Sinai Varga Gizella: Iránban alkot, magyarul él

- A háborús évek végén születtem, tehát a szocializmusban nőttem fel. Elvágyódtunk az országból - mondta Gizella, akit a képtári megnyitó után államtitkártól a pincérig bezárólag rengetegen köszöntöttek. - Elvágyódtunk, főleg az édesapám, aki tehetséges operaénekes volt, ám meghasonlott egzisztencia: pendliznie kellett a budapesti és a vidéki színházak között. Szerettünk volna világot látni, de nem lehetett. Szerencsére jó helyen, Budakeszin laktunk, egy erdő mellett. Csoda egy hely volt. Apámmal sokat sétáltunk, fogta a kezem és mesélt. Állíthatom, hogy itt volt a művé-szetem bölcsője: a mesék, a papa éneke és erős keze, a természet szépsége különös képpé állt össze bennem.

A fiatal lány végül kijuthatott Bécsbe és egy másik világ tárult fel előtte. Apját, bár jól énekelt, a 48 évével leírták. Elkeseredett, egyre inkább visszavágyódott feleségéhez. Lánya viszont maradni akart. Adódott egy diákszállás lehetősége, kihasználta. De a retúrjegy, amit az apa adott, végig a zsebében maradt.

- Ez az utazás csaknem ötven éve tart - nevet fel. - Tanultam, majd megismerkedtem a férjemmel, aki zenét szerzett, filmezett és építészetet tanult. Ez még a sah, Reza Pahlavi idejében volt. Akkor rengeteg iráni fiatal ment külföldre, aztán különböző irányzatokat hoztak haza. A legtöbben Franciaországba utaztak. Nekem az első pillanattól kezdve tetszett az iráni élet. Érdekelt a múlt, a kultúra. Akkoriban Teherán a Kelet kulturális központjának számított, pezsgő, érdekes hely volt. Hamar rájöttem, hogy közöm van ehhez a kultúrához: számos ponton passzolnak a magyar motívumok. Szinte azonnal befogadtak és én boldogan merítettem a perzsa kultúrából.

Sinai Varga Gizella első kiállítása, ahogy ő mondja, feles volt. Részben a magyar, részben az új világ lenyomatai rögzültek képein. A második tárlat már csak az iráni mindennapokból merítkezett, tisztuló formákkal. A művész megszüli a képet, s ezzel máris távolodik tőle.

Az alkotás tehát önálló életre kel, a művész pedig újabb utakat keres.

- Ami már létezik, az kívül van rajtam - folytatja, gondosan mérlegelve minden egyes szó súlyát. - A lényeg a kreativítás, a motiváltság, a megmutatom magam a világnak- érzet. Ebben a szellemben dolgoztam. Rájöttem, hogy a két haza, a két nép kultúrája sok mindenben hasonlít. Így a melegségben, a kiállásban. A múlt is egyező: taroltak itt és ott a mongolok, a tatárok, de a nép mindig talpra tudott állni. Talán annyi a különbség, hogy az irániak nem feszítik túl a húrt, bár extrém országról van szó. A 70 millió lakos közül 14 millió Teheránban él, 4 millió a háború után költözött fel. Ez sok probléma forrása lett.

A művész eddigi pályájára utalva hat periódust különít le. Az első adta magát, hiszen Nyugatról Keletre vándorolt, hozta magával az arcokat, az embereket, a madarakat. Már sok mindenre ráérez, majd a második szakaszban kitejesedik Irán. Ez a vakbabák kora.

- Amikor kitört a borzalmas iraki-iráni háború, minden felfordult köröttem. Nem tudtam, hogy ide, vagy oda való vagyok? Hogy egyáltalán hova való vagyok? Szörnyű dilemma, nehéz korszak, aztán megleltem a kiutat. Mégpedig az iráni világirodalom tanulmányozásával. Találtam egy költőt, annak egy passzusát. Így szólt: mi nem vagyunk mások, mint nagy bábok. A sors játszik velünk, majd utána visszatesz a ládába. A vakbabák el vannak törve, de mosolyognak. Megpróbálják azt üzenni, hogy semmi sem változott. Rettentő nehéz korszak volt ez, de megszülte bennem a dacot. Majd a klasszikus versek olvasása elhozta a csendesedést. Aztán elkövetkezett a dicső korszak, a szobroké, megtörve és pattanva, a természet közegében. Ami az embert Keleten igazán megfogja, az a méltóságteljes előre haladás. Egyes festői korszakok stílusában alig észlelhető különbség, holott több száz év a különbség. Talán ez is segíti azt a gondolkodást, amely megnyugvást talál a halálban, természetes állapotnak tartva azt. Ez a nagy szellemi kör nálam filozófiává érett, ez tükröződik a műveimben. Később jöttek a falak, a freskók és 2007-ben elindult az Útleírás sorozatom. Ekkor lettem hatvan éves. Úgy érezten, itt az ideje a személyes hangnak, ha a múltról esik szó. Nem elég a tény, hogy iráni festő lettem, az országról is beszélnem kell. Így született meg az a sorozat, amelyet a szombathelyi Képtárban is kiállíthattam.

Perzsia vándora; ezzel a jelzővel is illették már Sinai Varga Gizellát. Mint mondja, hazából haza megy. Családjára ugyanaz jellemző, mint művészetére: népi elemekkel átszőtt multikulturalitás. Mint mondja, nagyon örül a mostani korszakának, az Útleírásnak, mert kifejezheti egész életét: Rákositól a sah-ig.

De miként hatott rá az iráni forradalom? Khomeini, Hatami, az állandósult hatalmi harcok. Mit tud kezdeni ezzel egy kéthazás művész?

- Csöbörből vödörbe estem, ha azt veszem, hogy elmenekültem egy szocialista diktatúrából, hogy megérkezzek egy olyan országba, amely borzalmas háborút vív szomszédjával. Láttam, ahogy műlábú nők mennek dolgozni a földekre, láttam tankok által széttaposott, lerombolt városokat. Találkoztam olyan vezetővel, aki 14 évesen harcolt és elveszítette egyik szemét, meg a karját. Ő volt az, aki csinált egy szervezetet és máig tanítja a fiatalokat. Imádják, rajonganak érte szeretetből időnként, játékból, eldugják előle a karját... Olyan embereket láttam, akik 14-15 évesen védték a városukat és én szégyelltem magam, hogy csak vagyok. Ha az ember ezt átérzi, ebben a közegben él, akkor nem abszurditás, hogy valaki megkérdi: hol a karom? Ezeket a tapasztalatokat semmiért sem cserélném el. Néha úgy belesajdul az ember, amikor látja azokat a gyönyörű iráni lányokat, akik kevés lehetőséggel élhetnek. Egy biciklire ülő nő már lázadás. Nos, mindezt tapasztalva, gazdag az életem. Egyre gyakrabban járok haza, Szombathelyre a Mediawave kapcsán jutottam el. Szellemiségéről számomra sokat elárul, hogy egy olyan fesztivált fogadott be, amely nem a pénzt, hanem a tehetséget állítja a középpontba.

- A háborús évek végén születtem, tehát a szocializmusban nőttem fel. Elvágyódtunk az országból - mondta Gizella, akit a képtári megnyitó után államtitkártól a pincérig bezárólag rengetegen köszöntöttek. - Elvágyódtunk, főleg az édesapám, aki tehetséges operaénekes volt, ám meghasonlott egzisztencia: pendliznie kellett a budapesti és a vidéki színházak között. Szerettünk volna világot látni, de nem lehetett. Szerencsére jó helyen, Budakeszin laktunk, egy erdő mellett. Csoda egy hely volt. Apámmal sokat sétáltunk, fogta a kezem és mesélt. Állíthatom, hogy itt volt a művé-szetem bölcsője: a mesék, a papa éneke és erős keze, a természet szépsége különös képpé állt össze bennem.

A fiatal lány végül kijuthatott Bécsbe és egy másik világ tárult fel előtte. Apját, bár jól énekelt, a 48 évével leírták. Elkeseredett, egyre inkább visszavágyódott feleségéhez. Lánya viszont maradni akart. Adódott egy diákszállás lehetősége, kihasználta. De a retúrjegy, amit az apa adott, végig a zsebében maradt.

- Ez az utazás csaknem ötven éve tart - nevet fel. - Tanultam, majd megismerkedtem a férjemmel, aki zenét szerzett, filmezett és építészetet tanult. Ez még a sah, Reza Pahlavi idejében volt. Akkor rengeteg iráni fiatal ment külföldre, aztán különböző irányzatokat hoztak haza. A legtöbben Franciaországba utaztak. Nekem az első pillanattól kezdve tetszett az iráni élet. Érdekelt a múlt, a kultúra. Akkoriban Teherán a Kelet kulturális központjának számított, pezsgő, érdekes hely volt. Hamar rájöttem, hogy közöm van ehhez a kultúrához: számos ponton passzolnak a magyar motívumok. Szinte azonnal befogadtak és én boldogan merítettem a perzsa kultúrából.

Sinai Varga Gizella első kiállítása, ahogy ő mondja, feles volt. Részben a magyar, részben az új világ lenyomatai rögzültek képein. A második tárlat már csak az iráni mindennapokból merítkezett, tisztuló formákkal. A művész megszüli a képet, s ezzel máris távolodik tőle.

Az alkotás tehát önálló életre kel, a művész pedig újabb utakat keres.

- Ami már létezik, az kívül van rajtam - folytatja, gondosan mérlegelve minden egyes szó súlyát. - A lényeg a kreativítás, a motiváltság, a megmutatom magam a világnak- érzet. Ebben a szellemben dolgoztam. Rájöttem, hogy a két haza, a két nép kultúrája sok mindenben hasonlít. Így a melegségben, a kiállásban. A múlt is egyező: taroltak itt és ott a mongolok, a tatárok, de a nép mindig talpra tudott állni. Talán annyi a különbség, hogy az irániak nem feszítik túl a húrt, bár extrém országról van szó. A 70 millió lakos közül 14 millió Teheránban él, 4 millió a háború után költözött fel. Ez sok probléma forrása lett.

A művész eddigi pályájára utalva hat periódust különít le. Az első adta magát, hiszen Nyugatról Keletre vándorolt, hozta magával az arcokat, az embereket, a madarakat. Már sok mindenre ráérez, majd a második szakaszban kitejesedik Irán. Ez a vakbabák kora.

- Amikor kitört a borzalmas iraki-iráni háború, minden felfordult köröttem. Nem tudtam, hogy ide, vagy oda való vagyok? Hogy egyáltalán hova való vagyok? Szörnyű dilemma, nehéz korszak, aztán megleltem a kiutat. Mégpedig az iráni világirodalom tanulmányozásával. Találtam egy költőt, annak egy passzusát. Így szólt: mi nem vagyunk mások, mint nagy bábok. A sors játszik velünk, majd utána visszatesz a ládába. A vakbabák el vannak törve, de mosolyognak. Megpróbálják azt üzenni, hogy semmi sem változott. Rettentő nehéz korszak volt ez, de megszülte bennem a dacot. Majd a klasszikus versek olvasása elhozta a csendesedést. Aztán elkövetkezett a dicső korszak, a szobroké, megtörve és pattanva, a természet közegében. Ami az embert Keleten igazán megfogja, az a méltóságteljes előre haladás. Egyes festői korszakok stílusában alig észlelhető különbség, holott több száz év a különbség. Talán ez is segíti azt a gondolkodást, amely megnyugvást talál a halálban, természetes állapotnak tartva azt. Ez a nagy szellemi kör nálam filozófiává érett, ez tükröződik a műveimben. Később jöttek a falak, a freskók és 2007-ben elindult az Útleírás sorozatom. Ekkor lettem hatvan éves. Úgy érezten, itt az ideje a személyes hangnak, ha a múltról esik szó. Nem elég a tény, hogy iráni festő lettem, az országról is beszélnem kell. Így született meg az a sorozat, amelyet a szombathelyi Képtárban is kiállíthattam.

Perzsia vándora; ezzel a jelzővel is illették már Sinai Varga Gizellát. Mint mondja, hazából haza megy. Családjára ugyanaz jellemző, mint művészetére: népi elemekkel átszőtt multikulturalitás. Mint mondja, nagyon örül a mostani korszakának, az Útleírásnak, mert kifejezheti egész életét: Rákositól a sah-ig.

De miként hatott rá az iráni forradalom? Khomeini, Hatami, az állandósult hatalmi harcok. Mit tud kezdeni ezzel egy kéthazás művész?

- Csöbörből vödörbe estem, ha azt veszem, hogy elmenekültem egy szocialista diktatúrából, hogy megérkezzek egy olyan országba, amely borzalmas háborút vív szomszédjával. Láttam, ahogy műlábú nők mennek dolgozni a földekre, láttam tankok által széttaposott, lerombolt városokat. Találkoztam olyan vezetővel, aki 14 évesen harcolt és elveszítette egyik szemét, meg a karját. Ő volt az, aki csinált egy szervezetet és máig tanítja a fiatalokat. Imádják, rajonganak érte szeretetből időnként, játékból, eldugják előle a karját... Olyan embereket láttam, akik 14-15 évesen védték a városukat és én szégyelltem magam, hogy csak vagyok. Ha az ember ezt átérzi, ebben a közegben él, akkor nem abszurditás, hogy valaki megkérdi: hol a karom? Ezeket a tapasztalatokat semmiért sem cserélném el. Néha úgy belesajdul az ember, amikor látja azokat a gyönyörű iráni lányokat, akik kevés lehetőséggel élhetnek. Egy biciklire ülő nő már lázadás. Nos, mindezt tapasztalva, gazdag az életem. Egyre gyakrabban járok haza, Szombathelyre a Mediawave kapcsán jutottam el. Szellemiségéről számomra sokat elárul, hogy egy olyan fesztivált fogadott be, amely nem a pénzt, hanem a tehetséget állítja a középpontba.

A fiatal lány végül kijuthatott Bécsbe és egy másik világ tárult fel előtte. Apját, bár jól énekelt, a 48 évével leírták. Elkeseredett, egyre inkább visszavágyódott feleségéhez. Lánya viszont maradni akart. Adódott egy diákszállás lehetősége, kihasználta. De a retúrjegy, amit az apa adott, végig a zsebében maradt.

- Ez az utazás csaknem ötven éve tart - nevet fel. - Tanultam, majd megismerkedtem a férjemmel, aki zenét szerzett, filmezett és építészetet tanult. Ez még a sah, Reza Pahlavi idejében volt. Akkor rengeteg iráni fiatal ment külföldre, aztán különböző irányzatokat hoztak haza. A legtöbben Franciaországba utaztak. Nekem az első pillanattól kezdve tetszett az iráni élet. Érdekelt a múlt, a kultúra. Akkoriban Teherán a Kelet kulturális központjának számított, pezsgő, érdekes hely volt. Hamar rájöttem, hogy közöm van ehhez a kultúrához: számos ponton passzolnak a magyar motívumok. Szinte azonnal befogadtak és én boldogan merítettem a perzsa kultúrából.

Sinai Varga Gizella első kiállítása, ahogy ő mondja, feles volt. Részben a magyar, részben az új világ lenyomatai rögzültek képein. A második tárlat már csak az iráni mindennapokból merítkezett, tisztuló formákkal. A művész megszüli a képet, s ezzel máris távolodik tőle.

Az alkotás tehát önálló életre kel, a művész pedig újabb utakat keres.

- Ami már létezik, az kívül van rajtam - folytatja, gondosan mérlegelve minden egyes szó súlyát. - A lényeg a kreativítás, a motiváltság, a megmutatom magam a világnak- érzet. Ebben a szellemben dolgoztam. Rájöttem, hogy a két haza, a két nép kultúrája sok mindenben hasonlít. Így a melegségben, a kiállásban. A múlt is egyező: taroltak itt és ott a mongolok, a tatárok, de a nép mindig talpra tudott állni. Talán annyi a különbség, hogy az irániak nem feszítik túl a húrt, bár extrém országról van szó. A 70 millió lakos közül 14 millió Teheránban él, 4 millió a háború után költözött fel. Ez sok probléma forrása lett.

A művész eddigi pályájára utalva hat periódust különít le. Az első adta magát, hiszen Nyugatról Keletre vándorolt, hozta magával az arcokat, az embereket, a madarakat. Már sok mindenre ráérez, majd a második szakaszban kitejesedik Irán. Ez a vakbabák kora.

- Amikor kitört a borzalmas iraki-iráni háború, minden felfordult köröttem. Nem tudtam, hogy ide, vagy oda való vagyok? Hogy egyáltalán hova való vagyok? Szörnyű dilemma, nehéz korszak, aztán megleltem a kiutat. Mégpedig az iráni világirodalom tanulmányozásával. Találtam egy költőt, annak egy passzusát. Így szólt: mi nem vagyunk mások, mint nagy bábok. A sors játszik velünk, majd utána visszatesz a ládába. A vakbabák el vannak törve, de mosolyognak. Megpróbálják azt üzenni, hogy semmi sem változott. Rettentő nehéz korszak volt ez, de megszülte bennem a dacot. Majd a klasszikus versek olvasása elhozta a csendesedést. Aztán elkövetkezett a dicső korszak, a szobroké, megtörve és pattanva, a természet közegében. Ami az embert Keleten igazán megfogja, az a méltóságteljes előre haladás. Egyes festői korszakok stílusában alig észlelhető különbség, holott több száz év a különbség. Talán ez is segíti azt a gondolkodást, amely megnyugvást talál a halálban, természetes állapotnak tartva azt. Ez a nagy szellemi kör nálam filozófiává érett, ez tükröződik a műveimben. Később jöttek a falak, a freskók és 2007-ben elindult az Útleírás sorozatom. Ekkor lettem hatvan éves. Úgy érezten, itt az ideje a személyes hangnak, ha a múltról esik szó. Nem elég a tény, hogy iráni festő lettem, az országról is beszélnem kell. Így született meg az a sorozat, amelyet a szombathelyi Képtárban is kiállíthattam.

Perzsia vándora; ezzel a jelzővel is illették már Sinai Varga Gizellát. Mint mondja, hazából haza megy. Családjára ugyanaz jellemző, mint művészetére: népi elemekkel átszőtt multikulturalitás. Mint mondja, nagyon örül a mostani korszakának, az Útleírásnak, mert kifejezheti egész életét: Rákositól a sah-ig.

De miként hatott rá az iráni forradalom? Khomeini, Hatami, az állandósult hatalmi harcok. Mit tud kezdeni ezzel egy kéthazás művész?

- Csöbörből vödörbe estem, ha azt veszem, hogy elmenekültem egy szocialista diktatúrából, hogy megérkezzek egy olyan országba, amely borzalmas háborút vív szomszédjával. Láttam, ahogy műlábú nők mennek dolgozni a földekre, láttam tankok által széttaposott, lerombolt városokat. Találkoztam olyan vezetővel, aki 14 évesen harcolt és elveszítette egyik szemét, meg a karját. Ő volt az, aki csinált egy szervezetet és máig tanítja a fiatalokat. Imádják, rajonganak érte szeretetből időnként, játékból, eldugják előle a karját... Olyan embereket láttam, akik 14-15 évesen védték a városukat és én szégyelltem magam, hogy csak vagyok. Ha az ember ezt átérzi, ebben a közegben él, akkor nem abszurditás, hogy valaki megkérdi: hol a karom? Ezeket a tapasztalatokat semmiért sem cserélném el. Néha úgy belesajdul az ember, amikor látja azokat a gyönyörű iráni lányokat, akik kevés lehetőséggel élhetnek. Egy biciklire ülő nő már lázadás. Nos, mindezt tapasztalva, gazdag az életem. Egyre gyakrabban járok haza, Szombathelyre a Mediawave kapcsán jutottam el. Szellemiségéről számomra sokat elárul, hogy egy olyan fesztivált fogadott be, amely nem a pénzt, hanem a tehetséget állítja a középpontba.

A fiatal lány végül kijuthatott Bécsbe és egy másik világ tárult fel előtte. Apját, bár jól énekelt, a 48 évével leírták. Elkeseredett, egyre inkább visszavágyódott feleségéhez. Lánya viszont maradni akart. Adódott egy diákszállás lehetősége, kihasználta. De a retúrjegy, amit az apa adott, végig a zsebében maradt.

- Ez az utazás csaknem ötven éve tart - nevet fel. - Tanultam, majd megismerkedtem a férjemmel, aki zenét szerzett, filmezett és építészetet tanult. Ez még a sah, Reza Pahlavi idejében volt. Akkor rengeteg iráni fiatal ment külföldre, aztán különböző irányzatokat hoztak haza. A legtöbben Franciaországba utaztak. Nekem az első pillanattól kezdve tetszett az iráni élet. Érdekelt a múlt, a kultúra. Akkoriban Teherán a Kelet kulturális központjának számított, pezsgő, érdekes hely volt. Hamar rájöttem, hogy közöm van ehhez a kultúrához: számos ponton passzolnak a magyar motívumok. Szinte azonnal befogadtak és én boldogan merítettem a perzsa kultúrából.

Sinai Varga Gizella első kiállítása, ahogy ő mondja, feles volt. Részben a magyar, részben az új világ lenyomatai rögzültek képein. A második tárlat már csak az iráni mindennapokból merítkezett, tisztuló formákkal. A művész megszüli a képet, s ezzel máris távolodik tőle.

Az alkotás tehát önálló életre kel, a művész pedig újabb utakat keres.

- Ami már létezik, az kívül van rajtam - folytatja, gondosan mérlegelve minden egyes szó súlyát. - A lényeg a kreativítás, a motiváltság, a megmutatom magam a világnak- érzet. Ebben a szellemben dolgoztam. Rájöttem, hogy a két haza, a két nép kultúrája sok mindenben hasonlít. Így a melegségben, a kiállásban. A múlt is egyező: taroltak itt és ott a mongolok, a tatárok, de a nép mindig talpra tudott állni. Talán annyi a különbség, hogy az irániak nem feszítik túl a húrt, bár extrém országról van szó. A 70 millió lakos közül 14 millió Teheránban él, 4 millió a háború után költözött fel. Ez sok probléma forrása lett.

A művész eddigi pályájára utalva hat periódust különít le. Az első adta magát, hiszen Nyugatról Keletre vándorolt, hozta magával az arcokat, az embereket, a madarakat. Már sok mindenre ráérez, majd a második szakaszban kitejesedik Irán. Ez a vakbabák kora.

- Amikor kitört a borzalmas iraki-iráni háború, minden felfordult köröttem. Nem tudtam, hogy ide, vagy oda való vagyok? Hogy egyáltalán hova való vagyok? Szörnyű dilemma, nehéz korszak, aztán megleltem a kiutat. Mégpedig az iráni világirodalom tanulmányozásával. Találtam egy költőt, annak egy passzusát. Így szólt: mi nem vagyunk mások, mint nagy bábok. A sors játszik velünk, majd utána visszatesz a ládába. A vakbabák el vannak törve, de mosolyognak. Megpróbálják azt üzenni, hogy semmi sem változott. Rettentő nehéz korszak volt ez, de megszülte bennem a dacot. Majd a klasszikus versek olvasása elhozta a csendesedést. Aztán elkövetkezett a dicső korszak, a szobroké, megtörve és pattanva, a természet közegében. Ami az embert Keleten igazán megfogja, az a méltóságteljes előre haladás. Egyes festői korszakok stílusában alig észlelhető különbség, holott több száz év a különbség. Talán ez is segíti azt a gondolkodást, amely megnyugvást talál a halálban, természetes állapotnak tartva azt. Ez a nagy szellemi kör nálam filozófiává érett, ez tükröződik a műveimben. Később jöttek a falak, a freskók és 2007-ben elindult az Útleírás sorozatom. Ekkor lettem hatvan éves. Úgy érezten, itt az ideje a személyes hangnak, ha a múltról esik szó. Nem elég a tény, hogy iráni festő lettem, az országról is beszélnem kell. Így született meg az a sorozat, amelyet a szombathelyi Képtárban is kiállíthattam.

Perzsia vándora; ezzel a jelzővel is illették már Sinai Varga Gizellát. Mint mondja, hazából haza megy. Családjára ugyanaz jellemző, mint művészetére: népi elemekkel átszőtt multikulturalitás. Mint mondja, nagyon örül a mostani korszakának, az Útleírásnak, mert kifejezheti egész életét: Rákositól a sah-ig.

De miként hatott rá az iráni forradalom? Khomeini, Hatami, az állandósult hatalmi harcok. Mit tud kezdeni ezzel egy kéthazás művész?

- Csöbörből vödörbe estem, ha azt veszem, hogy elmenekültem egy szocialista diktatúrából, hogy megérkezzek egy olyan országba, amely borzalmas háborút vív szomszédjával. Láttam, ahogy műlábú nők mennek dolgozni a földekre, láttam tankok által széttaposott, lerombolt városokat. Találkoztam olyan vezetővel, aki 14 évesen harcolt és elveszítette egyik szemét, meg a karját. Ő volt az, aki csinált egy szervezetet és máig tanítja a fiatalokat. Imádják, rajonganak érte szeretetből időnként, játékból, eldugják előle a karját... Olyan embereket láttam, akik 14-15 évesen védték a városukat és én szégyelltem magam, hogy csak vagyok. Ha az ember ezt átérzi, ebben a közegben él, akkor nem abszurditás, hogy valaki megkérdi: hol a karom? Ezeket a tapasztalatokat semmiért sem cserélném el. Néha úgy belesajdul az ember, amikor látja azokat a gyönyörű iráni lányokat, akik kevés lehetőséggel élhetnek. Egy biciklire ülő nő már lázadás. Nos, mindezt tapasztalva, gazdag az életem. Egyre gyakrabban járok haza, Szombathelyre a Mediawave kapcsán jutottam el. Szellemiségéről számomra sokat elárul, hogy egy olyan fesztivált fogadott be, amely nem a pénzt, hanem a tehetséget állítja a középpontba.

- Ez az utazás csaknem ötven éve tart - nevet fel. - Tanultam, majd megismerkedtem a férjemmel, aki zenét szerzett, filmezett és építészetet tanult. Ez még a sah, Reza Pahlavi idejében volt. Akkor rengeteg iráni fiatal ment külföldre, aztán különböző irányzatokat hoztak haza. A legtöbben Franciaországba utaztak. Nekem az első pillanattól kezdve tetszett az iráni élet. Érdekelt a múlt, a kultúra. Akkoriban Teherán a Kelet kulturális központjának számított, pezsgő, érdekes hely volt. Hamar rájöttem, hogy közöm van ehhez a kultúrához: számos ponton passzolnak a magyar motívumok. Szinte azonnal befogadtak és én boldogan merítettem a perzsa kultúrából.

Sinai Varga Gizella első kiállítása, ahogy ő mondja, feles volt. Részben a magyar, részben az új világ lenyomatai rögzültek képein. A második tárlat már csak az iráni mindennapokból merítkezett, tisztuló formákkal. A művész megszüli a képet, s ezzel máris távolodik tőle.

Az alkotás tehát önálló életre kel, a művész pedig újabb utakat keres.

- Ami már létezik, az kívül van rajtam - folytatja, gondosan mérlegelve minden egyes szó súlyát. - A lényeg a kreativítás, a motiváltság, a megmutatom magam a világnak- érzet. Ebben a szellemben dolgoztam. Rájöttem, hogy a két haza, a két nép kultúrája sok mindenben hasonlít. Így a melegségben, a kiállásban. A múlt is egyező: taroltak itt és ott a mongolok, a tatárok, de a nép mindig talpra tudott állni. Talán annyi a különbség, hogy az irániak nem feszítik túl a húrt, bár extrém országról van szó. A 70 millió lakos közül 14 millió Teheránban él, 4 millió a háború után költözött fel. Ez sok probléma forrása lett.

A művész eddigi pályájára utalva hat periódust különít le. Az első adta magát, hiszen Nyugatról Keletre vándorolt, hozta magával az arcokat, az embereket, a madarakat. Már sok mindenre ráérez, majd a második szakaszban kitejesedik Irán. Ez a vakbabák kora.

- Amikor kitört a borzalmas iraki-iráni háború, minden felfordult köröttem. Nem tudtam, hogy ide, vagy oda való vagyok? Hogy egyáltalán hova való vagyok? Szörnyű dilemma, nehéz korszak, aztán megleltem a kiutat. Mégpedig az iráni világirodalom tanulmányozásával. Találtam egy költőt, annak egy passzusát. Így szólt: mi nem vagyunk mások, mint nagy bábok. A sors játszik velünk, majd utána visszatesz a ládába. A vakbabák el vannak törve, de mosolyognak. Megpróbálják azt üzenni, hogy semmi sem változott. Rettentő nehéz korszak volt ez, de megszülte bennem a dacot. Majd a klasszikus versek olvasása elhozta a csendesedést. Aztán elkövetkezett a dicső korszak, a szobroké, megtörve és pattanva, a természet közegében. Ami az embert Keleten igazán megfogja, az a méltóságteljes előre haladás. Egyes festői korszakok stílusában alig észlelhető különbség, holott több száz év a különbség. Talán ez is segíti azt a gondolkodást, amely megnyugvást talál a halálban, természetes állapotnak tartva azt. Ez a nagy szellemi kör nálam filozófiává érett, ez tükröződik a műveimben. Később jöttek a falak, a freskók és 2007-ben elindult az Útleírás sorozatom. Ekkor lettem hatvan éves. Úgy érezten, itt az ideje a személyes hangnak, ha a múltról esik szó. Nem elég a tény, hogy iráni festő lettem, az országról is beszélnem kell. Így született meg az a sorozat, amelyet a szombathelyi Képtárban is kiállíthattam.

Perzsia vándora; ezzel a jelzővel is illették már Sinai Varga Gizellát. Mint mondja, hazából haza megy. Családjára ugyanaz jellemző, mint művészetére: népi elemekkel átszőtt multikulturalitás. Mint mondja, nagyon örül a mostani korszakának, az Útleírásnak, mert kifejezheti egész életét: Rákositól a sah-ig.

De miként hatott rá az iráni forradalom? Khomeini, Hatami, az állandósult hatalmi harcok. Mit tud kezdeni ezzel egy kéthazás művész?

- Csöbörből vödörbe estem, ha azt veszem, hogy elmenekültem egy szocialista diktatúrából, hogy megérkezzek egy olyan országba, amely borzalmas háborút vív szomszédjával. Láttam, ahogy műlábú nők mennek dolgozni a földekre, láttam tankok által széttaposott, lerombolt városokat. Találkoztam olyan vezetővel, aki 14 évesen harcolt és elveszítette egyik szemét, meg a karját. Ő volt az, aki csinált egy szervezetet és máig tanítja a fiatalokat. Imádják, rajonganak érte szeretetből időnként, játékból, eldugják előle a karját... Olyan embereket láttam, akik 14-15 évesen védték a városukat és én szégyelltem magam, hogy csak vagyok. Ha az ember ezt átérzi, ebben a közegben él, akkor nem abszurditás, hogy valaki megkérdi: hol a karom? Ezeket a tapasztalatokat semmiért sem cserélném el. Néha úgy belesajdul az ember, amikor látja azokat a gyönyörű iráni lányokat, akik kevés lehetőséggel élhetnek. Egy biciklire ülő nő már lázadás. Nos, mindezt tapasztalva, gazdag az életem. Egyre gyakrabban járok haza, Szombathelyre a Mediawave kapcsán jutottam el. Szellemiségéről számomra sokat elárul, hogy egy olyan fesztivált fogadott be, amely nem a pénzt, hanem a tehetséget állítja a középpontba.

- Ez az utazás csaknem ötven éve tart - nevet fel. - Tanultam, majd megismerkedtem a férjemmel, aki zenét szerzett, filmezett és építészetet tanult. Ez még a sah, Reza Pahlavi idejében volt. Akkor rengeteg iráni fiatal ment külföldre, aztán különböző irányzatokat hoztak haza. A legtöbben Franciaországba utaztak. Nekem az első pillanattól kezdve tetszett az iráni élet. Érdekelt a múlt, a kultúra. Akkoriban Teherán a Kelet kulturális központjának számított, pezsgő, érdekes hely volt. Hamar rájöttem, hogy közöm van ehhez a kultúrához: számos ponton passzolnak a magyar motívumok. Szinte azonnal befogadtak és én boldogan merítettem a perzsa kultúrából.

Sinai Varga Gizella első kiállítása, ahogy ő mondja, feles volt. Részben a magyar, részben az új világ lenyomatai rögzültek képein. A második tárlat már csak az iráni mindennapokból merítkezett, tisztuló formákkal. A művész megszüli a képet, s ezzel máris távolodik tőle.

Az alkotás tehát önálló életre kel, a művész pedig újabb utakat keres.

- Ami már létezik, az kívül van rajtam - folytatja, gondosan mérlegelve minden egyes szó súlyát. - A lényeg a kreativítás, a motiváltság, a megmutatom magam a világnak- érzet. Ebben a szellemben dolgoztam. Rájöttem, hogy a két haza, a két nép kultúrája sok mindenben hasonlít. Így a melegségben, a kiállásban. A múlt is egyező: taroltak itt és ott a mongolok, a tatárok, de a nép mindig talpra tudott állni. Talán annyi a különbség, hogy az irániak nem feszítik túl a húrt, bár extrém országról van szó. A 70 millió lakos közül 14 millió Teheránban él, 4 millió a háború után költözött fel. Ez sok probléma forrása lett.

A művész eddigi pályájára utalva hat periódust különít le. Az első adta magát, hiszen Nyugatról Keletre vándorolt, hozta magával az arcokat, az embereket, a madarakat. Már sok mindenre ráérez, majd a második szakaszban kitejesedik Irán. Ez a vakbabák kora.

- Amikor kitört a borzalmas iraki-iráni háború, minden felfordult köröttem. Nem tudtam, hogy ide, vagy oda való vagyok? Hogy egyáltalán hova való vagyok? Szörnyű dilemma, nehéz korszak, aztán megleltem a kiutat. Mégpedig az iráni világirodalom tanulmányozásával. Találtam egy költőt, annak egy passzusát. Így szólt: mi nem vagyunk mások, mint nagy bábok. A sors játszik velünk, majd utána visszatesz a ládába. A vakbabák el vannak törve, de mosolyognak. Megpróbálják azt üzenni, hogy semmi sem változott. Rettentő nehéz korszak volt ez, de megszülte bennem a dacot. Majd a klasszikus versek olvasása elhozta a csendesedést. Aztán elkövetkezett a dicső korszak, a szobroké, megtörve és pattanva, a természet közegében. Ami az embert Keleten igazán megfogja, az a méltóságteljes előre haladás. Egyes festői korszakok stílusában alig észlelhető különbség, holott több száz év a különbség. Talán ez is segíti azt a gondolkodást, amely megnyugvást talál a halálban, természetes állapotnak tartva azt. Ez a nagy szellemi kör nálam filozófiává érett, ez tükröződik a műveimben. Később jöttek a falak, a freskók és 2007-ben elindult az Útleírás sorozatom. Ekkor lettem hatvan éves. Úgy érezten, itt az ideje a személyes hangnak, ha a múltról esik szó. Nem elég a tény, hogy iráni festő lettem, az országról is beszélnem kell. Így született meg az a sorozat, amelyet a szombathelyi Képtárban is kiállíthattam.

Perzsia vándora; ezzel a jelzővel is illették már Sinai Varga Gizellát. Mint mondja, hazából haza megy. Családjára ugyanaz jellemző, mint művészetére: népi elemekkel átszőtt multikulturalitás. Mint mondja, nagyon örül a mostani korszakának, az Útleírásnak, mert kifejezheti egész életét: Rákositól a sah-ig.

De miként hatott rá az iráni forradalom? Khomeini, Hatami, az állandósult hatalmi harcok. Mit tud kezdeni ezzel egy kéthazás művész?

- Csöbörből vödörbe estem, ha azt veszem, hogy elmenekültem egy szocialista diktatúrából, hogy megérkezzek egy olyan országba, amely borzalmas háborút vív szomszédjával. Láttam, ahogy műlábú nők mennek dolgozni a földekre, láttam tankok által széttaposott, lerombolt városokat. Találkoztam olyan vezetővel, aki 14 évesen harcolt és elveszítette egyik szemét, meg a karját. Ő volt az, aki csinált egy szervezetet és máig tanítja a fiatalokat. Imádják, rajonganak érte szeretetből időnként, játékból, eldugják előle a karját... Olyan embereket láttam, akik 14-15 évesen védték a városukat és én szégyelltem magam, hogy csak vagyok. Ha az ember ezt átérzi, ebben a közegben él, akkor nem abszurditás, hogy valaki megkérdi: hol a karom? Ezeket a tapasztalatokat semmiért sem cserélném el. Néha úgy belesajdul az ember, amikor látja azokat a gyönyörű iráni lányokat, akik kevés lehetőséggel élhetnek. Egy biciklire ülő nő már lázadás. Nos, mindezt tapasztalva, gazdag az életem. Egyre gyakrabban járok haza, Szombathelyre a Mediawave kapcsán jutottam el. Szellemiségéről számomra sokat elárul, hogy egy olyan fesztivált fogadott be, amely nem a pénzt, hanem a tehetséget állítja a középpontba.

Sinai Varga Gizella első kiállítása, ahogy ő mondja, feles volt. Részben a magyar, részben az új világ lenyomatai rögzültek képein. A második tárlat már csak az iráni mindennapokból merítkezett, tisztuló formákkal. A művész megszüli a képet, s ezzel máris távolodik tőle.

Az alkotás tehát önálló életre kel, a művész pedig újabb utakat keres.

- Ami már létezik, az kívül van rajtam - folytatja, gondosan mérlegelve minden egyes szó súlyát. - A lényeg a kreativítás, a motiváltság, a megmutatom magam a világnak- érzet. Ebben a szellemben dolgoztam. Rájöttem, hogy a két haza, a két nép kultúrája sok mindenben hasonlít. Így a melegségben, a kiállásban. A múlt is egyező: taroltak itt és ott a mongolok, a tatárok, de a nép mindig talpra tudott állni. Talán annyi a különbség, hogy az irániak nem feszítik túl a húrt, bár extrém országról van szó. A 70 millió lakos közül 14 millió Teheránban él, 4 millió a háború után költözött fel. Ez sok probléma forrása lett.

A művész eddigi pályájára utalva hat periódust különít le. Az első adta magát, hiszen Nyugatról Keletre vándorolt, hozta magával az arcokat, az embereket, a madarakat. Már sok mindenre ráérez, majd a második szakaszban kitejesedik Irán. Ez a vakbabák kora.

- Amikor kitört a borzalmas iraki-iráni háború, minden felfordult köröttem. Nem tudtam, hogy ide, vagy oda való vagyok? Hogy egyáltalán hova való vagyok? Szörnyű dilemma, nehéz korszak, aztán megleltem a kiutat. Mégpedig az iráni világirodalom tanulmányozásával. Találtam egy költőt, annak egy passzusát. Így szólt: mi nem vagyunk mások, mint nagy bábok. A sors játszik velünk, majd utána visszatesz a ládába. A vakbabák el vannak törve, de mosolyognak. Megpróbálják azt üzenni, hogy semmi sem változott. Rettentő nehéz korszak volt ez, de megszülte bennem a dacot. Majd a klasszikus versek olvasása elhozta a csendesedést. Aztán elkövetkezett a dicső korszak, a szobroké, megtörve és pattanva, a természet közegében. Ami az embert Keleten igazán megfogja, az a méltóságteljes előre haladás. Egyes festői korszakok stílusában alig észlelhető különbség, holott több száz év a különbség. Talán ez is segíti azt a gondolkodást, amely megnyugvást talál a halálban, természetes állapotnak tartva azt. Ez a nagy szellemi kör nálam filozófiává érett, ez tükröződik a műveimben. Később jöttek a falak, a freskók és 2007-ben elindult az Útleírás sorozatom. Ekkor lettem hatvan éves. Úgy érezten, itt az ideje a személyes hangnak, ha a múltról esik szó. Nem elég a tény, hogy iráni festő lettem, az országról is beszélnem kell. Így született meg az a sorozat, amelyet a szombathelyi Képtárban is kiállíthattam.

Perzsia vándora; ezzel a jelzővel is illették már Sinai Varga Gizellát. Mint mondja, hazából haza megy. Családjára ugyanaz jellemző, mint művészetére: népi elemekkel átszőtt multikulturalitás. Mint mondja, nagyon örül a mostani korszakának, az Útleírásnak, mert kifejezheti egész életét: Rákositól a sah-ig.

De miként hatott rá az iráni forradalom? Khomeini, Hatami, az állandósult hatalmi harcok. Mit tud kezdeni ezzel egy kéthazás művész?

- Csöbörből vödörbe estem, ha azt veszem, hogy elmenekültem egy szocialista diktatúrából, hogy megérkezzek egy olyan országba, amely borzalmas háborút vív szomszédjával. Láttam, ahogy műlábú nők mennek dolgozni a földekre, láttam tankok által széttaposott, lerombolt városokat. Találkoztam olyan vezetővel, aki 14 évesen harcolt és elveszítette egyik szemét, meg a karját. Ő volt az, aki csinált egy szervezetet és máig tanítja a fiatalokat. Imádják, rajonganak érte szeretetből időnként, játékból, eldugják előle a karját... Olyan embereket láttam, akik 14-15 évesen védték a városukat és én szégyelltem magam, hogy csak vagyok. Ha az ember ezt átérzi, ebben a közegben él, akkor nem abszurditás, hogy valaki megkérdi: hol a karom? Ezeket a tapasztalatokat semmiért sem cserélném el. Néha úgy belesajdul az ember, amikor látja azokat a gyönyörű iráni lányokat, akik kevés lehetőséggel élhetnek. Egy biciklire ülő nő már lázadás. Nos, mindezt tapasztalva, gazdag az életem. Egyre gyakrabban járok haza, Szombathelyre a Mediawave kapcsán jutottam el. Szellemiségéről számomra sokat elárul, hogy egy olyan fesztivált fogadott be, amely nem a pénzt, hanem a tehetséget állítja a középpontba.

Sinai Varga Gizella első kiállítása, ahogy ő mondja, feles volt. Részben a magyar, részben az új világ lenyomatai rögzültek képein. A második tárlat már csak az iráni mindennapokból merítkezett, tisztuló formákkal. A művész megszüli a képet, s ezzel máris távolodik tőle.

Az alkotás tehát önálló életre kel, a művész pedig újabb utakat keres.

- Ami már létezik, az kívül van rajtam - folytatja, gondosan mérlegelve minden egyes szó súlyát. - A lényeg a kreativítás, a motiváltság, a megmutatom magam a világnak- érzet. Ebben a szellemben dolgoztam. Rájöttem, hogy a két haza, a két nép kultúrája sok mindenben hasonlít. Így a melegségben, a kiállásban. A múlt is egyező: taroltak itt és ott a mongolok, a tatárok, de a nép mindig talpra tudott állni. Talán annyi a különbség, hogy az irániak nem feszítik túl a húrt, bár extrém országról van szó. A 70 millió lakos közül 14 millió Teheránban él, 4 millió a háború után költözött fel. Ez sok probléma forrása lett.

A művész eddigi pályájára utalva hat periódust különít le. Az első adta magát, hiszen Nyugatról Keletre vándorolt, hozta magával az arcokat, az embereket, a madarakat. Már sok mindenre ráérez, majd a második szakaszban kitejesedik Irán. Ez a vakbabák kora.

- Amikor kitört a borzalmas iraki-iráni háború, minden felfordult köröttem. Nem tudtam, hogy ide, vagy oda való vagyok? Hogy egyáltalán hova való vagyok? Szörnyű dilemma, nehéz korszak, aztán megleltem a kiutat. Mégpedig az iráni világirodalom tanulmányozásával. Találtam egy költőt, annak egy passzusát. Így szólt: mi nem vagyunk mások, mint nagy bábok. A sors játszik velünk, majd utána visszatesz a ládába. A vakbabák el vannak törve, de mosolyognak. Megpróbálják azt üzenni, hogy semmi sem változott. Rettentő nehéz korszak volt ez, de megszülte bennem a dacot. Majd a klasszikus versek olvasása elhozta a csendesedést. Aztán elkövetkezett a dicső korszak, a szobroké, megtörve és pattanva, a természet közegében. Ami az embert Keleten igazán megfogja, az a méltóságteljes előre haladás. Egyes festői korszakok stílusában alig észlelhető különbség, holott több száz év a különbség. Talán ez is segíti azt a gondolkodást, amely megnyugvást talál a halálban, természetes állapotnak tartva azt. Ez a nagy szellemi kör nálam filozófiává érett, ez tükröződik a műveimben. Később jöttek a falak, a freskók és 2007-ben elindult az Útleírás sorozatom. Ekkor lettem hatvan éves. Úgy érezten, itt az ideje a személyes hangnak, ha a múltról esik szó. Nem elég a tény, hogy iráni festő lettem, az országról is beszélnem kell. Így született meg az a sorozat, amelyet a szombathelyi Képtárban is kiállíthattam.

Perzsia vándora; ezzel a jelzővel is illették már Sinai Varga Gizellát. Mint mondja, hazából haza megy. Családjára ugyanaz jellemző, mint művészetére: népi elemekkel átszőtt multikulturalitás. Mint mondja, nagyon örül a mostani korszakának, az Útleírásnak, mert kifejezheti egész életét: Rákositól a sah-ig.

De miként hatott rá az iráni forradalom? Khomeini, Hatami, az állandósult hatalmi harcok. Mit tud kezdeni ezzel egy kéthazás művész?

- Csöbörből vödörbe estem, ha azt veszem, hogy elmenekültem egy szocialista diktatúrából, hogy megérkezzek egy olyan országba, amely borzalmas háborút vív szomszédjával. Láttam, ahogy műlábú nők mennek dolgozni a földekre, láttam tankok által széttaposott, lerombolt városokat. Találkoztam olyan vezetővel, aki 14 évesen harcolt és elveszítette egyik szemét, meg a karját. Ő volt az, aki csinált egy szervezetet és máig tanítja a fiatalokat. Imádják, rajonganak érte szeretetből időnként, játékból, eldugják előle a karját... Olyan embereket láttam, akik 14-15 évesen védték a városukat és én szégyelltem magam, hogy csak vagyok. Ha az ember ezt átérzi, ebben a közegben él, akkor nem abszurditás, hogy valaki megkérdi: hol a karom? Ezeket a tapasztalatokat semmiért sem cserélném el. Néha úgy belesajdul az ember, amikor látja azokat a gyönyörű iráni lányokat, akik kevés lehetőséggel élhetnek. Egy biciklire ülő nő már lázadás. Nos, mindezt tapasztalva, gazdag az életem. Egyre gyakrabban járok haza, Szombathelyre a Mediawave kapcsán jutottam el. Szellemiségéről számomra sokat elárul, hogy egy olyan fesztivált fogadott be, amely nem a pénzt, hanem a tehetséget állítja a középpontba.

Az alkotás tehát önálló életre kel, a művész pedig újabb utakat keres.

- Ami már létezik, az kívül van rajtam - folytatja, gondosan mérlegelve minden egyes szó súlyát. - A lényeg a kreativítás, a motiváltság, a megmutatom magam a világnak- érzet. Ebben a szellemben dolgoztam. Rájöttem, hogy a két haza, a két nép kultúrája sok mindenben hasonlít. Így a melegségben, a kiállásban. A múlt is egyező: taroltak itt és ott a mongolok, a tatárok, de a nép mindig talpra tudott állni. Talán annyi a különbség, hogy az irániak nem feszítik túl a húrt, bár extrém országról van szó. A 70 millió lakos közül 14 millió Teheránban él, 4 millió a háború után költözött fel. Ez sok probléma forrása lett.

A művész eddigi pályájára utalva hat periódust különít le. Az első adta magát, hiszen Nyugatról Keletre vándorolt, hozta magával az arcokat, az embereket, a madarakat. Már sok mindenre ráérez, majd a második szakaszban kitejesedik Irán. Ez a vakbabák kora.

- Amikor kitört a borzalmas iraki-iráni háború, minden felfordult köröttem. Nem tudtam, hogy ide, vagy oda való vagyok? Hogy egyáltalán hova való vagyok? Szörnyű dilemma, nehéz korszak, aztán megleltem a kiutat. Mégpedig az iráni világirodalom tanulmányozásával. Találtam egy költőt, annak egy passzusát. Így szólt: mi nem vagyunk mások, mint nagy bábok. A sors játszik velünk, majd utána visszatesz a ládába. A vakbabák el vannak törve, de mosolyognak. Megpróbálják azt üzenni, hogy semmi sem változott. Rettentő nehéz korszak volt ez, de megszülte bennem a dacot. Majd a klasszikus versek olvasása elhozta a csendesedést. Aztán elkövetkezett a dicső korszak, a szobroké, megtörve és pattanva, a természet közegében. Ami az embert Keleten igazán megfogja, az a méltóságteljes előre haladás. Egyes festői korszakok stílusában alig észlelhető különbség, holott több száz év a különbség. Talán ez is segíti azt a gondolkodást, amely megnyugvást talál a halálban, természetes állapotnak tartva azt. Ez a nagy szellemi kör nálam filozófiává érett, ez tükröződik a műveimben. Később jöttek a falak, a freskók és 2007-ben elindult az Útleírás sorozatom. Ekkor lettem hatvan éves. Úgy érezten, itt az ideje a személyes hangnak, ha a múltról esik szó. Nem elég a tény, hogy iráni festő lettem, az országról is beszélnem kell. Így született meg az a sorozat, amelyet a szombathelyi Képtárban is kiállíthattam.

Perzsia vándora; ezzel a jelzővel is illették már Sinai Varga Gizellát. Mint mondja, hazából haza megy. Családjára ugyanaz jellemző, mint művészetére: népi elemekkel átszőtt multikulturalitás. Mint mondja, nagyon örül a mostani korszakának, az Útleírásnak, mert kifejezheti egész életét: Rákositól a sah-ig.

De miként hatott rá az iráni forradalom? Khomeini, Hatami, az állandósult hatalmi harcok. Mit tud kezdeni ezzel egy kéthazás művész?

- Csöbörből vödörbe estem, ha azt veszem, hogy elmenekültem egy szocialista diktatúrából, hogy megérkezzek egy olyan országba, amely borzalmas háborút vív szomszédjával. Láttam, ahogy műlábú nők mennek dolgozni a földekre, láttam tankok által széttaposott, lerombolt városokat. Találkoztam olyan vezetővel, aki 14 évesen harcolt és elveszítette egyik szemét, meg a karját. Ő volt az, aki csinált egy szervezetet és máig tanítja a fiatalokat. Imádják, rajonganak érte szeretetből időnként, játékból, eldugják előle a karját... Olyan embereket láttam, akik 14-15 évesen védték a városukat és én szégyelltem magam, hogy csak vagyok. Ha az ember ezt átérzi, ebben a közegben él, akkor nem abszurditás, hogy valaki megkérdi: hol a karom? Ezeket a tapasztalatokat semmiért sem cserélném el. Néha úgy belesajdul az ember, amikor látja azokat a gyönyörű iráni lányokat, akik kevés lehetőséggel élhetnek. Egy biciklire ülő nő már lázadás. Nos, mindezt tapasztalva, gazdag az életem. Egyre gyakrabban járok haza, Szombathelyre a Mediawave kapcsán jutottam el. Szellemiségéről számomra sokat elárul, hogy egy olyan fesztivált fogadott be, amely nem a pénzt, hanem a tehetséget állítja a középpontba.

Az alkotás tehát önálló életre kel, a művész pedig újabb utakat keres.

- Ami már létezik, az kívül van rajtam - folytatja, gondosan mérlegelve minden egyes szó súlyát. - A lényeg a kreativítás, a motiváltság, a megmutatom magam a világnak- érzet. Ebben a szellemben dolgoztam. Rájöttem, hogy a két haza, a két nép kultúrája sok mindenben hasonlít. Így a melegségben, a kiállásban. A múlt is egyező: taroltak itt és ott a mongolok, a tatárok, de a nép mindig talpra tudott állni. Talán annyi a különbség, hogy az irániak nem feszítik túl a húrt, bár extrém országról van szó. A 70 millió lakos közül 14 millió Teheránban él, 4 millió a háború után költözött fel. Ez sok probléma forrása lett.

A művész eddigi pályájára utalva hat periódust különít le. Az első adta magát, hiszen Nyugatról Keletre vándorolt, hozta magával az arcokat, az embereket, a madarakat. Már sok mindenre ráérez, majd a második szakaszban kitejesedik Irán. Ez a vakbabák kora.

- Amikor kitört a borzalmas iraki-iráni háború, minden felfordult köröttem. Nem tudtam, hogy ide, vagy oda való vagyok? Hogy egyáltalán hova való vagyok? Szörnyű dilemma, nehéz korszak, aztán megleltem a kiutat. Mégpedig az iráni világirodalom tanulmányozásával. Találtam egy költőt, annak egy passzusát. Így szólt: mi nem vagyunk mások, mint nagy bábok. A sors játszik velünk, majd utána visszatesz a ládába. A vakbabák el vannak törve, de mosolyognak. Megpróbálják azt üzenni, hogy semmi sem változott. Rettentő nehéz korszak volt ez, de megszülte bennem a dacot. Majd a klasszikus versek olvasása elhozta a csendesedést. Aztán elkövetkezett a dicső korszak, a szobroké, megtörve és pattanva, a természet közegében. Ami az embert Keleten igazán megfogja, az a méltóságteljes előre haladás. Egyes festői korszakok stílusában alig észlelhető különbség, holott több száz év a különbség. Talán ez is segíti azt a gondolkodást, amely megnyugvást talál a halálban, természetes állapotnak tartva azt. Ez a nagy szellemi kör nálam filozófiává érett, ez tükröződik a műveimben. Később jöttek a falak, a freskók és 2007-ben elindult az Útleírás sorozatom. Ekkor lettem hatvan éves. Úgy érezten, itt az ideje a személyes hangnak, ha a múltról esik szó. Nem elég a tény, hogy iráni festő lettem, az országról is beszélnem kell. Így született meg az a sorozat, amelyet a szombathelyi Képtárban is kiállíthattam.

Perzsia vándora; ezzel a jelzővel is illették már Sinai Varga Gizellát. Mint mondja, hazából haza megy. Családjára ugyanaz jellemző, mint művészetére: népi elemekkel átszőtt multikulturalitás. Mint mondja, nagyon örül a mostani korszakának, az Útleírásnak, mert kifejezheti egész életét: Rákositól a sah-ig.

De miként hatott rá az iráni forradalom? Khomeini, Hatami, az állandósult hatalmi harcok. Mit tud kezdeni ezzel egy kéthazás művész?

- Csöbörből vödörbe estem, ha azt veszem, hogy elmenekültem egy szocialista diktatúrából, hogy megérkezzek egy olyan országba, amely borzalmas háborút vív szomszédjával. Láttam, ahogy műlábú nők mennek dolgozni a földekre, láttam tankok által széttaposott, lerombolt városokat. Találkoztam olyan vezetővel, aki 14 évesen harcolt és elveszítette egyik szemét, meg a karját. Ő volt az, aki csinált egy szervezetet és máig tanítja a fiatalokat. Imádják, rajonganak érte szeretetből időnként, játékból, eldugják előle a karját... Olyan embereket láttam, akik 14-15 évesen védték a városukat és én szégyelltem magam, hogy csak vagyok. Ha az ember ezt átérzi, ebben a közegben él, akkor nem abszurditás, hogy valaki megkérdi: hol a karom? Ezeket a tapasztalatokat semmiért sem cserélném el. Néha úgy belesajdul az ember, amikor látja azokat a gyönyörű iráni lányokat, akik kevés lehetőséggel élhetnek. Egy biciklire ülő nő már lázadás. Nos, mindezt tapasztalva, gazdag az életem. Egyre gyakrabban járok haza, Szombathelyre a Mediawave kapcsán jutottam el. Szellemiségéről számomra sokat elárul, hogy egy olyan fesztivált fogadott be, amely nem a pénzt, hanem a tehetséget állítja a középpontba.

- Ami már létezik, az kívül van rajtam - folytatja, gondosan mérlegelve minden egyes szó súlyát. - A lényeg a kreativítás, a motiváltság, a megmutatom magam a világnak- érzet. Ebben a szellemben dolgoztam. Rájöttem, hogy a két haza, a két nép kultúrája sok mindenben hasonlít. Így a melegségben, a kiállásban. A múlt is egyező: taroltak itt és ott a mongolok, a tatárok, de a nép mindig talpra tudott állni. Talán annyi a különbség, hogy az irániak nem feszítik túl a húrt, bár extrém országról van szó. A 70 millió lakos közül 14 millió Teheránban él, 4 millió a háború után költözött fel. Ez sok probléma forrása lett.

A művész eddigi pályájára utalva hat periódust különít le. Az első adta magát, hiszen Nyugatról Keletre vándorolt, hozta magával az arcokat, az embereket, a madarakat. Már sok mindenre ráérez, majd a második szakaszban kitejesedik Irán. Ez a vakbabák kora.

- Amikor kitört a borzalmas iraki-iráni háború, minden felfordult köröttem. Nem tudtam, hogy ide, vagy oda való vagyok? Hogy egyáltalán hova való vagyok? Szörnyű dilemma, nehéz korszak, aztán megleltem a kiutat. Mégpedig az iráni világirodalom tanulmányozásával. Találtam egy költőt, annak egy passzusát. Így szólt: mi nem vagyunk mások, mint nagy bábok. A sors játszik velünk, majd utána visszatesz a ládába. A vakbabák el vannak törve, de mosolyognak. Megpróbálják azt üzenni, hogy semmi sem változott. Rettentő nehéz korszak volt ez, de megszülte bennem a dacot. Majd a klasszikus versek olvasása elhozta a csendesedést. Aztán elkövetkezett a dicső korszak, a szobroké, megtörve és pattanva, a természet közegében. Ami az embert Keleten igazán megfogja, az a méltóságteljes előre haladás. Egyes festői korszakok stílusában alig észlelhető különbség, holott több száz év a különbség. Talán ez is segíti azt a gondolkodást, amely megnyugvást talál a halálban, természetes állapotnak tartva azt. Ez a nagy szellemi kör nálam filozófiává érett, ez tükröződik a műveimben. Később jöttek a falak, a freskók és 2007-ben elindult az Útleírás sorozatom. Ekkor lettem hatvan éves. Úgy érezten, itt az ideje a személyes hangnak, ha a múltról esik szó. Nem elég a tény, hogy iráni festő lettem, az országról is beszélnem kell. Így született meg az a sorozat, amelyet a szombathelyi Képtárban is kiállíthattam.

Perzsia vándora; ezzel a jelzővel is illették már Sinai Varga Gizellát. Mint mondja, hazából haza megy. Családjára ugyanaz jellemző, mint művészetére: népi elemekkel átszőtt multikulturalitás. Mint mondja, nagyon örül a mostani korszakának, az Útleírásnak, mert kifejezheti egész életét: Rákositól a sah-ig.

De miként hatott rá az iráni forradalom? Khomeini, Hatami, az állandósult hatalmi harcok. Mit tud kezdeni ezzel egy kéthazás művész?

- Csöbörből vödörbe estem, ha azt veszem, hogy elmenekültem egy szocialista diktatúrából, hogy megérkezzek egy olyan országba, amely borzalmas háborút vív szomszédjával. Láttam, ahogy műlábú nők mennek dolgozni a földekre, láttam tankok által széttaposott, lerombolt városokat. Találkoztam olyan vezetővel, aki 14 évesen harcolt és elveszítette egyik szemét, meg a karját. Ő volt az, aki csinált egy szervezetet és máig tanítja a fiatalokat. Imádják, rajonganak érte szeretetből időnként, játékból, eldugják előle a karját... Olyan embereket láttam, akik 14-15 évesen védték a városukat és én szégyelltem magam, hogy csak vagyok. Ha az ember ezt átérzi, ebben a közegben él, akkor nem abszurditás, hogy valaki megkérdi: hol a karom? Ezeket a tapasztalatokat semmiért sem cserélném el. Néha úgy belesajdul az ember, amikor látja azokat a gyönyörű iráni lányokat, akik kevés lehetőséggel élhetnek. Egy biciklire ülő nő már lázadás. Nos, mindezt tapasztalva, gazdag az életem. Egyre gyakrabban járok haza, Szombathelyre a Mediawave kapcsán jutottam el. Szellemiségéről számomra sokat elárul, hogy egy olyan fesztivált fogadott be, amely nem a pénzt, hanem a tehetséget állítja a középpontba.

- Ami már létezik, az kívül van rajtam - folytatja, gondosan mérlegelve minden egyes szó súlyát. - A lényeg a kreativítás, a motiváltság, a megmutatom magam a világnak- érzet. Ebben a szellemben dolgoztam. Rájöttem, hogy a két haza, a két nép kultúrája sok mindenben hasonlít. Így a melegségben, a kiállásban. A múlt is egyező: taroltak itt és ott a mongolok, a tatárok, de a nép mindig talpra tudott állni. Talán annyi a különbség, hogy az irániak nem feszítik túl a húrt, bár extrém országról van szó. A 70 millió lakos közül 14 millió Teheránban él, 4 millió a háború után költözött fel. Ez sok probléma forrása lett.

A művész eddigi pályájára utalva hat periódust különít le. Az első adta magát, hiszen Nyugatról Keletre vándorolt, hozta magával az arcokat, az embereket, a madarakat. Már sok mindenre ráérez, majd a második szakaszban kitejesedik Irán. Ez a vakbabák kora.

- Amikor kitört a borzalmas iraki-iráni háború, minden felfordult köröttem. Nem tudtam, hogy ide, vagy oda való vagyok? Hogy egyáltalán hova való vagyok? Szörnyű dilemma, nehéz korszak, aztán megleltem a kiutat. Mégpedig az iráni világirodalom tanulmányozásával. Találtam egy költőt, annak egy passzusát. Így szólt: mi nem vagyunk mások, mint nagy bábok. A sors játszik velünk, majd utána visszatesz a ládába. A vakbabák el vannak törve, de mosolyognak. Megpróbálják azt üzenni, hogy semmi sem változott. Rettentő nehéz korszak volt ez, de megszülte bennem a dacot. Majd a klasszikus versek olvasása elhozta a csendesedést. Aztán elkövetkezett a dicső korszak, a szobroké, megtörve és pattanva, a természet közegében. Ami az embert Keleten igazán megfogja, az a méltóságteljes előre haladás. Egyes festői korszakok stílusában alig észlelhető különbség, holott több száz év a különbség. Talán ez is segíti azt a gondolkodást, amely megnyugvást talál a halálban, természetes állapotnak tartva azt. Ez a nagy szellemi kör nálam filozófiává érett, ez tükröződik a műveimben. Később jöttek a falak, a freskók és 2007-ben elindult az Útleírás sorozatom. Ekkor lettem hatvan éves. Úgy érezten, itt az ideje a személyes hangnak, ha a múltról esik szó. Nem elég a tény, hogy iráni festő lettem, az országról is beszélnem kell. Így született meg az a sorozat, amelyet a szombathelyi Képtárban is kiállíthattam.

Perzsia vándora; ezzel a jelzővel is illették már Sinai Varga Gizellát. Mint mondja, hazából haza megy. Családjára ugyanaz jellemző, mint művészetére: népi elemekkel átszőtt multikulturalitás. Mint mondja, nagyon örül a mostani korszakának, az Útleírásnak, mert kifejezheti egész életét: Rákositól a sah-ig.

De miként hatott rá az iráni forradalom? Khomeini, Hatami, az állandósult hatalmi harcok. Mit tud kezdeni ezzel egy kéthazás művész?

- Csöbörből vödörbe estem, ha azt veszem, hogy elmenekültem egy szocialista diktatúrából, hogy megérkezzek egy olyan országba, amely borzalmas háborút vív szomszédjával. Láttam, ahogy műlábú nők mennek dolgozni a földekre, láttam tankok által széttaposott, lerombolt városokat. Találkoztam olyan vezetővel, aki 14 évesen harcolt és elveszítette egyik szemét, meg a karját. Ő volt az, aki csinált egy szervezetet és máig tanítja a fiatalokat. Imádják, rajonganak érte szeretetből időnként, játékból, eldugják előle a karját... Olyan embereket láttam, akik 14-15 évesen védték a városukat és én szégyelltem magam, hogy csak vagyok. Ha az ember ezt átérzi, ebben a közegben él, akkor nem abszurditás, hogy valaki megkérdi: hol a karom? Ezeket a tapasztalatokat semmiért sem cserélném el. Néha úgy belesajdul az ember, amikor látja azokat a gyönyörű iráni lányokat, akik kevés lehetőséggel élhetnek. Egy biciklire ülő nő már lázadás. Nos, mindezt tapasztalva, gazdag az életem. Egyre gyakrabban járok haza, Szombathelyre a Mediawave kapcsán jutottam el. Szellemiségéről számomra sokat elárul, hogy egy olyan fesztivált fogadott be, amely nem a pénzt, hanem a tehetséget állítja a középpontba.

A művész eddigi pályájára utalva hat periódust különít le. Az első adta magát, hiszen Nyugatról Keletre vándorolt, hozta magával az arcokat, az embereket, a madarakat. Már sok mindenre ráérez, majd a második szakaszban kitejesedik Irán. Ez a vakbabák kora.

- Amikor kitört a borzalmas iraki-iráni háború, minden felfordult köröttem. Nem tudtam, hogy ide, vagy oda való vagyok? Hogy egyáltalán hova való vagyok? Szörnyű dilemma, nehéz korszak, aztán megleltem a kiutat. Mégpedig az iráni világirodalom tanulmányozásával. Találtam egy költőt, annak egy passzusát. Így szólt: mi nem vagyunk mások, mint nagy bábok. A sors játszik velünk, majd utána visszatesz a ládába. A vakbabák el vannak törve, de mosolyognak. Megpróbálják azt üzenni, hogy semmi sem változott. Rettentő nehéz korszak volt ez, de megszülte bennem a dacot. Majd a klasszikus versek olvasása elhozta a csendesedést. Aztán elkövetkezett a dicső korszak, a szobroké, megtörve és pattanva, a természet közegében. Ami az embert Keleten igazán megfogja, az a méltóságteljes előre haladás. Egyes festői korszakok stílusában alig észlelhető különbség, holott több száz év a különbség. Talán ez is segíti azt a gondolkodást, amely megnyugvást talál a halálban, természetes állapotnak tartva azt. Ez a nagy szellemi kör nálam filozófiává érett, ez tükröződik a műveimben. Később jöttek a falak, a freskók és 2007-ben elindult az Útleírás sorozatom. Ekkor lettem hatvan éves. Úgy érezten, itt az ideje a személyes hangnak, ha a múltról esik szó. Nem elég a tény, hogy iráni festő lettem, az országról is beszélnem kell. Így született meg az a sorozat, amelyet a szombathelyi Képtárban is kiállíthattam.

Perzsia vándora; ezzel a jelzővel is illették már Sinai Varga Gizellát. Mint mondja, hazából haza megy. Családjára ugyanaz jellemző, mint művészetére: népi elemekkel átszőtt multikulturalitás. Mint mondja, nagyon örül a mostani korszakának, az Útleírásnak, mert kifejezheti egész életét: Rákositól a sah-ig.

De miként hatott rá az iráni forradalom? Khomeini, Hatami, az állandósult hatalmi harcok. Mit tud kezdeni ezzel egy kéthazás művész?

- Csöbörből vödörbe estem, ha azt veszem, hogy elmenekültem egy szocialista diktatúrából, hogy megérkezzek egy olyan országba, amely borzalmas háborút vív szomszédjával. Láttam, ahogy műlábú nők mennek dolgozni a földekre, láttam tankok által széttaposott, lerombolt városokat. Találkoztam olyan vezetővel, aki 14 évesen harcolt és elveszítette egyik szemét, meg a karját. Ő volt az, aki csinált egy szervezetet és máig tanítja a fiatalokat. Imádják, rajonganak érte szeretetből időnként, játékból, eldugják előle a karját... Olyan embereket láttam, akik 14-15 évesen védték a városukat és én szégyelltem magam, hogy csak vagyok. Ha az ember ezt átérzi, ebben a közegben él, akkor nem abszurditás, hogy valaki megkérdi: hol a karom? Ezeket a tapasztalatokat semmiért sem cserélném el. Néha úgy belesajdul az ember, amikor látja azokat a gyönyörű iráni lányokat, akik kevés lehetőséggel élhetnek. Egy biciklire ülő nő már lázadás. Nos, mindezt tapasztalva, gazdag az életem. Egyre gyakrabban járok haza, Szombathelyre a Mediawave kapcsán jutottam el. Szellemiségéről számomra sokat elárul, hogy egy olyan fesztivált fogadott be, amely nem a pénzt, hanem a tehetséget állítja a középpontba.

A művész eddigi pályájára utalva hat periódust különít le. Az első adta magát, hiszen Nyugatról Keletre vándorolt, hozta magával az arcokat, az embereket, a madarakat. Már sok mindenre ráérez, majd a második szakaszban kitejesedik Irán. Ez a vakbabák kora.

- Amikor kitört a borzalmas iraki-iráni háború, minden felfordult köröttem. Nem tudtam, hogy ide, vagy oda való vagyok? Hogy egyáltalán hova való vagyok? Szörnyű dilemma, nehéz korszak, aztán megleltem a kiutat. Mégpedig az iráni világirodalom tanulmányozásával. Találtam egy költőt, annak egy passzusát. Így szólt: mi nem vagyunk mások, mint nagy bábok. A sors játszik velünk, majd utána visszatesz a ládába. A vakbabák el vannak törve, de mosolyognak. Megpróbálják azt üzenni, hogy semmi sem változott. Rettentő nehéz korszak volt ez, de megszülte bennem a dacot. Majd a klasszikus versek olvasása elhozta a csendesedést. Aztán elkövetkezett a dicső korszak, a szobroké, megtörve és pattanva, a természet közegében. Ami az embert Keleten igazán megfogja, az a méltóságteljes előre haladás. Egyes festői korszakok stílusában alig észlelhető különbség, holott több száz év a különbség. Talán ez is segíti azt a gondolkodást, amely megnyugvást talál a halálban, természetes állapotnak tartva azt. Ez a nagy szellemi kör nálam filozófiává érett, ez tükröződik a műveimben. Később jöttek a falak, a freskók és 2007-ben elindult az Útleírás sorozatom. Ekkor lettem hatvan éves. Úgy érezten, itt az ideje a személyes hangnak, ha a múltról esik szó. Nem elég a tény, hogy iráni festő lettem, az országról is beszélnem kell. Így született meg az a sorozat, amelyet a szombathelyi Képtárban is kiállíthattam.

Perzsia vándora; ezzel a jelzővel is illették már Sinai Varga Gizellát. Mint mondja, hazából haza megy. Családjára ugyanaz jellemző, mint művészetére: népi elemekkel átszőtt multikulturalitás. Mint mondja, nagyon örül a mostani korszakának, az Útleírásnak, mert kifejezheti egész életét: Rákositól a sah-ig.

De miként hatott rá az iráni forradalom? Khomeini, Hatami, az állandósult hatalmi harcok. Mit tud kezdeni ezzel egy kéthazás művész?

- Csöbörből vödörbe estem, ha azt veszem, hogy elmenekültem egy szocialista diktatúrából, hogy megérkezzek egy olyan országba, amely borzalmas háborút vív szomszédjával. Láttam, ahogy műlábú nők mennek dolgozni a földekre, láttam tankok által széttaposott, lerombolt városokat. Találkoztam olyan vezetővel, aki 14 évesen harcolt és elveszítette egyik szemét, meg a karját. Ő volt az, aki csinált egy szervezetet és máig tanítja a fiatalokat. Imádják, rajonganak érte szeretetből időnként, játékból, eldugják előle a karját... Olyan embereket láttam, akik 14-15 évesen védték a városukat és én szégyelltem magam, hogy csak vagyok. Ha az ember ezt átérzi, ebben a közegben él, akkor nem abszurditás, hogy valaki megkérdi: hol a karom? Ezeket a tapasztalatokat semmiért sem cserélném el. Néha úgy belesajdul az ember, amikor látja azokat a gyönyörű iráni lányokat, akik kevés lehetőséggel élhetnek. Egy biciklire ülő nő már lázadás. Nos, mindezt tapasztalva, gazdag az életem. Egyre gyakrabban járok haza, Szombathelyre a Mediawave kapcsán jutottam el. Szellemiségéről számomra sokat elárul, hogy egy olyan fesztivált fogadott be, amely nem a pénzt, hanem a tehetséget állítja a középpontba.

- Amikor kitört a borzalmas iraki-iráni háború, minden felfordult köröttem. Nem tudtam, hogy ide, vagy oda való vagyok? Hogy egyáltalán hova való vagyok? Szörnyű dilemma, nehéz korszak, aztán megleltem a kiutat. Mégpedig az iráni világirodalom tanulmányozásával. Találtam egy költőt, annak egy passzusát. Így szólt: mi nem vagyunk mások, mint nagy bábok. A sors játszik velünk, majd utána visszatesz a ládába. A vakbabák el vannak törve, de mosolyognak. Megpróbálják azt üzenni, hogy semmi sem változott. Rettentő nehéz korszak volt ez, de megszülte bennem a dacot. Majd a klasszikus versek olvasása elhozta a csendesedést. Aztán elkövetkezett a dicső korszak, a szobroké, megtörve és pattanva, a természet közegében. Ami az embert Keleten igazán megfogja, az a méltóságteljes előre haladás. Egyes festői korszakok stílusában alig észlelhető különbség, holott több száz év a különbség. Talán ez is segíti azt a gondolkodást, amely megnyugvást talál a halálban, természetes állapotnak tartva azt. Ez a nagy szellemi kör nálam filozófiává érett, ez tükröződik a műveimben. Később jöttek a falak, a freskók és 2007-ben elindult az Útleírás sorozatom. Ekkor lettem hatvan éves. Úgy érezten, itt az ideje a személyes hangnak, ha a múltról esik szó. Nem elég a tény, hog