Szegődési pénz és szolgálat: amikor honvédeket verbuváltak Vas vármegyében

A jelentkezőket a városokban és falvakban élő 19–22 éves férfiak közül életkor, sorshúzás vagy toborzás útján szegődtették. A Vas vármegyei toborzások lefolyását Balogh Gyula főlevéltárnok 1895-ben megjelent Vasvármegye honvédsége című könyve részletesen leírja. A toborzó küldöttség a falu kocsmája előtt táborozott le, és kitűzte a nemzeti zászlót. Asztalról, innivalóról a kocsmáros gondoskodott, tintát, tollat, papirost a toborzótiszt hozott.

A figyelemfelhívás és kedv­csinálás természetes szereplője volt a muzsikus cigány, aki a talpalávalót húzta. A zenebonára összesereglett a falu apraja-nagyja. A Gyere, öcsém, katonának!, Szép élet a katonaélet, Négy esztendő nem a világ! kezdetű verbunkosok megtették a hatásukat és a vállalkozó szellemű ifjak belecsaptak a toborzó tenyerébe. Az őrmester a jelentkező nevét beírta a protokollumba, majd katonasapkát nyomtak a fiú fejébe.

Magyarlakról Farkas Ferenc, Gálovits György, Horváth Ferenc, Horváth Imre, Jaki Ferenc és Nagy György álltak be katonának bizonyítékául annak, hogy „a falusi szívben is ott dobog a hazaszeretet” – írta a tudós szerző. A toborzás végén jött az elköszönés pillanata és felhangzott a búcsúnóta:

„Isten hozzád szép falum határa! / Elmegyek tetőled a csatára. / Jó magyar nem rakja zsebre karját, / Ha veszélyben látja szép hazáját. / Nem kötéllel fogtak engemet meg, / Önkéntesen állottam vitéznek, / Szép hazám szerelme lelkesít fel, / Szembeszállni sok gaz ellenével. / Jó anyám ne keseregj felettem, / Úgy tekintsd, hogy szent búcsúra mentem, / Búcsúfiát hozok én tenéked, / Harc után, ha győzve visszatérek. / Vagy ha vérem folyna a csatában, / S tán elesnék bajnokok sorában, / Tűrd békével bánatát szívednek, / Szép halálát ifjú gyermekednek…” Azt is Balogh Gyula levéltárnok kutatásaiból tudjuk, hogy ezt – a később már népdalként énekelt – katonadalt Szabó Imre, a Katolikus Néplap alapítója, a Szombathelyi Egyházmegyét 1869-től vezető püspök a szabadságharc idején költötte.

A Magyarlakon 1848-ban berukkolt honvédek közül Gálovits Györgyről tudjuk, hogy ahhoz a „45-ös” zászlóaljhoz került, amelyik részt vett a csornai csatában és harcolt Buda visszavételénél. Gálovits a lévai ütközetben sebesült meg, amikor egy roham közben csípőjén súlyos szúrt sebet kapott és sebeibe nem sokkal hazatérése után halt bele. Sírját rokonsága a Magyarlakkal 1927-ben egyesített Háromház falu temetőjében ápolta.