Színes szobrok nálunk is vannak – Nem kell messzire utazni

Festett szobraink nekünk is vannak, nemcsak templomokban találkozhatunk velük, hanem az utak mentén is. Most ez utóbbiakról lesz szó.

Hál’ istennek az utóbbi években ismét az úgynevezett szakrális kisemlékek felé fordult a figyelem. Szinte mindenki egyetért azzal, hogy megőrzésük fontos, olykor mégis előfordul, hogy felújításuk felemás módon sikerül. Megesik, hogy a feliratot nem tartják fontosnak, átmeszelik, átfestik. Ha az emlékőrzést tekintjük a célunknak, akkor figyelemmel kell lennünk arra is, hogy a keresztek, szobrok talapzatán lévő szöveg is megőrzendő. A talapzaton rendszerint ott szerepel az állíttatók neve, az állítás időpontja. Gyakran találunk utalást az állítás céljára és körülményeire. A kőfaragók többsége a saját nevét, szignóját is elhelyezte a kereszten. Ha azt is megtaláljuk, akkor a 10-15 szavas szövegből egy teljes történet áll össze.

A szabadban álló művek között külön csoportként jelennek meg az úgynevezett polikróm (sokszínű) szobrok. Itt nemcsak a szent kőbe faragott alakja, a hozzá kapcsolódó jelenetek, jelképek közvetítik az üzenetet, hanem a színek is. Az ilyen alkotásokból nincs sok, ezért vigyázni kellene rájuk.

A Nepomuki Szent János-szobrok például, ha nem is mindig, de nagyon sokszor festettek. A színek használata az esetükben szigorúan meghatározott. Követi a szent ruházatának színét. Ha egészen pontosak akarunk lenni, akkor az öltözet 18. századi változatának színeit. Szent János pap volt, aki a gyóntatási titok vértanújaként halt mártírhalált.

A 14. században élt, de csak 1729-ben avatták szentté. Mindig fekete reverendát, fekete birétumot (papi fejfedőt) és fehér karinget viselt. A palástja a legtöbbször barna, a pálmaág, amelyet a kezében tart, mindig zöld. Ez utóbbi a vértanúság jelképe. A fekete és a fehér a ruházat kötelezően előírt színe, de egyben azt is mondja: „legyenek a ti szavaitok az igen igen, a nem nem”.

Nem csupán a Nepomuki-szobrokat festették, hanem gyakran más szentekéit is, így például Szent Vendelét és Szent Rókusét is. Az ő esetükben már nem voltak olyan szigorúak a szabályok. Általában alkalmazkodtak az adott korszak és az adott hivatás öltözetének színeihez.

A Nyugat-Dunántúlon különösen sok Mária-szobor van, közöttük is akadnak színesek. Ezeknek az alkotásoknak számos típusuk van, sőt az is elfordul, hogy egy-egy szobornál több típus jellemzőit is megtaláljuk.

Gyakoriak az Immaculata-ábrázolások, ezeknél Szűz Mária egy golyóbison áll, lábával a gömbre rátekeredő kígyó fejére tapos. A kígyó a gonosznak a jelképe, a kígyó fejére taposni azt jelenti, úrrá lenni a rosszon. Patrona Hungariae-szobrokat már az 1700-as, 1800-as években is állítottak, de a legtöbb közülük az első világháború idején készült. Máriát itt karján a kisdeddel látjuk, mindketten koronát viselnek, kezükben az uralkodás jelképeit, a jogart és az országalmát tartják. A talapzat felirata ezeknél a szobroknál: „Mária, Magyarország védasszonya, könyörögj érettünk!”

Mária, ha egyedül van és koronát visel, akkor az „ég királynője”, ha a derekán vagy a nyakában a szentolvasó is ott van, akkor a rózsafüzér királynője. (A megemlítettek mellett még jó néhány más Mária-ábrázolás is van.)

A Vas megyei festett Mária-­szobrok többsége az 1800-as évek végén és az 1900-as évek legelején készült. Ebben az időszakban a színeiknél egyértelműen kimutatható a neoreneszánsz hatása. A fő színeik – a kék és az arany – a mennyország és az örökkévalóság színei.

Festett szobrok készítése nem csak egy-egy időszak jellemzője volt. Valószínűleg minden korban készültek ilyenek. Sőt az is előfordulhatott, hogy egy eredetileg szín nélküli szobrot később kifestettek.

A szabadban felállított szobroknál legelőbb a színek halványulnak el, a többi részlet csak aztán kezd elmosódni.