Tanóra reggeltől délutánig?

Az új közoktatási koncepcióba váratlanul bekerült egy, a mai oktatási rendszerhez képest radikális változás, a kötelező egész napos iskola terve. A koncepció bevezetné minden alsó és felső tagozaton az egész napos iskolát.

A terv szerint ez alsóban nem hoz nagy változást, mert eddig is a gyerekek döntő többsége napközis volt, felsőben pedig megengedné, hogy a szülő kikérje a délutáni foglalkozásokról a gyereket. Az egész napos iskola ugyanis nem egyenlő azzal, hogy délelőtt a gyerek végigüli a tanórákat, délután pedig a napköziben elkészíti a házi feladatot, és kicsit futkározik az udvaron. Ez jó esetben egy olyan reggel nyolctól délután négyig- ötig széthúzott oktatási forma, amiben lehetőség nyílik a hagyományos tanulás, sportolás, művészeti foglalkozások mellett a mostanában sokat hangoztatott legkülönbözőbb nevelési feladatok ellátására is. Nem új keletű az egész napos iskola terve, nyolcvan évvel ezelőtt is reggeltől délutánig tartottak a tanórák.

A Szombathelyen élő, több mint 88 éves Heringh Gyula még ilyen iskolába járt.

– 1930-ban kezdtem el az első osztályt Nagykanizsán – mondja Heringh Gyula. – A tanév szeptemberben kezdődött, ám az épület nem készült el, csak decemberben tudtunk beköltözni a falak közé. Amikor én jártam iskolába, akkor még egész nap a padban ültünk. Reggel nyolckor kezdődött a tanítás, majd délben hazaküldtek minket ebédelni, aztán kettő órára vissza kellett mennünk, s délután négyig még tanóráink voltak. Négy évig jártam ebbe az iskolába, s nagyon szép emlékeim vannak. Szigorúan fogtak minket a tanárok, de ez kellett ahhoz, hogy megfelelő neveltetést kapjunk. Iskola után otthon még házi feladatot kellett csinálnunk. Bár a városban laktunk, nem volt minden háznál villany, mi is petróleumlámpa mellett tanultunk.

Heringh Gyula a 80 éves bizonyítványát mutatja, melynek bolti ára 32 fillért volt. Már az elején a szükséges tudnivalók között is érdekességekre bukkanunk. Mindjárt az első mondattal felhívják a szülők figyelmét arra, hogy csak abból a gyermekből lesz életrevaló ember, aki kerüli mindazt, ami az egészségnek árt. Különösen kerülnie kell a gyermeknek a dohányzást és a szeszes italokat: a bort, a sört és a pálinkát. Azt írták, hogy a dohány és a szeszes ital, kivált a pálinka olyan erős méreg, hogy a felnőtt embernek is árt, a gyermeket pedig időelőtt a sírba viszi. A dohányzó vagy alkoholt fogyasztó gyermek az akkori felfogás szerint nem halad a a tanulásban és testileg elcsenevészesedik, erőtlen, munkára képtelen lesz. Riasztó képet festettek erről a két méregről, úgy vélték, hogy az emberekbe beoltja a tüdővész csíráját, ami igen sok embernek megássa a sírját.

– Akkoriban nagyon szegények voltunk – folytatja Heringh Gyula –, mégis iskolába járattak a szüleim. – Eleinte palatáblával az oldalamon mentem iskolába, vittem magammal a palavesszőt és a szivacsot is. Később már voltak füzeteim, s tankönyvek is álltak a rendelkezésünkre. Ha ezekre vigyáztunk, akkor a következő évben el is tudtuk adni az utánunk következő generációnak.

Akkoriban is hasonló dolgokat tanultunk, mint ma. Volt beszéd- és értelemgyakorlat, olvasás és olvasmánytárgyalás, írás, fogalmazás, számtan és mértan is. Volt testgyakorlás, éneklés és rajzolni is tudnunk kellett. Már az elemi népiskolában is ól tanultam, így szerettem volna folytatni a tanulmányaimat. Akkoriban 14 éves korig kötelező volt iskolába járni. Az ötödik és hatodik osztályt is kijártam, s azt mondta a tanítóm, hogy engem nem érdemes taníttatni. Akkoriban nem támogatták az iparos, kereskedő és földműves családokból származó gyermekek továbbtanulását, mivel azok, akik több iskolát végeztek, papírokat szereztek, s nem akartak kétkezi munkát végezni.

– A hatodik osztály után Nagykanizsán polgári iskolába kerültem – teszi hozzá az idős férfi. – Nagyon szigorú körülmények között folyt a tanítás. Egy rossz szót sem ejthettünk ki a szánkon, mert akkoriban még testi fenyítést alkalmaztak a tanárok, ha nem fogadtunk szót, elnáspángoltak bennünket. Az iskola négy évig tartott, ám ez már nem volt ingyenes. Mivel jó tanuló voltam, évente két forint tandíjat kellett fizetnünk. A szüleim szegények voltak, ezért nekem kellett előteremteni a tanulásra valót. Nyaranta elmentem dolgozni. Akkoriban a fiúk és a lányok nem tanulhattak együtt, sőt, még az utca azonos oldalán sem mehettünk. Reggelente szentmisére kellett járnunk, s délutánonként szülői felügyelet nélkül nem mehettünk ki egyedül az utcára. Bár nagy volt a szigorúság, azért akkoriban is megtaláltuk a kiskapukat. A szentmise előtt leadtuk a kis könyvünket, majd kisurrantunk a hátsó ajtón, a mise végére visszamentünk, s kértük a jelenléti pecsétet. Háborús idők követeztek, az iskola épületébe katonák költöztek, az órák ekkor a sétatéren és a strandon voltak.

Heringh Gyula még arra is emlékszik, hogy év végén ünnepélyes tornákat tartottak, mely nagyon látványos volt. Az ő osztályukat a tanárok nem kedvelték különösebben ezért nem akarták, hogy tabló készüljön róluk: ahogy ők fogalmaztak, nem érdemes ezeket az arcokat megörökíteni a jövőnek. A tanulók rácáfoltak erre, többen közülük sokra vitték. Heringh Gyula főiskolát is végzett, s vezető beosztásban dolgozott a nyugdíjáig.

Változatlan emlékek (jegyzet)
A mai világra jellemző, hogy mindig, minden változik, s ebben az állandó forgásban csak az emlékeink maradnak változatlanok. Én is emlékszem arra a napra, amikor először léptem át a szentgotthárdi általános iskola küszöbét. Izgultam, s édesanyám kezébe kapaszkodtam, amikor beléptünk a gyerekektől zsúfolt terembe. Aztán ahogy megláttak a többiek, azonnal körénk gyűltek, s rögtön kérdések záporoztak felém. Rövid időn belül elengedtem a biztonságot jelentő kezet, majd leültem a padba, s új élet vette kezdetét. Hamar bejáratódtak a hétköznapok, s rutinszerűvé váltak a reggelek. Édesanyám korán elment dolgozni, ezért nagyanyám keltett, ő próbálta meg rám könyörögni a ruhákat, s adta fel rám az iskolaköpenyt. Gond csak akkor volt, amikor nagyanyám is korán reggel elment dolgozni, s a nagyapámra, illetve a nagybátyámra maradt a reggeli öltöztetés. A copf sem úgy állt, ahogy kellett, s a köpenyem gombjai is megviccelték nagyapámat, sorban szakadtak le. Még ma is őrzöm az általános iskolás bizonyítványom, a macikkal teli könyvet, s azt a noteszt is, amibe a többiek első osztályban beleírták a nevüket és a címüket. Megvan még az az emlékkönyv is, melybe a vakáció előtt rajzoltak nekem azok, akik igazán közel álltak a szívemhez. Néha belelapozok még, s kellemes melegség önti el a szívem. Sokszor eszembe jut, hogy a többieket vajon merre sodorta az élet. Néha meglátok egy ismerős arcot, egy ismerős nevet, s felidéződnek az emlékek abból az időből, amikor még gondtalan gyerekként csak egy dolgom volt: tanulnom kellett.