasonlíthatott egy kicsit a kőszínházinál "nomádabb" nyári színházi létezéshez.

- Persze, több helyen megfordultam már nyári színházban. Az ember mindig meglepődik, hogy nyáron hogy lehet ennyire hideg - mint amilyen például tegnap is volt -, és minden évben azt hiszi, hogy ilyen hideg még sosem volt; pedig de igen. A Bánk bán idején például - amit Szentendrén csináltunk -, emlékszem, rettenetesen fáztunk. A HOPPart működése? Igen, valami hasonló, azzal a különbséggel, hogy itt, Kőszegen nagyon komoly műszaki háttérre támaszkodhatunk: a kellékeinkért, a ruháinkért például nem mi magunk felelünk - ami azért nagy könnyebbséget jelent.

- Kőszegről vannak személyes emlékeid?

- Ó, hogyne. Édesanyámékkal gyerekkoromban nagyon sokat jártunk Velembe - ilyenkor gyakran átnéztünk Sopronba, Kőszegre, úgyhogy kicsit ismerem, és nagyon szeretem a várost. Bár ilyen hosszú időt - ha ez a néhány hét hosszúnak mondható - még soha nem töltöttem el itt. Tavaly viszont megnéztem a Nem élhetek muzsikaszó nélkült, azt is nagyon szerettem - úgyhogy most örömmel jöttem ide, boldog vagyok, hogy Znami - Znamenák István - az idén talált nekem való feladatot.

- Ezzel kellett volna kezdenem: gratulálok a POSzT-díjadhoz. Tudod, kötelező a kérdés: mit jelent számodra ez az elismerés?

- Nincs tapasztalatom - ez életem első díja. Gondolom, a díjaknak már a nevét is úgy találják ki, hogy az ember, ha megkapja, nagyon jól érezze magát: mégis csak ő lett valamiben a legjobb. Olyan ez nekem, mint egy kávészünet: kis hátradőlés, megnyugvás - és utána menni kell, tovább. De tényleg nagyon boldog voltam: megtisztelő és jó érzés volt megkapni ezt a díjat.

- Innen kívülről valahogy jelképes értelmet nyer az a tény is, hogy a HOPPart-os Chicago-ban - Zsótér-rendezés - és a Nemzeti Színház legújabb Mohácsi-előadásában - Egyszer élünk... - nyújtott teljesítményedért kaptad meg a POSzT-elismerést.

- Ez a legfontosabb, a legjobb és a leghatóbb az egészben: hogy pont ez a két előadás, pont ez az időszak találkozott ebben a díjban. Mindegyik szerep fontos - de ez a kettő számomra különösen az. A Chicagóról már akkor tudtam, hogy az lesz az utolsó közös munkám a HOPPart-tal, amikor készült az előadás. Nagyon nagy vállalkozás volt, amit tulajdonképpen sikerrel teljesítettünk. (A Chicago zenés kategóriában az idén megkapta a kritikusok díját. öl) Ebben az előadásban tényleg értelmet nyer, hogy zenés színészek vagyunk, akik együtt is tudnak zenélni. Ez - a közös zenélés képessége - történjen bármi, mindig megmarad nekünk. Mohácsi Jánossal pedig most, az Egyszer élünk... alkalmából dolgoztam először - és ez olyan hatalmas színházi találkozás volt számomra, hogy nem is tudok másképp, csak zavarba hozó szuperlatívuszokban beszélni róla.

- Abból a színművészetis osztályból ma többen a Nemzeti Színház társulatához tartoztok.

- Nekem tetszett a szabadúszólét, sokfelé megfordultam abban a két évben. Amikor Alföldi róbert a János vitéz-előadásra készült, francia királylányt keresett - ez a daljáték egyetlen szerepe, amit nem színésznőre, hanem énekesnőre írt Kacsóh Pongrác. Jó munka volt, nagyon megszerettük egymást, szerződtetett. A Nemzetiben olyan közösségbe csöppentem, amilyennel még nem találkoztam: sok színházban megfordultam, de soha olyan biztonságban, szeretetben, elfogadásban nem éreztem magam, mint ott. Az, hogy ez a Nemzeti Színház, tulajdonképpen talán a mai napig nem jutott el a tudatomig. Azzal birkóztam egy ideig, hogy Molnár Piroskával, Törőcsik Marival, meg Kulka Jánossal, Bodrogi Gyulával, Garas Dezsővel - és még sorolhatnám - ülök egy asztalnál. Pláne úgy, hogy a nagypapám az előző Nemzeti Színházban volt színpadmester.

- Akkor innen a színház iránti vonzódás?

- A nagypapám - aki nyugdíjasként sok ingyenjegyet kapott - mindenféle előadásokra elcipelt bennünket. Az első igazán nagy, emlékezetes színházi élményem a Kőmíves Kelemen a Pesti Színházban. Nem éppen gyerekelőadás volt, de nagyon mély benyomást tett rám a mozgás, az a dobogás... Valahol ott kezdődött. A vicces az, hogy azt a Kőmíves Kelement Novák tata - Novák Ferenc - csinálta, én meg aztán Novák Eszter osztályába kerültem a főiskolán.

- Mint a mesében.

- Idáig nekem nagyon szépen összejött minden. Amit szerettem volna, az is - meg amire nem is gondoltam volna, hogy valaha lesz, az is. Mérhetetlenül boldog vagyok ezen a pályán - jó lenne, ha így maradna.

- A Nemzeti Színház mostanában a legjobb formáját futja, a hírek szerint a közönség is szereti az előadásokat. Mennyire nyomja rá a bélyegét a mindennapi munkára, hogy a színház - és az igazgató - politikai céltáblává vált az utóbbi időben?

- Az benne a legszorongatóbb, hogy olyanok ítélkeznek rólunk, akik nem is látták az előadásainkat. A gondolati szabadság fenyegetése ez az én értékrendszeremben - nagyon ijesztő érzés. De az komoly támasz mindannyiunknak, hogy ott vagyunk egymásnak. És - ráadásul ezt nem csak én mondom, hanem az idősebbek is - kivételesen jól együtt van most a társulat. A Nemzeti Színház olyan hely, ahova valóban jó bemenni dolgozni.

- A Sörgyári capricciót mivel ajánlanád a közönségnek?

- Olyan érzetű ez az előadás, mint amikor egy nagy társaság nyaral. Letelepednek a zöldben, lemegy a nap, és elkezdődik egy nagyon jóízű történetmesélés. Egymásról, a már eltávozottakról, a jelen lévőkről, családtagokról, barátokról, ismerősökről - és közben mindenkit elfog a nosztalgia, aminek a hullámaira néha olyan jólesik ráfeküdni. A Sörgyári capriccio ilyen estét ígér. Mintha mindenki látta volna már valahol ezeket a figurákat, mintha mindenkinek az ismerősei lennének. Ezért szeretem Hrabalt egyébként: mintha az én családomról írna - vagy bárkiéről.

Francin és Maryska - Csilla és Tamás: egyetemista koruk óta nem játszottak szerelmespárt.

- Pócza Zoltán, a várszínház igazgatója azt mondta, kemény és hosszú volt a tegnap esti próba.

- A főpróbahéten az ember általában nem tudja, mire készüljön: hogy mikor kezdődik - és meddig tart a munka. Tegnap éppen úgy jött ki a lépés, hogy nagyon sokáig - körülbelül éjjel egyig - itt voltunk, és ma nagyon korán kezdtünk. De hát ez mindig benne van a pakliban.

- Vannak korábbról nyári színházi élményeid? Bár úgy képzelem, hogy az alternatív HOPPart-os időszak eleve hasonlíthatott egy kicsit a kőszínházinál "nomádabb" nyári színházi létezéshez.

- Persze, több helyen megfordultam már nyári színházban. Az ember mindig meglepődik, hogy nyáron hogy lehet ennyire hideg - mint amilyen például tegnap is volt -, és minden évben azt hiszi, hogy ilyen hideg még sosem volt; pedig de igen. A Bánk bán idején például - amit Szentendrén csináltunk -, emlékszem, rettenetesen fáztunk. A HOPPart működése? Igen, valami hasonló, azzal a különbséggel, hogy itt, Kőszegen nagyon komoly műszaki háttérre támaszkodhatunk: a kellékeinkért, a ruháinkért például nem mi magunk felelünk - ami azért nagy könnyebbséget jelent.

- Kőszegről vannak személyes emlékeid?

- Ó, hogyne. Édesanyámékkal gyerekkoromban nagyon sokat jártunk Velembe - ilyenkor gyakran átnéztünk Sopronba, Kőszegre, úgyhogy kicsit ismerem, és nagyon szeretem a várost. Bár ilyen hosszú időt - ha ez a néhány hét hosszúnak mondható - még soha nem töltöttem el itt. Tavaly viszont megnéztem a Nem élhetek muzsikaszó nélkült, azt is nagyon szerettem - úgyhogy most örömmel jöttem ide, boldog vagyok, hogy Znami - Znamenák István - az idén talált nekem való feladatot.

- Ezzel kellett volna kezdenem: gratulálok a POSzT-díjadhoz. Tudod, kötelező a kérdés: mit jelent számodra ez az elismerés?

- Nincs tapasztalatom - ez életem első díja. Gondolom, a díjaknak már a nevét is úgy találják ki, hogy az ember, ha megkapja, nagyon jól érezze magát: mégis csak ő lett valamiben a legjobb. Olyan ez nekem, mint egy kávészünet: kis hátradőlés, megnyugvás - és utána menni kell, tovább. De tényleg nagyon boldog voltam: megtisztelő és jó érzés volt megkapni ezt a díjat.

- Innen kívülről valahogy jelképes értelmet nyer az a tény is, hogy a HOPPart-os Chicago-ban - Zsótér-rendezés - és a Nemzeti Színház legújabb Mohácsi-előadásában - Egyszer élünk... - nyújtott teljesítményedért kaptad meg a POSzT-elismerést.

- Ez a legfontosabb, a legjobb és a leghatóbb az egészben: hogy pont ez a két előadás, pont ez az időszak találkozott ebben a díjban. Mindegyik szerep fontos - de ez a kettő számomra különösen az. A Chicagóról már akkor tudtam, hogy az lesz az utolsó közös munkám a HOPPart-tal, amikor készült az előadás. Nagyon nagy vállalkozás volt, amit tulajdonképpen sikerrel teljesítettünk. (A Chicago zenés kategóriában az idén megkapta a kritikusok díját. öl) Ebben az előadásban tényleg értelmet nyer, hogy zenés színészek vagyunk, akik együtt is tudnak zenélni. Ez - a közös zenélés képessége - történjen bármi, mindig megmarad nekünk. Mohácsi Jánossal pedig most, az Egyszer élünk... alkalmából dolgoztam először - és ez olyan hatalmas színházi találkozás volt számomra, hogy nem is tudok másképp, csak zavarba hozó szuperlatívuszokban beszélni róla.

- Abból a színművészetis osztályból ma többen a Nemzeti Színház társulatához tartoztok.

- Nekem tetszett a szabadúszólét, sokfelé megfordultam abban a két évben. Amikor Alföldi róbert a János vitéz-előadásra készült, francia királylányt keresett - ez a daljáték egyetlen szerepe, amit nem színésznőre, hanem énekesnőre írt Kacsóh Pongrác. Jó munka volt, nagyon megszerettük egymást, szerződtetett. A Nemzetiben olyan közösségbe csöppentem, amilyennel még nem találkoztam: sok színházban megfordultam, de soha olyan biztonságban, szeretetben, elfogadásban nem éreztem magam, mint ott. Az, hogy ez a Nemzeti Színház, tulajdonképpen talán a mai napig nem jutott el a tudatomig. Azzal birkóztam egy ideig, hogy Molnár Piroskával, Törőcsik Marival, meg Kulka Jánossal, Bodrogi Gyulával, Garas Dezsővel - és még sorolhatnám - ülök egy asztalnál. Pláne úgy, hogy a nagypapám az előző Nemzeti Színházban volt színpadmester.

- Akkor innen a színház iránti vonzódás?

- A nagypapám - aki nyugdíjasként sok ingyenjegyet kapott - mindenféle előadásokra elcipelt bennünket. Az első igazán nagy, emlékezetes színházi élményem a Kőmíves Kelemen a Pesti Színházban. Nem éppen gyerekelőadás volt, de nagyon mély benyomást tett rám a mozgás, az a dobogás... Valahol ott kezdődött. A vicces az, hogy azt a Kőmíves Kelement Novák tata - Novák Ferenc - csinálta, én meg aztán Novák Eszter osztályába kerültem a főiskolán.

- Mint a mesében.

- Idáig nekem nagyon szépen összejött minden. Amit szerettem volna, az is - meg amire nem is gondoltam volna, hogy valaha lesz, az is. Mérhetetlenül boldog vagyok ezen a pályán - jó lenne, ha így maradna.

- A Nemzeti Színház mostanában a legjobb formáját futja, a hírek szerint a közönség is szereti az előadásokat. Mennyire nyomja rá a bélyegét a mindennapi munkára, hogy a színház - és az igazgató - politikai céltáblává vált az utóbbi időben?

- Az benne a legszorongatóbb, hogy olyanok ítélkeznek rólunk, akik nem is látták az előadásainkat. A gondolati szabadság fenyegetése ez az én értékrendszeremben - nagyon ijesztő érzés. De az komoly támasz mindannyiunknak, hogy ott vagyunk egymásnak. És - ráadásul ezt nem csak én mondom, hanem az idősebbek is - kivételesen jól együtt van most a társulat. A Nemzeti Színház olyan hely, ahova valóban jó bemenni dolgozni.

- A Sörgyári capricciót mivel ajánlanád a közönségnek?

- Olyan érzetű ez az előadás, mint amikor egy nagy társaság nyaral. Letelepednek a zöldben, lemegy a nap, és elkezdődik egy nagyon jóízű történetmesélés. Egymásról, a már eltávozottakról, a jelen lévőkről, családtagokról, barátokról, ismerősökről - és közben mindenkit elfog a nosztalgia, aminek a hullámaira néha olyan jólesik ráfeküdni. A Sörgyári capriccio ilyen estét ígér. Mintha mindenki látta volna már valahol ezeket a figurákat, mintha mindenkinek az ismerősei lennének. Ezért szeretem Hrabalt egyébként: mintha az én családomról írna - vagy bárkiéről.

Francin és Maryska - Csilla és Tamás: egyetemista koruk óta nem játszottak szerelmespárt.

- Pócza Zoltán, a várszínház igazgatója azt mondta, kemény és hosszú volt a tegnap esti próba.

- A főpróbahéten az ember általában nem tudja, mire készüljön: hogy mikor kezdődik - és meddig tart a munka. Tegnap éppen úgy jött ki a lépés, hogy nagyon sokáig - körülbelül éjjel egyig - itt voltunk, és ma nagyon korán kezdtünk. De hát ez mindig benne van a pakliban.

- Vannak korábbról nyári színházi élményeid? Bár úgy képzelem, hogy az alternatív HOPPart-os időszak eleve hasonlíthatott egy kicsit a kőszínházinál "nomádabb" nyári színházi létezéshez.

- Persze, több helyen megfordultam már nyári színházban. Az ember mindig meglepődik, hogy nyáron hogy lehet ennyire hideg - mint amilyen például tegnap is volt -, és minden évben azt hiszi, hogy ilyen hideg még sosem volt; pedig de igen. A Bánk bán idején például - amit Szentendrén csináltunk -, emlékszem, rettenetesen fáztunk. A HOPPart működése? Igen, valami hasonló, azzal a különbséggel, hogy itt, Kőszegen nagyon komoly műszaki háttérre támaszkodhatunk: a kellékeinkért, a ruháinkért például nem mi magunk felelünk - ami azért nagy könnyebbséget jelent.

- Kőszegről vannak személyes emlékeid?

- Ó, hogyne. Édesanyámékkal gyerekkoromban nagyon sokat jártunk Velembe - ilyenkor gyakran átnéztünk Sopronba, Kőszegre, úgyhogy kicsit ismerem, és nagyon szeretem a várost. Bár ilyen hosszú időt - ha ez a néhány hét hosszúnak mondható - még soha nem töltöttem el itt. Tavaly viszont megnéztem a Nem élhetek muzsikaszó nélkült, azt is nagyon szerettem - úgyhogy most örömmel jöttem ide, boldog vagyok, hogy Znami - Znamenák István - az idén talált nekem való feladatot.

- Ezzel kellett volna kezdenem: gratulálok a POSzT-díjadhoz. Tudod, kötelező a kérdés: mit jelent számodra ez az elismerés?

- Nincs tapasztalatom - ez életem első díja. Gondolom, a díjaknak már a nevét is úgy találják ki, hogy az ember, ha megkapja, nagyon jól érezze magát: mégis csak ő lett valamiben a legjobb. Olyan ez nekem, mint egy kávészünet: kis hátradőlés, megnyugvás - és utána menni kell, tovább. De tényleg nagyon boldog voltam: megtisztelő és jó érzés volt megkapni ezt a díjat.

- Innen kívülről valahogy jelképes értelmet nyer az a tény is, hogy a HOPPart-os Chicago-ban - Zsótér-rendezés - és a Nemzeti Színház legújabb Mohácsi-előadásában - Egyszer élünk... - nyújtott teljesítményedért kaptad meg a POSzT-elismerést.

- Ez a legfontosabb, a legjobb és a leghatóbb az egészben: hogy pont ez a két előadás, pont ez az időszak találkozott ebben a díjban. Mindegyik szerep fontos - de ez a kettő számomra különösen az. A Chicagóról már akkor tudtam, hogy az lesz az utolsó közös munkám a HOPPart-tal, amikor készült az előadás. Nagyon nagy vállalkozás volt, amit tulajdonképpen sikerrel teljesítettünk. (A Chicago zenés kategóriában az idén megkapta a kritikusok díját. öl) Ebben az előadásban tényleg értelmet nyer, hogy zenés színészek vagyunk, akik együtt is tudnak zenélni. Ez - a közös zenélés képessége - történjen bármi, mindig megmarad nekünk. Mohácsi Jánossal pedig most, az Egyszer élünk... alkalmából dolgoztam először - és ez olyan hatalmas színházi találkozás volt számomra, hogy nem is tudok másképp, csak zavarba hozó szuperlatívuszokban beszélni róla.

- Abból a színművészetis osztályból ma többen a Nemzeti Színház társulatához tartoztok.

- Nekem tetszett a szabadúszólét, sokfelé megfordultam abban a két évben. Amikor Alföldi róbert a János vitéz-előadásra készült, francia királylányt keresett - ez a daljáték egyetlen szerepe, amit nem színésznőre, hanem énekesnőre írt Kacsóh Pongrác. Jó munka volt, nagyon megszerettük egymást, szerződtetett. A Nemzetiben olyan közösségbe csöppentem, amilyennel még nem találkoztam: sok színházban megfordultam, de soha olyan biztonságban, szeretetben, elfogadásban nem éreztem magam, mint ott. Az, hogy ez a Nemzeti Színház, tulajdonképpen talán a mai napig nem jutott el a tudatomig. Azzal birkóztam egy ideig, hogy Molnár Piroskával, Törőcsik Marival, meg Kulka Jánossal, Bodrogi Gyulával, Garas Dezsővel - és még sorolhatnám - ülök egy asztalnál. Pláne úgy, hogy a nagypapám az előző Nemzeti Színházban volt színpadmester.

- Akkor innen a színház iránti vonzódás?

- A nagypapám - aki nyugdíjasként sok ingyenjegyet kapott - mindenféle előadásokra elcipelt bennünket. Az első igazán nagy, emlékezetes színházi élményem a Kőmíves Kelemen a Pesti Színházban. Nem éppen gyerekelőadás volt, de nagyon mély benyomást tett rám a mozgás, az a dobogás... Valahol ott kezdődött. A vicces az, hogy azt a Kőmíves Kelement Novák tata - Novák Ferenc - csinálta, én meg aztán Novák Eszter osztályába kerültem a főiskolán.

- Mint a mesében.

- Idáig nekem nagyon szépen összejött minden. Amit szerettem volna, az is - meg amire nem is gondoltam volna, hogy valaha lesz, az is. Mérhetetlenül boldog vagyok ezen a pályán - jó lenne, ha így maradna.

- A Nemzeti Színház mostanában a legjobb formáját futja, a hírek szerint a közönség is szereti az előadásokat. Mennyire nyomja rá a bélyegét a mindennapi munkára, hogy a színház - és az igazgató - politikai céltáblává vált az utóbbi időben?

- Az benne a legszorongatóbb, hogy olyanok ítélkeznek rólunk, akik nem is látták az előadásainkat. A gondolati szabadság fenyegetése ez az én értékrendszeremben - nagyon ijesztő érzés. De az komoly támasz mindannyiunknak, hogy ott vagyunk egymásnak. És - ráadásul ezt nem csak én mondom, hanem az idősebbek is - kivételesen jól együtt van most a társulat. A Nemzeti Színház olyan hely, ahova valóban jó bemenni dolgozni.

- A Sörgyári capricciót mivel ajánlanád a közönségnek?

- Olyan érzetű ez az előadás, mint amikor egy nagy társaság nyaral. Letelepednek a zöldben, lemegy a nap, és elkezdődik egy nagyon jóízű történetmesélés. Egymásról, a már eltávozottakról, a jelen lévőkről, családtagokról, barátokról, ismerősökről - és közben mindenkit elfog a nosztalgia, aminek a hullámaira néha olyan jólesik ráfeküdni. A Sörgyári capriccio ilyen estét ígér. Mintha mindenki látta volna már valahol ezeket a figurákat, mintha mindenkinek az ismerősei lennének. Ezért szeretem Hrabalt egyébként: mintha az én családomról írna - vagy bárkiéről.

Francin és Maryska - Csilla és Tamás: egyetemista koruk óta nem játszottak szerelmespárt.

- Pócza Zoltán, a várszínház igazgatója azt mondta, kemény és hosszú volt a tegnap esti próba.

- A főpróbahéten az ember általában nem tudja, mire készüljön: hogy mikor kezdődik - és meddig tart a munka. Tegnap éppen úgy jött ki a lépés, hogy nagyon sokáig - körülbelül éjjel egyig - itt voltunk, és ma nagyon korán kezdtünk. De hát ez mindig benne van a pakliban.

- Vannak korábbról nyári színházi élményeid? Bár úgy képzelem, hogy az alternatív HOPPart-os időszak eleve hasonlíthatott egy kicsit a kőszínházinál "nomádabb" nyári színházi létezéshez.

- Persze, több helyen megfordultam már nyári színházban. Az ember mindig meglepődik, hogy nyáron hogy lehet ennyire hideg - mint amilyen például tegnap is volt -, és minden évben azt hiszi, hogy ilyen hideg még sosem volt; pedig de igen. A Bánk bán idején például - amit Szentendrén csináltunk -, emlékszem, rettenetesen fáztunk. A HOPPart működése? Igen, valami hasonló, azzal a különbséggel, hogy itt, Kőszegen nagyon komoly műszaki háttérre támaszkodhatunk: a kellékeinkért, a ruháinkért például nem mi magunk felelünk - ami azért nagy könnyebbséget jelent.

- Kőszegről vannak személyes emlékeid?

- Ó, hogyne. Édesanyámékkal gyerekkoromban nagyon sokat jártunk Velembe - ilyenkor gyakran átnéztünk Sopronba, Kőszegre, úgyhogy kicsit ismerem, és nagyon szeretem a várost. Bár ilyen hosszú időt - ha ez a néhány hét hosszúnak mondható - még soha nem töltöttem el itt. Tavaly viszont megnéztem a Nem élhetek muzsikaszó nélkült, azt is nagyon szerettem - úgyhogy most örömmel jöttem ide, boldog vagyok, hogy Znami - Znamenák István - az idén talált nekem való feladatot.

- Ezzel kellett volna kezdenem: gratulálok a POSzT-díjadhoz. Tudod, kötelező a kérdés: mit jelent számodra ez az elismerés?

- Nincs tapasztalatom - ez életem első díja. Gondolom, a díjaknak már a nevét is úgy találják ki, hogy az ember, ha megkapja, nagyon jól érezze magát: mégis csak ő lett valamiben a legjobb. Olyan ez nekem, mint egy kávészünet: kis hátradőlés, megnyugvás - és utána menni kell, tovább. De tényleg nagyon boldog voltam: megtisztelő és jó érzés volt megkapni ezt a díjat.

- Innen kívülről valahogy jelképes értelmet nyer az a tény is, hogy a HOPPart-os Chicago-ban - Zsótér-rendezés - és a Nemzeti Színház legújabb Mohácsi-előadásában - Egyszer élünk... - nyújtott teljesítményedért kaptad meg a POSzT-elismerést.

- Ez a legfontosabb, a legjobb és a leghatóbb az egészben: hogy pont ez a két előadás, pont ez az időszak találkozott ebben a díjban. Mindegyik szerep fontos - de ez a kettő számomra különösen az. A Chicagóról már akkor tudtam, hogy az lesz az utolsó közös munkám a HOPPart-tal, amikor készült az előadás. Nagyon nagy vállalkozás volt, amit tulajdonképpen sikerrel teljesítettünk. (A Chicago zenés kategóriában az idén megkapta a kritikusok díját. öl) Ebben az előadásban tényleg értelmet nyer, hogy zenés színészek vagyunk, akik együtt is tudnak zenélni. Ez - a közös zenélés képessége - történjen bármi, mindig megmarad nekünk. Mohácsi Jánossal pedig most, az Egyszer élünk... alkalmából dolgoztam először - és ez olyan hatalmas színházi találkozás volt számomra, hogy nem is tudok másképp, csak zavarba hozó szuperlatívuszokban beszélni róla.

- Abból a színművészetis osztályból ma többen a Nemzeti Színház társulatához tartoztok.

- Nekem tetszett a szabadúszólét, sokfelé megfordultam abban a két évben. Amikor Alföldi róbert a János vitéz-előadásra készült, francia királylányt keresett - ez a daljáték egyetlen szerepe, amit nem színésznőre, hanem énekesnőre írt Kacsóh Pongrác. Jó munka volt, nagyon megszerettük egymást, szerződtetett. A Nemzetiben olyan közösségbe csöppentem, amilyennel még nem találkoztam: sok színházban megfordultam, de soha olyan biztonságban, szeretetben, elfogadásban nem éreztem magam, mint ott. Az, hogy ez a Nemzeti Színház, tulajdonképpen talán a mai napig nem jutott el a tudatomig. Azzal birkóztam egy ideig, hogy Molnár Piroskával, Törőcsik Marival, meg Kulka Jánossal, Bodrogi Gyulával, Garas Dezsővel - és még sorolhatnám - ülök egy asztalnál. Pláne úgy, hogy a nagypapám az előző Nemzeti Színházban volt színpadmester.

- Akkor innen a színház iránti vonzódás?

- A nagypapám - aki nyugdíjasként sok ingyenjegyet kapott - mindenféle előadásokra elcipelt bennünket. Az első igazán nagy, emlékezetes színházi élményem a Kőmíves Kelemen a Pesti Színházban. Nem éppen gyerekelőadás volt, de nagyon mély benyomást tett rám a mozgás, az a dobogás... Valahol ott kezdődött. A vicces az, hogy azt a Kőmíves Kelement Novák tata - Novák Ferenc - csinálta, én meg aztán Novák Eszter osztályába kerültem a főiskolán.

- Mint a mesében.

- Idáig nekem nagyon szépen összejött minden. Amit szerettem volna, az is - meg amire nem is gondoltam volna, hogy valaha lesz, az is. Mérhetetlenül boldog vagyok ezen a pályán - jó lenne, ha így maradna.

- A Nemzeti Színház mostanában a legjobb formáját futja, a hírek szerint a közönség is szereti az előadásokat. Mennyire nyomja rá a bélyegét a mindennapi munkára, hogy a színház - és az igazgató - politikai céltáblává vált az utóbbi időben?

- Az benne a legszorongatóbb, hogy olyanok ítélkeznek rólunk, akik nem is látták az előadásainkat. A gondolati szabadság fenyegetése ez az én értékrendszeremben - nagyon ijesztő érzés. De az komoly támasz mindannyiunknak, hogy ott vagyunk egymásnak. És - ráadásul ezt nem csak én mondom, hanem az idősebbek is - kivételesen jól együtt van most a társulat. A Nemzeti Színház olyan hely, ahova valóban jó bemenni dolgozni.

- A Sörgyári capricciót mivel ajánlanád a közönségnek?

- Olyan érzetű ez az előadás, mint amikor egy nagy társaság nyaral. Letelepednek a zöldben, lemegy a nap, és elkezdődik egy nagyon jóízű történetmesélés. Egymásról, a már eltávozottakról, a jelen lévőkről, családtagokról, barátokról, ismerősökről - és közben mindenkit elfog a nosztalgia, aminek a hullámaira néha olyan jólesik ráfeküdni. A Sörgyári capriccio ilyen estét ígér. Mintha mindenki látta volna már valahol ezeket a figurákat, mintha mindenkinek az ismerősei lennének. Ezért szeretem Hrabalt egyébként: mintha az én családomról írna - vagy bárkiéről.

- Pócza Zoltán, a várszínház igazgatója azt mondta, kemény és hosszú volt a tegnap esti próba.

- A főpróbahéten az ember általában nem tudja, mire készüljön: hogy mikor kezdődik - és meddig tart a munka. Tegnap éppen úgy jött ki a lépés, hogy nagyon sokáig - körülbelül éjjel egyig - itt voltunk, és ma nagyon korán kezdtünk. De hát ez mindig benne van a pakliban.

- Vannak korábbról nyári színházi élményeid? Bár úgy képzelem, hogy az alternatív HOPPart-os időszak eleve hasonlíthatott egy kicsit a kőszínházinál "nomádabb" nyári színházi létezéshez.

- Persze, több helyen megfordultam már nyári színházban. Az ember mindig meglepődik, hogy nyáron hogy lehet ennyire hideg - mint amilyen például tegnap is volt -, és minden évben azt hiszi, hogy ilyen hideg még sosem volt; pedig de igen. A Bánk bán idején például - amit Szentendrén csináltunk -, emlékszem, rettenetesen fáztunk. A HOPPart működése? Igen, valami hasonló, azzal a különbséggel, hogy itt, Kőszegen nagyon komoly műszaki háttérre támaszkodhatunk: a kellékeinkért, a ruháinkért például nem mi magunk felelünk - ami azért nagy könnyebbséget jelent.

- Kőszegről vannak személyes emlékeid?

- Ó, hogyne. Édesanyámékkal gyerekkoromban nagyon sokat jártunk Velembe - ilyenkor gyakran átnéztünk Sopronba, Kőszegre, úgyhogy kicsit ismerem, és nagyon szeretem a várost. Bár ilyen hosszú időt - ha ez a néhány hét hosszúnak mondható - még soha nem töltöttem el itt. Tavaly viszont megnéztem a Nem élhetek muzsikaszó nélkült, azt is nagyon szerettem - úgyhogy most örömmel jöttem ide, boldog vagyok, hogy Znami - Znamenák István - az idén talált nekem való feladatot.

- Ezzel kellett volna kezdenem: gratulálok a POSzT-díjadhoz. Tudod, kötelező a kérdés: mit jelent számodra ez az elismerés?

- Nincs tapasztalatom - ez életem első díja. Gondolom, a díjaknak már a nevét is úgy találják ki, hogy az ember, ha megkapja, nagyon jól érezze magát: mégis csak ő lett valamiben a legjobb. Olyan ez nekem, mint egy kávészünet: kis hátradőlés, megnyugvás - és utána menni kell, tovább. De tényleg nagyon boldog voltam: megtisztelő és jó érzés volt megkapni ezt a díjat.

- Innen kívülről valahogy jelképes értelmet nyer az a tény is, hogy a HOPPart-os Chicago-ban - Zsótér-rendezés - és a Nemzeti Színház legújabb Mohácsi-előadásában - Egyszer élünk... - nyújtott teljesítményedért kaptad meg a POSzT-elismerést.

- Ez a legfontosabb, a legjobb és a leghatóbb az egészben: hogy pont ez a két előadás, pont ez az időszak találkozott ebben a díjban. Mindegyik szerep fontos - de ez a kettő számomra különösen az. A Chicagóról már akkor tudtam, hogy az lesz az utolsó közös munkám a HOPPart-tal, amikor készült az előadás. Nagyon nagy vállalkozás volt, amit tulajdonképpen sikerrel teljesítettünk. (A Chicago zenés kategóriában az idén megkapta a kritikusok díját. öl) Ebben az előadásban tényleg értelmet nyer, hogy zenés színészek vagyunk, akik együtt is tudnak zenélni. Ez - a közös zenélés képessége - történjen bármi, mindig megmarad nekünk. Mohácsi Jánossal pedig most, az Egyszer élünk... alkalmából dolgoztam először - és ez olyan hatalmas színházi találkozás volt számomra, hogy nem is tudok másképp, csak zavarba hozó szuperlatívuszokban beszélni róla.

- Abból a színművészetis osztályból ma többen a Nemzeti Színház társulatához tartoztok.

- Nekem tetszett a szabadúszólét, sokfelé megfordultam abban a két évben. Amikor Alföldi róbert a János vitéz-előadásra készült, francia királylányt keresett - ez a daljáték egyetlen szerepe, amit nem színésznőre, hanem énekesnőre írt Kacsóh Pongrác. Jó munka volt, nagyon megszerettük egymást, szerződtetett. A Nemzetiben olyan közösségbe csöppentem, amilyennel még nem találkoztam: sok színházban megfordultam, de soha olyan biztonságban, szeretetben, elfogadásban nem éreztem magam, mint ott. Az, hogy ez a Nemzeti Színház, tulajdonképpen talán a mai napig nem jutott el a tudatomig. Azzal birkóztam egy ideig, hogy Molnár Piroskával, Törőcsik Marival, meg Kulka Jánossal, Bodrogi Gyulával, Garas Dezsővel - és még sorolhatnám - ülök egy asztalnál. Pláne úgy, hogy a nagypapám az előző Nemzeti Színházban volt színpadmester.

- Akkor innen a színház iránti vonzódás?

- A nagypapám - aki nyugdíjasként sok ingyenjegyet kapott - mindenféle előadásokra elcipelt bennünket. Az első igazán nagy, emlékezetes színházi élményem a Kőmíves Kelemen a Pesti Színházban. Nem éppen gyerekelőadás volt, de nagyon mély benyomást tett rám a mozgás, az a dobogás... Valahol ott kezdődött. A vicces az, hogy azt a Kőmíves Kelement Novák tata - Novák Ferenc - csinálta, én meg aztán Novák Eszter osztályába kerültem a főiskolán.

- Mint a mesében.

- Idáig nekem nagyon szépen összejött minden. Amit szerettem volna, az is - meg amire nem is gondoltam volna, hogy valaha lesz, az is. Mérhetetlenül boldog vagyok ezen a pályán - jó lenne, ha így maradna.

- A Nemzeti Színház mostanában a legjobb formáját futja, a hírek szerint a közönség is szereti az előadásokat. Mennyire nyomja rá a bélyegét a mindennapi munkára, hogy a színház - és az igazgató - politikai céltáblává vált az utóbbi időben?

- Az benne a legszorongatóbb, hogy olyanok ítélkeznek rólunk, akik nem is látták az előadásainkat. A gondolati szabadság fenyegetése ez az én értékrendszeremben - nagyon ijesztő érzés. De az komoly támasz mindannyiunknak, hogy ott vagyunk egymásnak. És - ráadásul ezt nem csak én mondom, hanem az idősebbek is - kivételesen jól együtt van most a társulat. A Nemzeti Színház olyan hely, ahova valóban jó bemenni dolgozni.

- A Sörgyári capricciót mivel ajánlanád a közönségnek?

- Olyan érzetű ez az előadás, mint amikor egy nagy társaság nyaral. Letelepednek a zöldben, lemegy a nap, és elkezdődik egy nagyon jóízű történetmesélés. Egymásról, a már eltávozottakról, a jelen lévőkről, családtagokról, barátokról, ismerősökről - és közben mindenkit elfog a nosztalgia, aminek a hullámaira néha olyan jólesik ráfeküdni. A Sörgyári capriccio ilyen estét ígér. Mintha mindenki látta volna már valahol ezeket a figurákat, mintha mindenkinek az ismerősei lennének. Ezért szeretem Hrabalt egyébként: mintha az én családomról írna - vagy bárkiéről.

- Pócza Zoltán, a várszínház igazgatója azt mondta, kemény és hosszú volt a tegnap esti próba.

- A főpróbahéten az ember általában nem tudja, mire készüljön: hogy mikor kezdődik - és meddig tart a munka. Tegnap éppen úgy jött ki a lépés, hogy nagyon sokáig - körülbelül éjjel egyig - itt voltunk, és ma nagyon korán kezdtünk. De hát ez mindig benne van a pakliban.

- Vannak korábbról nyári színházi élményeid? Bár úgy képzelem, hogy az alternatív HOPPart-os időszak eleve hasonlíthatott egy kicsit a kőszínházinál "nomádabb" nyári színházi létezéshez.

- Persze, több helyen megfordultam már nyári színházban. Az ember mindig meglepődik, hogy nyáron hogy lehet ennyire hideg - mint amilyen például tegnap is volt -, és minden évben azt hiszi, hogy ilyen hideg még sosem volt; pedig de igen. A Bánk bán idején például - amit Szentendrén csináltunk -, emlékszem, rettenetesen fáztunk. A HOPPart működése? Igen, valami hasonló, azzal a különbséggel, hogy itt, Kőszegen nagyon komoly műszaki háttérre támaszkodhatunk: a kellékeinkért, a ruháinkért például nem mi magunk felelünk - ami azért nagy könnyebbséget jelent.

- Kőszegről vannak személyes emlékeid?

- Ó, hogyne. Édesanyámékkal gyerekkoromban nagyon sokat jártunk Velembe - ilyenkor gyakran átnéztünk Sopronba, Kőszegre, úgyhogy kicsit ismerem, és nagyon szeretem a várost. Bár ilyen hosszú időt - ha ez a néhány hét hosszúnak mondható - még soha nem töltöttem el itt. Tavaly viszont megnéztem a Nem élhetek muzsikaszó nélkült, azt is nagyon szerettem - úgyhogy most örömmel jöttem ide, boldog vagyok, hogy Znami - Znamenák István - az idén talált nekem való feladatot.

- Ezzel kellett volna kezdenem: gratulálok a POSzT-díjadhoz. Tudod, kötelező a kérdés: mit jelent számodra ez az elismerés?

- Nincs tapasztalatom - ez életem első díja. Gondolom, a díjaknak már a nevét is úgy találják ki, hogy az ember, ha megkapja, nagyon jól érezze magát: mégis csak ő lett valamiben a legjobb. Olyan ez nekem, mint egy kávészünet: kis hátradőlés, megnyugvás - és utána menni kell, tovább. De tényleg nagyon boldog voltam: megtisztelő és jó érzés volt megkapni ezt a díjat.

- Innen kívülről valahogy jelképes értelmet nyer az a tény is, hogy a HOPPart-os Chicago-ban - Zsótér-rendezés - és a Nemzeti Színház legújabb Mohácsi-előadásában - Egyszer élünk... - nyújtott teljesítményedért kaptad meg a POSzT-elismerést.

- Ez a legfontosabb, a legjobb és a leghatóbb az egészben: hogy pont ez a két előadás, pont ez az időszak találkozott ebben a díjban. Mindegyik szerep fontos - de ez a kettő számomra különösen az. A Chicagóról már akkor tudtam, hogy az lesz az utolsó közös munkám a HOPPart-tal, amikor készült az előadás. Nagyon nagy vállalkozás volt, amit tulajdonképpen sikerrel teljesítettünk. (A Chicago zenés kategóriában az idén megkapta a kritikusok díját. öl) Ebben az előadásban tényleg értelmet nyer, hogy zenés színészek vagyunk, akik együtt is tudnak zenélni. Ez - a közös zenélés képessége - történjen bármi, mindig megmarad nekünk. Mohácsi Jánossal pedig most, az Egyszer élünk... alkalmából dolgoztam először - és ez olyan hatalmas színházi találkozás volt számomra, hogy nem is tudok másképp, csak zavarba hozó szuperlatívuszokban beszélni róla.

- Abból a színművészetis osztályból ma többen a Nemzeti Színház társulatához tartoztok.

- Nekem tetszett a szabadúszólét, sokfelé megfordultam abban a két évben. Amikor Alföldi róbert a János vitéz-előadásra készült, francia királylányt keresett - ez a daljáték egyetlen szerepe, amit nem színésznőre, hanem énekesnőre írt Kacsóh Pongrác. Jó munka volt, nagyon megszerettük egymást, szerződtetett. A Nemzetiben olyan közösségbe csöppentem, amilyennel még nem találkoztam: sok színházban megfordultam, de soha olyan biztonságban, szeretetben, elfogadásban nem éreztem magam, mint ott. Az, hogy ez a Nemzeti Színház, tulajdonképpen talán a mai napig nem jutott el a tudatomig. Azzal birkóztam egy ideig, hogy Molnár Piroskával, Törőcsik Marival, meg Kulka Jánossal, Bodrogi Gyulával, Garas Dezsővel - és még sorolhatnám - ülök egy asztalnál. Pláne úgy, hogy a nagypapám az előző Nemzeti Színházban volt színpadmester.

- Akkor innen a színház iránti vonzódás?

- A nagypapám - aki nyugdíjasként sok ingyenjegyet kapott - mindenféle előadásokra elcipelt bennünket. Az első igazán nagy, emlékezetes színházi élményem a Kőmíves Kelemen a Pesti Színházban. Nem éppen gyerekelőadás volt, de nagyon mély benyomást tett rám a mozgás, az a dobogás... Valahol ott kezdődött. A vicces az, hogy azt a Kőmíves Kelement Novák tata - Novák Ferenc - csinálta, én meg aztán Novák Eszter osztályába kerültem a főiskolán.

- Mint a mesében.

- Idáig nekem nagyon szépen összejött minden. Amit szerettem volna, az is - meg amire nem is gondoltam volna, hogy valaha lesz, az is. Mérhetetlenül boldog vagyok ezen a pályán - jó lenne, ha így maradna.

- A Nemzeti Színház mostanában a legjobb formáját futja, a hírek szerint a közönség is szereti az előadásokat. Mennyire nyomja rá a bélyegét a mindennapi munkára, hogy a színház - és az igazgató - politikai céltáblává vált az utóbbi időben?

- Az benne a legszorongatóbb, hogy olyanok ítélkeznek rólunk, akik nem is látták az előadásainkat. A gondolati szabadság fenyegetése ez az én értékrendszeremben - nagyon ijesztő érzés. De az komoly támasz mindannyiunknak, hogy ott vagyunk egymásnak. És - ráadásul ezt nem csak én mondom, hanem az idősebbek is - kivételesen jól együtt van most a társulat. A Nemzeti Színház olyan hely, ahova valóban jó bemenni dolgozni.

- A Sörgyári capricciót mivel ajánlanád a közönségnek?

- Olyan érzetű ez az előadás, mint amikor egy nagy társaság nyaral. Letelepednek a zöldben, lemegy a nap, és elkezdődik egy nagyon jóízű történetmesélés. Egymásról, a már eltávozottakról, a jelen lévőkről, családtagokról, barátokról, ismerősökről - és közben mindenkit elfog a nosztalgia, aminek a hullámaira néha olyan jólesik ráfeküdni. A Sörgyári capriccio ilyen estét ígér. Mintha mindenki látta volna már valahol ezeket a figurákat, mintha mindenkinek az ismerősei lennének. Ezért szeretem Hrabalt egyébként: mintha az én családomról írna - vagy bárkiéről.

- Pócza Zoltán, a várszínház igazgatója azt mondta, kemény és hosszú volt a tegnap esti próba.

- A főpróbahéten az ember általában nem tudja, mire készüljön: hogy mikor kezdődik - és meddig tart a munka. Tegnap éppen úgy jött ki a lépés, hogy nagyon sokáig - körülbelül éjjel egyig - itt voltunk, és ma nagyon korán kezdtünk. De hát ez mindig benne van a pakliban.

- Vannak korábbról nyári színházi élményeid? Bár úgy képzelem, hogy az alternatív HOPPart-os időszak eleve hasonlíthatott egy kicsit a kőszínházinál "nomádabb" nyári színházi létezéshez.

- Persze, több helyen megfordultam már nyári színházban. Az ember mindig meglepődik, hogy nyáron hogy lehet ennyire hideg - mint amilyen például tegnap is volt -, és minden évben azt hiszi, hogy ilyen hideg még sosem volt; pedig de igen. A Bánk bán idején például - amit Szentendrén csináltunk -, emlékszem, rettenetesen fáztunk. A HOPPart működése? Igen, valami hasonló, azzal a különbséggel, hogy itt, Kőszegen nagyon komoly műszaki háttérre támaszkodhatunk: a kellékeinkért, a ruháinkért például nem mi magunk felelünk - ami azért nagy könnyebbséget jelent.

- Kőszegről vannak személyes emlékeid?

- Ó, hogyne. Édesanyámékkal gyerekkoromban nagyon sokat jártunk Velembe - ilyenkor gyakran átnéztünk Sopronba, Kőszegre, úgyhogy kicsit ismerem, és nagyon szeretem a várost. Bár ilyen hosszú időt - ha ez a néhány hét hosszúnak mondható - még soha nem töltöttem el itt. Tavaly viszont megnéztem a Nem élhetek muzsikaszó nélkült, azt is nagyon szerettem - úgyhogy most örömmel jöttem ide, boldog vagyok, hogy Znami - Znamenák István - az idén talált nekem való feladatot.

- Ezzel kellett volna kezdenem: gratulálok a POSzT-díjadhoz. Tudod, kötelező a kérdés: mit jelent számodra ez az elismerés?

- Nincs tapasztalatom - ez életem első díja. Gondolom, a díjaknak már a nevét is úgy találják ki, hogy az ember, ha megkapja, nagyon jól érezze magát: mégis csak ő lett valamiben a legjobb. Olyan ez nekem, mint egy kávészünet: kis hátradőlés, megnyugvás - és utána menni kell, tovább. De tényleg nagyon boldog voltam: megtisztelő és jó érzés volt megkapni ezt a díjat.

- Innen kívülről valahogy jelképes értelmet nyer az a tény is, hogy a HOPPart-os Chicago-ban - Zsótér-rendezés - és a Nemzeti Színház legújabb Mohácsi-előadásában - Egyszer élünk... - nyújtott teljesítményedért kaptad meg a POSzT-elismerést.

- Ez a legfontosabb, a legjobb és a leghatóbb az egészben: hogy pont ez a két előadás, pont ez az időszak találkozott ebben a díjban. Mindegyik szerep fontos - de ez a kettő számomra különösen az. A Chicagóról már akkor tudtam, hogy az lesz az utolsó közös munkám a HOPPart-tal, amikor készült az előadás. Nagyon nagy vállalkozás volt, amit tulajdonképpen sikerrel teljesítettünk. (A Chicago zenés kategóriában az idén megkapta a kritikusok díját. öl) Ebben az előadásban tényleg értelmet nyer, hogy zenés színészek vagyunk, akik együtt is tudnak zenélni. Ez - a közös zenélés képessége - történjen bármi, mindig megmarad nekünk. Mohácsi Jánossal pedig most, az Egyszer élünk... alkalmából dolgoztam először - és ez olyan hatalmas színházi találkozás volt számomra, hogy nem is tudok másképp, csak zavarba hozó szuperlatívuszokban beszélni róla.

- Abból a színművészetis osztályból ma többen a Nemzeti Színház társulatához tartoztok.

- Nekem tetszett a szabadúszólét, sokfelé megfordultam abban a két évben. Amikor Alföldi róbert a János vitéz-előadásra készült, francia királylányt keresett - ez a daljáték egyetlen szerepe, amit nem színésznőre, hanem énekesnőre írt Kacsóh Pongrác. Jó munka volt, nagyon megszerettük egymást, szerződtetett. A Nemzetiben olyan közösségbe csöppentem, amilyennel még nem találkoztam: sok színházban megfordultam, de soha olyan biztonságban, szeretetben, elfogadásban nem éreztem magam, mint ott. Az, hogy ez a Nemzeti Színház, tulajdonképpen talán a mai napig nem jutott el a tudatomig. Azzal birkóztam egy ideig, hogy Molnár Piroskával, Törőcsik Marival, meg Kulka Jánossal, Bodrogi Gyulával, Garas Dezsővel - és még sorolhatnám - ülök egy asztalnál. Pláne úgy, hogy a nagypapám az előző Nemzeti Színházban volt színpadmester.

- Akkor innen a színház iránti vonzódás?

- A nagypapám - aki nyugdíjasként sok ingyenjegyet kapott - mindenféle előadásokra elcipelt bennünket. Az első igazán nagy, emlékezetes színházi élményem a Kőmíves Kelemen a Pesti Színházban. Nem éppen gyerekelőadás volt, de nagyon mély benyomást tett rám a mozgás, az a dobogás... Valahol ott kezdődött. A vicces az, hogy azt a Kőmíves Kelement Novák tata - Novák Ferenc - csinálta, én meg aztán Novák Eszter osztályába kerültem a főiskolán.

- Mint a mesében.

- Idáig nekem nagyon szépen összejött minden. Amit szerettem volna, az is - meg amire nem is gondoltam volna, hogy valaha lesz, az is. Mérhetetlenül boldog vagyok ezen a pályán - jó lenne, ha így maradna.

- A Nemzeti Színház mostanában a legjobb formáját futja, a hírek szerint a közönség is szereti az előadásokat. Mennyire nyomja rá a bélyegét a mindennapi munkára, hogy a színház - és az igazgató - politikai céltáblává vált az utóbbi időben?

- Az benne a legszorongatóbb, hogy olyanok ítélkeznek rólunk, akik nem is látták az előadásainkat. A gondolati szabadság fenyegetése ez az én értékrendszeremben - nagyon ijesztő érzés. De az komoly támasz mindannyiunknak, hogy ott vagyunk egymásnak. És - ráadásul ezt nem csak én mondom, hanem az idősebbek is - kivételesen jól együtt van most a társulat. A Nemzeti Színház olyan hely, ahova valóban jó bemenni dolgozni.

- A Sörgyári capricciót mivel ajánlanád a közönségnek?

- Olyan érzetű ez az előadás, mint amikor egy nagy társaság nyaral. Letelepednek a zöldben, lemegy a nap, és elkezdődik egy nagyon jóízű történetmesélés. Egymásról, a már eltávozottakról, a jelen lévőkről, családtagokról, barátokról, ismerősökről - és közben mindenkit elfog a nosztalgia, aminek a hullámaira néha olyan jólesik ráfeküdni. A Sörgyári capriccio ilyen estét ígér. Mintha mindenki látta volna már valahol ezeket a figurákat, mintha mindenkinek az ismerősei lennének. Ezért szeretem Hrabalt egyébként: mintha az én családomról írna - vagy bárkiéről.

- Pócza Zoltán, a várszínház igazgatója azt mondta, kemény és hosszú volt a tegnap esti próba.

- A főpróbahéten az ember általában nem tudja, mire készüljön: hogy mikor kezdődik - és meddig tart a munka. Tegnap éppen úgy jött ki a lépés, hogy nagyon sokáig - körülbelül éjjel egyig - itt voltunk, és ma nagyon korán kezdtünk. De hát ez mindig benne van a pakliban.

- Vannak korábbról nyári színházi élményeid? Bár úgy képzelem, hogy az alternatív HOPPart-os időszak eleve hasonlíthatott egy kicsit a kőszínházinál "nomádabb" nyári színházi létezéshez.

- Persze, több helyen megfordultam már nyári színházban. Az ember mindig meglepődik, hogy nyáron hogy lehet ennyire hideg - mint amilyen például tegnap is volt -, és minden évben azt hiszi, hogy ilyen hideg még sosem volt; pedig de igen. A Bánk bán idején például - amit Szentendrén csináltunk -, emlékszem, rettenetesen fáztunk. A HOPPart működése? Igen, valami hasonló, azzal a különbséggel, hogy itt, Kőszegen nagyon komoly műszaki háttérre támaszkodhatunk: a kellékeinkért, a ruháinkért például nem mi magunk felelünk - ami azért nagy könnyebbséget jelent.

- Kőszegről vannak személyes emlékeid?

- Ó, hogyne. Édesanyámékkal gyerekkoromban nagyon sokat jártunk Velembe - ilyenkor gyakran átnéztünk Sopronba, Kőszegre, úgyhogy kicsit ismerem, és nagyon szeretem a várost. Bár ilyen hosszú időt - ha ez a néhány hét hosszúnak mondható - még soha nem töltöttem el itt. Tavaly viszont megnéztem a Nem élhetek muzsikaszó nélkült, azt is nagyon szerettem - úgyhogy most örömmel jöttem ide, boldog vagyok, hogy Znami - Znamenák István - az idén talált nekem való feladatot.

- Ezzel kellett volna kezdenem: gratulálok a POSzT-díjadhoz. Tudod, kötelező a kérdés: mit jelent számodra ez az elismerés?

- Nincs tapasztalatom - ez életem első díja. Gondolom, a díjaknak már a nevét is úgy találják ki, hogy az ember, ha megkapja, nagyon jól érezze magát: mégis csak ő lett valamiben a legjobb. Olyan ez nekem, mint egy kávészünet: kis hátradőlés, megnyugvás - és utána menni kell, tovább. De tényleg nagyon boldog voltam: megtisztelő és jó érzés volt megkapni ezt a díjat.

- Innen kívülről valahogy jelképes értelmet nyer az a tény is, hogy a HOPPart-os Chicago-ban - Zsótér-rendezés - és a Nemzeti Színház legújabb Mohácsi-előadásában - Egyszer élünk... - nyújtott teljesítményedért kaptad meg a POSzT-elismerést.

- Ez a legfontosabb, a legjobb és a leghatóbb az egészben: hogy pont ez a két előadás, pont ez az időszak találkozott ebben a díjban. Mindegyik szerep fontos - de ez a kettő számomra különösen az. A Chicagóról már akkor tudtam, hogy az lesz az utolsó közös munkám a HOPPart-tal, amikor készült az előadás. Nagyon nagy vállalkozás volt, amit tulajdonképpen sikerrel teljesítettünk. (A Chicago zenés kategóriában az idén megkapta a kritikusok díját. öl) Ebben az előadásban tényleg értelmet nyer, hogy zenés színészek vagyunk, akik együtt is tudnak zenélni. Ez - a közös zenélés képessége - történjen bármi, mindig megmarad nekünk. Mohácsi Jánossal pedig most, az Egyszer élünk... alkalmából dolgoztam először - és ez olyan hatalmas színházi találkozás volt számomra, hogy nem is tudok másképp, csak zavarba hozó szuperlatívuszokban beszélni róla.

- Abból a színművészetis osztályból ma többen a Nemzeti Színház társulatához tartoztok.

- Nekem tetszett a szabadúszólét, sokfelé megfordultam abban a két évben. Amikor Alföldi róbert a János vitéz-előadásra készült, francia királylányt keresett - ez a daljáték egyetlen szerepe, amit nem színésznőre, hanem énekesnőre írt Kacsóh Pongrác. Jó munka volt, nagyon megszerettük egymást, szerződtetett. A Nemzetiben olyan közösségbe csöppentem, amilyennel még nem találkoztam: sok színházban megfordultam, de soha olyan biztonságban, szeretetben, elfogadásban nem éreztem magam, mint ott. Az, hogy ez a Nemzeti Színház, tulajdonképpen talán a mai napig nem jutott el a tudatomig. Azzal birkóztam egy ideig, hogy Molnár Piroskával, Törőcsik Marival, meg Kulka Jánossal, Bodrogi Gyulával, Garas Dezsővel - és még sorolhatnám - ülök egy asztalnál. Pláne úgy, hogy a nagypapám az előző Nemzeti Színházban volt színpadmester.

- Akkor innen a színház iránti vonzódás?

- A nagypapám - aki nyugdíjasként sok ingyenjegyet kapott - mindenféle előadásokra elcipelt bennünket. Az első igazán nagy, emlékezetes színházi élményem a Kőmíves Kelemen a Pesti Színházban. Nem éppen gyerekelőadás volt, de nagyon mély benyomást tett rám a mozgás, az a dobogás... Valahol ott kezdődött. A vicces az, hogy azt a Kőmíves Kelement Novák tata - Novák Ferenc - csinálta, én meg aztán Novák Eszter osztályába kerültem a főiskolán.

- Mint a mesében.

- Idáig nekem nagyon szépen összejött minden. Amit szerettem volna, az is - meg amire nem is gondoltam volna, hogy valaha lesz, az is. Mérhetetlenül boldog vagyok ezen a pályán - jó lenne, ha így maradna.

- A Nemzeti Színház mostanában a legjobb formáját futja, a hírek szerint a közönség is szereti az előadásokat. Mennyire nyomja rá a bélyegét a mindennapi munkára, hogy a színház - és az igazgató - politikai céltáblává vált az utóbbi időben?

- Az benne a legszorongatóbb, hogy olyanok ítélkeznek rólunk, akik nem is látták az előadásainkat. A gondolati szabadság fenyegetése ez az én értékrendszeremben - nagyon ijesztő érzés. De az komoly támasz mindannyiunknak, hogy ott vagyunk egymásnak. És - ráadásul ezt nem csak én mondom, hanem az idősebbek is - kivételesen jól együtt van most a társulat. A Nemzeti Színház olyan hely, ahova valóban jó bemenni dolgozni.

- A Sörgyári capricciót mivel ajánlanád a közönségnek?

- Olyan érzetű ez az előadás, mint amikor egy nagy társaság nyaral. Letelepednek a zöldben, lemegy a nap, és elkezdődik egy nagyon jóízű történetmesélés. Egymásról, a már eltávozottakról, a jelen lévőkről, családtagokról, barátokról, ismerősökről - és közben mindenkit elfog a nosztalgia, aminek a hullámaira néha olyan jólesik ráfeküdni. A Sörgyári capriccio ilyen estét ígér. Mintha mindenki látta volna már valahol ezeket a figurákat, mintha mindenkinek az ismerősei lennének. Ezért szeretem Hrabalt egyébként: mintha az én családomról írna - vagy bárkiéről.

- A főpróbahéten az ember általában nem tudja, mire készüljön: hogy mikor kezdődik - és meddig tart a munka. Tegnap éppen úgy jött ki a lépés, hogy nagyon sokáig - körülbelül éjjel egyig - itt voltunk, és ma nagyon korán kezdtünk. De hát ez mindig benne van a pakliban.

- Vannak korábbról nyári színházi élményeid? Bár úgy képzelem, hogy az alternatív HOPPart-os időszak eleve hasonlíthatott egy kicsit a kőszínházinál "nomádabb" nyári színházi létezéshez.

- Persze, több helyen megfordultam már nyári színházban. Az ember mindig meglepődik, hogy nyáron hogy lehet ennyire hideg - mint amilyen például tegnap is volt -, és minden évben azt hiszi, hogy ilyen hideg még sosem volt; pedig de igen. A Bánk bán idején például - amit Szentendrén csináltunk -, emlékszem, rettenetesen fáztunk. A HOPPart működése? Igen, valami hasonló, azzal a különbséggel, hogy itt, Kőszegen nagyon komoly műszaki háttérre támaszkodhatunk: a kellékeinkért, a ruháinkért például nem mi magunk felelünk - ami azért nagy könnyebbséget jelent.

- Kőszegről vannak személyes emlékeid?

- Ó, hogyne. Édesanyámékkal gyerekkoromban nagyon sokat jártunk Velembe - ilyenkor gyakran átnéztünk Sopronba, Kőszegre, úgyhogy kicsit ismerem, és nagyon szeretem a várost. Bár ilyen hosszú időt - ha ez a néhány hét hosszúnak mondható - még soha nem töltöttem el itt. Tavaly viszont megnéztem a Nem élhetek muzsikaszó nélkült, azt is nagyon szerettem - úgyhogy most örömmel jöttem ide, boldog vagyok, hogy Znami - Znamenák István - az idén talált nekem való feladatot.

- Ezzel kellett volna kezdenem: gratulálok a POSzT-díjadhoz. Tudod, kötelező a kérdés: mit jelent számodra ez az elismerés?

- Nincs tapasztalatom - ez életem első díja. Gondolom, a díjaknak már a nevét is úgy találják ki, hogy az ember, ha megkapja, nagyon jól érezze magát: mégis csak ő lett valamiben a legjobb. Olyan ez nekem, mint egy kávészünet: kis hátradőlés, megnyugvás - és utána menni kell, tovább. De tényleg nagyon boldog voltam: megtisztelő és jó érzés volt megkapni ezt a díjat.

- Innen kívülről valahogy jelképes értelmet nyer az a tény is, hogy a HOPPart-os Chicago-ban - Zsótér-rendezés - és a Nemzeti Színház legújabb Mohácsi-előadásában - Egyszer élünk... - nyújtott teljesítményedért kaptad meg a POSzT-elismerést.

- Ez a legfontosabb, a legjobb és a leghatóbb az egészben: hogy pont ez a két előadás, pont ez az időszak találkozott ebben a díjban. Mindegyik szerep fontos - de ez a kettő számomra különösen az. A Chicagóról már akkor tudtam, hogy az lesz az utolsó közös munkám a HOPPart-tal, amikor készült az előadás. Nagyon nagy vállalkozás volt, amit tulajdonképpen sikerrel teljesítettünk. (A Chicago zenés kategóriában az idén megkapta a kritikusok díját. öl) Ebben az előadásban tényleg értelmet nyer, hogy zenés színészek vagyunk, akik együtt is tudnak zenélni. Ez - a közös zenélés képessége - történjen bármi, mindig megmarad nekünk. Mohácsi Jánossal pedig most, az Egyszer élünk... alkalmából dolgoztam először - és ez olyan hatalmas színházi találkozás volt számomra, hogy nem is tudok másképp, csak zavarba hozó szuperlatívuszokban beszélni róla.

- Abból a színművészetis osztályból ma többen a Nemzeti Színház társulatához tartoztok.

- Nekem tetszett a szabadúszólét, sokfelé megfordultam abban a két évben. Amikor Alföldi róbert a János vitéz-előadásra készült, francia királylányt keresett - ez a daljáték egyetlen szerepe, amit nem színésznőre, hanem énekesnőre írt Kacsóh Pongrác. Jó munka volt, nagyon megszerettük egymást, szerződtetett. A Nemzetiben olyan közösségbe csöppentem, amilyennel még nem találkoztam: sok színházban megfordultam, de soha olyan biztonságban, szeretetben, elfogadásban nem éreztem magam, mint ott. Az, hogy ez a Nemzeti Színház, tulajdonképpen talán a mai napig nem jutott el a tudatomig. Azzal birkóztam egy ideig, hogy Molnár