Epres Attila Kőszegen: "A színház maga a konfliktus"

A commedia dell' arte-színészetet ma már nagyon kevesen tudják: akrobatikus ügyesség, vérbő humor és „akrobatikus” beszélőkészség egyszerre kell hozzá.

Epres Attila Kőszegen: „A színház konfliktusos műfaj. A színház maga a dráma” (Fotó: Szendi Péter)

Epres Attilában – ritka kivétel – minden megvan. És bár anno eljátszotta Truffaldinót Goldoni Két úr szolgájában, nem bánja, hogy nem a reneszánszban született: „Akkor úgy jártam volna, mint manapság Strehler nagy színészei Olaszországban: ők harminc éven át ugyanazt a figurát csiszolgatják. Boldogabb vagyok így, hogy sokfélét játszom, jobban szórakoztat.” Különben meg igazi reneszánsz ember. Amikor a kaszkadőrvizsga és a színészet között kellett választania, az utóbbit választotta. Sportolóként kezdte, korán megtanulta, hogy jó kondíció nélkül nincs mentális és agyi frissesség. Máig ehhez tartja magát. Plusz a veszély, arról nem tud leszokni, de nem is akar: „Mindig szerettem az extrém dolgokat, nemrég belevágtam a pilótaképzésbe, bár az most átmenetileg éppen szünetel, mert az ászom, az én pilótám – Matkó Tamás, a nagyszerű zeneszerző vitt föl először egy Sesnára – elment Németországba dolgozni. Rendkívüli módon érdekel a repülés, mint ahogy az élet minden olyan területe, amiben izgalom és öröm van. Sose mondok olyasmit, hogy egyetlen hobbim és szenvedélyem a színház, mert ott van még a golf, a síelés, a kerékpározás...” Ráadásul a bicikli kell a hajózási logisztikához is. És azok az Epres Attila-féle motorosbelépők sem utolsók: „A motor most nincs itt, mert a hajómat az autó tetején hoztam – alig várom mindig, hogy menjek az öcsém Rába-parti faházához evezni, Körmend alá, közel a malomhoz –, de majd jön a motor is, mert az osztrák szerpentineket nem tudom kihagyni egy évben sem; olyan, mint valami virtuális játék egy idő után – annyira szép utak vannak.”

Epres Attila rendszerint Kőszegen, a próbaidőszakban ünnepli a születésnapját. Az idén azonban – Gazsó György kollégájával együtt – elszólította a kötelesség: az országos erdészeti vándorgyűlésről nem mondhattak le. A soproni erdészeti tanulmányok – a Fintor Színpaddal együtt – meghatározóak Epres Attila életében. A vándorgyűlésen versmondást is vállalt: Nagy László versóriásával, a Gyöngyszoknyával készült. Mert „az erdészek igazán tudják, mi az a jégverés” Fotók: Szendi Péter

És mennyi jó ismerős. Ha mondjuk az utolsó pillanatban – amikor már minden kész –, kiderül, hogy nincs evező, akkor a barátok segítenek, mint legutóbb a Molnaszecsőd-Rábhídvég útvonalon, Rejtő-módra: „Somó evezőt vesz ki, amit Felhő ad át, mert Oscar felhívta Kocsonyát. De indulás előtt nyilván Felhővel meg kellett inni egy sört. Miközben a sört kértem, hatunk között a kocsmában szétvágták a pultot, mondták, hogy gond nincs, felújítás van. Ha nem látom, nem is hiszem el.”

Meglepetések a várszínházban is adódnak – sőt! Epres Attila 1996 óta jár vissza ide játszani. Az idei nyárra rendelt „aranyoska, ártatlanka” Tóth Ede-népszínműről, A falu rosszáról például gyorsan kiderült, hogy „egy kis közösség súlyos lelki problémái forronganak benne – és ez maga az élet”. Epres Attila most örömapát játszik, illetve előbb a konfliktus, csak aztán az öröm. (Premier július 9-én a várudvaron.) Znamenák István – kolléga az Örkény Színházból – egyébként is nagymestere annak, hogy a könnyű, nyári szórakoztatás édességébe valami nagyon friss és nagyon ismerős életszagot csempésszen: „Ez csak természetes. Nem pusztán arról a Shakespeare-intelemről van szó, hogy a színész kötelessége felmutatni önnön kora tükörképét, hanem arról is, hogy a színház eleve – a mai kultúrpolitikában föltűnő minden ellenkező híreszteléssel szemben – konfliktusos műfaj: a színház maga a dráma.”

Epres Attila sok vidéki színházat megjárt – Egertől Szolnokon és Kecskeméten át Zalaegerszegig –, aztán a nagy vígszínházi labirintusból 2011-ben szerződött az Örkény Színház társulatához. Hazatalált. Azt mondja, nem az a fontos, hogy az ország egyik legjobb (művész)színházáról van szó – bár azért nyilván az se utolsó szempont –, hanem az, hogy jól érzi magát benne: „Az Örkény olyan, mintha szerves része lennék egy eleven, átlátható, nagyon komolyan szakmai alapon működő egységnek.” Arról nem beszélve, hogy a névadó abszurdba hajló, groteszk humora – mintha Epres Attiláé volna. Itt érte utol őt a Tóték Őrnagya, kicsit várta is már ezt a „vigyorgó tigrist”, a sok diabolikus szerep után érezte, hogy egyszer szembe kell jönnie. Megtörtént, és nagyon jó helyen történt. De most még szívesebben beszél arról a monodrámáról, amely egy Angliában dolgozó magyar nehézgépkezelő, angolul diggerdiver blogja alapján született, Bagossy László rendezésében. Májusban volt a bemutatója a volt Shure Stúdióban. Ami meg azért érdekes, mert ezt a játszóhelyet majdnem négy éve „ki tudja, miért” megszüntették, és úgy tűnik, sikerül újra bekapcsolni a színházi, esetleg alternatív színházi vérkeringésbe. A Diggerdrájver pedig úgy kiemelkedő egyszemélyes színészi teljesítmény, hogy húsbavágó problémával szembesíti a nézőt: a magyarok kivándorlásával, amelynek dimenzióit még mindig csak kevesen mérik föl. A „diggerdriver” eljött Londonból megnézni a családjával Epres Attila elő-adásában – a saját életét: „Megrendítő volt látni őket a nézőtéren. Igen, újra fontossá vált, fontos tud lenni a színház. Ilyenkor úgy is érzem, hogy van értelme annak, amit csinálok.”