Színészdal - Egy művész vallomásai

A gitár a Kőszegi Várszínház vadonatúj Shakespeare-előadásában sem hiányzik Tranio-Lucentio kezéből. Elvégre Tamás ma már hivatalosan is zenés-színész: 2007-ben Novák Eszter és Ascher Tamás osztályában diplomázott a Színház- és Filmművészeti Egyetemen. Nem mellesleg ő az egyetem befejezése után félig kényszerből, félig dacból és egészen tehetségből együtt maradt osztály - vagyis most már társulat - vezetője. Pályáznak, ott próbálnak és játszanak, ahol tudnak (például a Nemzeti Színházban), és bár egyre nehezebb összetartani a társaságot, Tamás azt mondja, hosszabb távon is lát fantáziát a HOPPartban, amely egyébként gyorsan nevet és rangot szerzett magának: a kőszínházi struktúrán túl és innen. Nem mintha különben nem lenne mit csinálnia, sőt. Még a nyáron Bollók Csabával forgat, Hvar szigetén. Közben vissza-visszajár a Soltis Színházhoz (a hajdani Sitkei Színkör): segíteni, rendezni, tanítani. Az évadot Tatabányán kezdi, Novák Eszterrel, aki újabb Brecht-elő-adásra készül. Aztán Egerben lesz dolga: Lengyel Pál hívására elszerződött a Harlekin Bábszínházhoz, rendezni, játszani. De most még itt vagyunk Kőszegen, egy madárcsicsergéses, árnyas kerthelyiségben:

- Nagyon hálás vagyok Pócza Zolinak, hogy meghívott a várszínházba. Znamenák Istvánnal még sosem dolgoztam - és azt mondhatom, hogy a társulatban a hangulat nyári, a munka minősége viszont kőszínházi. Itt is azt érzem, hogy sokat tanulok - Novák Eszter szokta mondani, hogy majd meglátjuk: a tanulási folyamatnak soha nem lesz vége -, ráadásul úgy, hogy közben végre pihenni is tudok egy kicsit. Azt érzem, hogy itthon vagyok. 


Herczeg Tamás visszalátogat Kőszegre
Fotó: Vas Népe

Beugrottam a bátyám helyett egy Pirandellóba

De menjünk vissza a kályhához: a kőszegi utcaszínházi jelenettől, a Jurisics térről egyenes út vezet előbb Vasvárra - Tamás szülővárosába -, aztán Sitkére. Szóval: hogyan is kezdődött?

- Talán úgy, hogy mindig minden érdekelt. Jártam színjátszó szakkörbe, de közben a focit sem lehetett kihagyni, plusz a zeneiskolába is el kellett menni, hegedülni. Nem mondhatom, hogy a színjátszás kisgyerekként különösebb hatást gyakorolt rám, évekre abba is hagytam. A bátyám viszont tagja lett a Gergye Rezső vezetésével működő vasvári Vita-mi? Színpadnak - és hogy elmehessen a saját szalagavatójára, be kellett ugranom helyette egy Pirandello-előadásba. Ott ragadtam. Jól éreztem magam, ez volt az első olyan közeg, ahol nálam idősebbek vettek körül, és úgy kezelhettem őket, mint az általános iskolás barátaimat. Ők is egyenrangú partnerként bántak velem. Szimpatikus volt, hogy helló-val üdvözölhettem a műv.ház.-igazgatót. A Vitami? Színpadra alapozva jött létre a Vasvári Játékszín, mellette - a Játékszínnel szoros együttműködésben, Nagy Gábor vezetésével - a Pajtaszínház. Sokat jártuk a megyét, szerettem. Közben középiskolás lettem.

Mi volna, ha eljönnél Sitkére játszani

- 94-ben aztán Nagy Gábor visszament Sitkére. Pont akkor, amikor a szüleim azt mondták: elég volt a színházasdiból, inkább tanulj. Siralmasak voltak a tanulmányi eredményeim. Azok is maradtak - viszont nem játszottam. Igaz, közben Vasváron két kórusban énekeltem, tagja voltam a fúvószenekarnak; akkoriban alakult meg a Spin Bacters. (Képzeld, most meg annyira megy a szekér , annyi meghívásunk van, hogy elgondolkodtam: megtartsuk-e egyáltalán az évi rendes augusztusi búcsúkoncertet. De azt hiszem, azt nem szabad kihagyni.) Tizenévesen nyolcan-tízen állandóan együtt zenélgettünk, ebből négy zenekar is született. Iszonyatosan pezsgőnek tűnt akkor a vasvári élet; nyilván az is volt. Kollégista voltam, alig vártam a pénteket. Igen, valami kell alapon kerültem a csepregi középiskolába, ráadásul mezőgazdasági áruforgalmazó szakra, amiről azt se tudtam, micsoda. Azóta meg az idő is kiment alóla. A számítástechnika érdekelt volna - gondolhatod, 91-ben még kurió-zumnak számított -, de ott meg nagy volt a túljelentkezés, úgyhogy átirányítottak. Mindent összevetve azért egy idő után Csepregen is föltaláltam magam: csináltunk rendes diákéletet, és a tanárok is támogattak minket. Emlékszem, több Ki mit tud?-ot megnyertem. A legkevesebbet ott is a tanulással foglalkoztam: a 3. osztályt például sikerült megismételnem. Végül aztán csak leérettségiztem. Az októberi pótérettségi - persze utólag - életem egyik legnagyobb viccének tűnik. Hogy édes gyerekem, mondj már valamit, mindegy, mit, csak mondd... Az az igazság, hogy szét voltam akkor esve lelkileg, emberileg. De ott volt a zenekar, meg a rengeteg barátom, barátnőm - bennük bízhattam. Aztán érettségi után Nagy Gábor egyszer csak fölhívott, hogy mi volna, ha eljönnél Sitkére játszani. Elmentem.

Élesen beleégett a retinámba az a kép

- Úgyhogy vasvári létemre a Sitkei Színkörhöz kerültem. De hát Sitkéről jött telefon, Vasvárról meg nem. Kellett az impulzus. Különben fogalmam se volt, mi lesz velem. Igaz, nem is gondoltam bele mélyebben, hiszen akkor még működött a kötelező katonaság intézménye. Lázadásként éltem át: fogtam, és azonnal visszavittem a hadkiegészítő parancsnokságra a behívómat. Polgári szolgálatos lettem, a Vöröskereszt fogadott, Szombathelyen. Akkoriban nőttem föl, rövid idő alatt. Azóta vagyok - ha már így fogalmaztál - komoly és megfontolt . Anyukám súlyosan megbetegedett, fél évet kórházban töltött - ez az időszak összerántotta a családot is. Nem mintha előtte nem lettünk volna jóban, de az a fél év nagy próbatétel volt mindannyiunknak. A polgári szolgálat után nemcsak eljártam Sitkére, hanem oda is költöztem, Gábor az ifjúsági egyesületnél alkalmazott, pályakezdőként. Irdatlan sok pályázatot írtunk együtt. És persze játszottam is: A nagybácsi menyasszonyában ripacskodtuk szét magunkat a másik vasvári szakadárral , Szép Bencével. Élveztük, jól éreztük benne magunkat. És elkövetkezett 97 nyara. Amíg A nagybácsi...-s csapat haknizott a megyében, a társulat másik fele, Ódor Öcsiék a Kartal-bagi műhelytalálkozóra utaztak, vásári komédiákkal. Élesen beleégett a retinámba az a kép: Sárváron, a Rába-híd előtti nagy parkolóban, a színpad körül végeláthatatlanul hullámzott a tömeg, nagy sikert arattunk A nagybácsi...-val a Szentivánéjen. Igen, mámorító érzés volt. Már alig vártuk, hogy eldicsekedhessünk a többieknek, azt gondoltuk, nagyot mondunk Sárvárral. Mire Öcsi: Ja, mi meg találkoztunk egy emberrel.

Soltis Lajos: vajdasági színész-rendező

- El tudod képzelni, milyen hatással volt Lajos Öcsiékre. Ott rögtön kiszélesítette az amplitudókat, úgy hordta le sárga földig, hogy közben magához is ölelte őket. Bukfencezett a füvön - százhúsz kilós Falstaff -, csak azért, hogy megmutassa, hogyan kell vásári komédiát játszani. Nagyon kíváncsiak lettünk erre az emberre. Nem kellett sokat várni: A nagybácsi...-val mentünk valahova - már akkor ő szállított bennünket a kis Yugóján -, aztán vinnyogva röhögött az elő-adáson. Nem azért, mert annyira tetszett neki. Leszállított bennünket a földre. De azonnal tudtuk, hogy közünk van egymáshoz: hamarosan elkezdtük próbálni A bort. Sokszor ma is ebből tudok erőt meríteni, ha kezdem a hitemet elveszíteni: iszonyatos erőt ad, ha arra gondolok, hogy Lajos veszprémi színészként este autóba ült, és indult Sitkére színházat csinálni. Iskolás gyerekekkel, reggel 6-ra munkába igyekvő felnőttekkel. Én az egyesület munkatársaként kiváltságos helyzetben voltam. Aztán elkezdődött a Gárdonyi-előadás karrierje: Magyar Művek Fesztiválja, Kazincbarcika. Nagyon jó volt megérezni, hogy országos figyelmet kelt a Sit-kei Színkör. Lajos nemcsak a színházat ismerte úgy, mint a tenyerét, hanem az életet, az embereket is. Belénk látott, mindent tudott rólunk - szinte szavak nélkül is.

Jézusom, ha a színház ilyen, akkor ennél nincsen jobb a világon

- Aztán megszervezte Sitkén az első nyári tábort, ahol Bocsárdi Lászlóval, Lengyel Pállal dolgozhattunk. Akkor fogalmazódott meg bennem végképp, hogy jézusom, ha a színház ilyen, akkor ennél nincsen jobb a világon. De arra még mindig nem gondoltam, hogy jelentkezzem a színművészetire. Lengyel Pali tette föl először a kérdést: Tamás, még nem gondoltál arra... Nem. Viszont bogarat ültetett a fülembe: hoppá, hoppá. Lehet, hogy alkalmasnak tart? Lehet, hogy van keresnivalóm a pályán?

(SMS érkezik: - Nyertem a lottón! Ez a második kettesem. A szerencsejátékban általában nincs szerencsém - viszont mostanában egyre inkább rájövök, hogy nagyon szerencsés ember vagyok. Nagyanyám annak idején mindig mondogatta, hogy imádkozom érted . Akkor nem nagyon figyeltem rá, ma már tudom, hogy igenis volt jelentősége.)

- Lajos nagyon nem szerette, hogy a felvételin töröm a fejem. Ő volt számomra az emberi, szakmai példakép; ma is az. Csak annyit kérdeztem tőle: Te elvégezted? El. Akkor? Vesztenivalóm nincsen. Igen, megküzdöttem érte: ötödszörre vettek fel. Négy alkalommal eljutottam a második rostáig - évekig nem dőlt el, hogy akkor most mi van. Igen, Lajos nehezen tűrte a színházi konvenciókat, nyilván ezért sem örült annak, hogy újra és újra megpróbálkozom a felvételivel - én viszont még nem tudtam, mitől is kellene elszakadnom. 2000-ben - Ecsi, Ecsedi Erzsébet tanácsára - jelentkeztem a zalaegerszegi Hevesi Színház stúdiójába. Nem bántam meg azt az egy évadot, sokat tanultam. Szegezdi Robival hamar megtaláltuk a hangot, Ilyés Robi pedig csodálatos tanár. Ott találkoztam először igazi kőszínházi körülményekkel.

Lógtunk a levegőben

Tulajdonképpen máig nem dolgoztam föl a dolgoknak azt a különös egybeesését, hogy alig mentem el Zalaegerszegre, megtörtént a tragédia: autóbalesetben elvesztettük Lajost, Figer Szabinát és Kurucz Lacit. Nagy Gábor súlyos sérüléseket szenvedett. Úgy éreztük, kihúzták a lábunk alól a talajt, lógtunk a levegőben. Ha akkor például Ihász Csilla nem áll helyt Sitkén, ma nincs a celli Soltis Színház sem. Nekem már nem volt más utam, Zalaegerszeg után a Bárka-stúdió következett. A színház nagy szakadáson volt túl, épp újra kellett éleszteni. Igen, az is tetszett, hogy a Bárka nem állt be a sorba: ott nem bátorságnak számított, hanem mindennapi gyakorlat volt a kísérletezés. Ott ismerhettem meg Catalina Buzoianut; azóta is sokat jelent nekem Szikszai Rémusz, Spolarics Andrea. Nagyon jó volt a csapat. (Végre beleszagolhat- tam a nagy fővárosi körforgásba, de fontos volt nekem az Orczy-kert is: a sok zöld meg a madárfütty. Pestet máig nem tudtam megszok-ni, jelenleg például Érden lakom. Ott is madárdalra ébredek.) És a Bárkán annyit emlegették Novák Esztert - akinek akkor már csak a híre volt ott -, hogy kíváncsi lettem rá: Ki ez a nő, akiről naponta hallok?

Négy nagyon gyors év

Aztán Novák Eszter és Ascher Tamás a felvételin végre bizalmat szavazott neki. És négy nagyon gyors év következett, bár azt mondja, nehezen szabadult meg a görcseitől az egyetemen. (Különben sem oldódik könnyen.) Bár az átlagéletkor az övéhez volt közelebb, huszonhat évesen hat-nyolc évvel fiatalabbakkal egy osztályban kezdeni - nem volt egyszerű.

És akkor körbeértünk: most köszöni, jól van. Munka munka hátán - lásd mint fent: film, Eger, HOPPart, Tatabánya stb. (És az idén se maradhat el a Spin Bacters-búcsúkoncert.)

- Mi lesz öt év múlva? Mostanában azt érzem, hogy folyamatos változás az életem - és egyáltalán nem bánom. De néha, egy-egy pillanatra már eszembe jut, hogy jó lenne megállapodni.

Az elkövetkezendő napokban mindenesetre Kőszegre jöjjön, aki Herczeg Tamást színpadon akarja látni: A makrancos hölgy-széria július 19-éig tart a várszínházban.