A reménytelenre 3 napot várni kell

Valójában zenepedagógus, mesterlevele alapján hangszerkészítő, de ő hangszerjavítónak nevezi magát. Győrben érettségi előtt a zeneművészeti szakközépiskolába járt annak idején, óráról hívta ki az intézmény igazgatója azzal, hogy Szombathelyen Tibold Iván, a Bartók Béla Zeneiskola akkori igazgatója szeretne létrehozni egy hangszerészműhelyt. Tanárai azt mondták, diplomát bármikor, később is szerezhet, most mondjon igent a jó lehetőségre. Műhelye varázslatos, tele csillogó szerszámokkal, saját maga tervezte berendezésekkel, félig rendbe hozott hangszerekkel. A pulton szép sorban szaxofon, trombita, egy fél harsona, karcsú fuvola, furulya és klarinét. Mivel azzal a céllal jöttünk, hogy kipróbáljuk a „matrózjárást”, azonnal nyakamba akaszt egy kötényt és arra kér, segítsek a forrasztásban. Nem mondom, rögtön mély víz, de szeretem a kihívásokat! Magyaráz és irányít, hangja ilyenkor szenvedéllyel telik meg. Saját maga által készített satuba fogjuk a korpuszt, és amíg kettőt csavar, hogy az szorosabban tartson, eláraszt bennünket az emlékeivel. Elmondja, hogyan lett hangszerkészítő mester, majd tanár, és kiderül az is, hogy harmincnégy éve dolgozik ugyanebben a műhelyben. Ez az első munkahelye.

A hangszerészképzés mindig is a Zeneakadémia égisze alatt működött. Janászek Ferencet Tibold Iván ezért a fővárosba irányította, hogy elvégezze az iskolát. A mester a zeneiskolában használt hangszereket javítja elsősorban, ugyanis azok a gyerekek kezében mennek tönkre a leggyakrabban. Szó szerint elhasználódnak. A rézfúvós hangszerek nagy ellensége a vízkő, de értelemszerűen minden mechanikus behatás nagyon ártalmas. Előfordul, hogy a gyerekek ráülnek, leejtik, odacsapják valamihez, de arra is volt példa, hogy egy trombitára autóval hajtottak rá. A történetet azonnal meghallgatnánk, de várnunk kell, mert Ferenc munkát adott. A műhelyben hátul kiegyenesítettünk egy jól látható horpadást egy pozanon. A csövébe fémgolyókat rakunk, ezek elakadnak a sérült részen, és egy kis kalapáccsal óvatosan kocogtatjuk, keressük, hol lehet a hiba. A hangszerész addig rázza ilyenkor a fémgolyócskákat a csőben, míg az végül korrigálja a hibát. Kipróbálom, és akár a tojásfestésnél, úgy érezem magam. A mester felügyeli minden mozdulatomat, a nullaötös rézlemezen meglátszana ugyanis, ha túl nagy erőt fejtenék ki rá.

Az „autó taposta” trombita kapcsán a mester megjegyzi, elég reménytelennek tűnt, hogy valaha is a szájára tegye egy növendék, mégis sikerült. A csodákat rögtön teljesítik, mondja nevetve, a reménytelen dologra három napot várni kell. A zenetanároknak pedig meg kell tanítaniuk a növendékeiket arra, hogy hogyan kell ezeket a hangszereket tisztítani, karbantartani.

A fafúvós hangszerek is érdekelnek. Ferenc a klarinét gyakori sérülését mutatja, a párnákat, amelyek lefedik a hangnyílást, hogy záródjon a légoszlop. Megmutatja azt is, hogy a levegő rezgése hogyan szólaltatja meg a hangszert. Szó esik halhólyagról és gidabőrről. Előbbit a fuvola, utóbbit a fagott kapcsán említi. Csipeszt, fogót vesz elő, felkapcsolja a villanyt, mesél és mesél, kész hangszertörténeti előadást hallgatunk. A kis asztalon nagy rendben rengeteg szerszám, történeteket hallunk arról is, melyik hogyan készült. Janászek Ferenc munkájának lényege, hogy nem egyszerűen alkatrészt cserél, hanem saját maga készítette szerszámokkal javítja meg a sérült, elfáradt hangszereket. Itt nem lehet csak úgy megrendelni egy új alkatrészt, mint az autószerelőknél. Valójában inkább életre „imádkozza” a holt anyagot, hogy az újra megszólalhasson. A hangszerjavító hivatását nem lehet automatákkal, robotokkal kiváltani. Az autó kereke alatt szétlapult korpuszt hiába tennénk fel bármilyen gyártósorra, mondja. Csak manufakturális körülmények között javíthatók. Az a sokat emlegetett, szegény trombita tokostul a garázskapu mellett maradt. A gyerekek gyakran lecsapják ugyanis a holmijukat csak úgy, suli után. A gyanútlan édesapa meg ráhajtott. Janászek Ferenc azonban megjavította, és újra csodálatosan szólt. A mester még elmondja, hogy a legjobb fafúvós hangszereket a franciák és az olaszok gyártják, a rézfúvósban az angolok, a németek és a japánok járnak az élen. Búcsúzóul nekem ajándékozná a kötényt, mert önkéntelenül abban indulok utamra. A kötény munka közben azért kell, hogy ha egy kis csavar kiesik a hangszerből javítás közben, akkor ne a földre potyogjon, hanem a kötény zsebébe. A kötényt végül is ott hagyom, a cikk megírása közben a betűk úgysem tudnak lepotyogni a laptop képernyőjéről...