Tárt kertekkel vár az Őrség, benne Szarvas József színművész

Ahogy elhagyjuk a 8-as számú főutat, és befordulunk az Őrségbe kanyargó útra, ellapul a zaj, belesimul a tájba a lélek, lelassul, elcsendesedik, és vár. A felüdülés reményhangjai szólalnak meg odabent, legalább néhány óra pihenés adatik, pár szippantás a teremtő energiából, amely itt lüktet az ősrégi tájban, csak rá kell hangolódni, itt egy háborítatlanabb életből vehetünk levegőt.

Alkotóhelyeken járunk, Szarvas József színművész közösségteremtő tevékenységébe pillantunk bele, aminek nem kevésbé jelentős része az is, hogy a tereket is létrehozza az elképzeléshez.

Köpzős tábor Szarvas József portáján

A képzőművészeti tábor a saját portáján van, Szarvas József jó gazda módjára legelteti a szemét az készülő műveken, legyen bár gyerek vagy neves alkotó munkája. Most Varga Patrícia Minerva festőművész instruálja a művészeti szakközépiskolásokat, részben a nyárra kapott házi feladatokat dolgozzák ki (krokikat, portrékat), részben a szabadon választott témákat szabadon választott technikákkal. Ahogy mondják, egy pillanatig sem unatkoznak, a pasztellel például most találkoztak először. Nemes egyszerűséggel az udvaron munkálkodnak, a szabad levegőn, az árnyékban, a galéria előtt. – Tíz éve dolgozunk, elkezdődött egy galériaélet. Minden évben van egy művész, akinek egyéni kiállítása van, és mindenki küld egy-egy képet, ebből áll a tárlatunk – mondja Szarvas József. – Tenk László festőművész áll ennek az élén, ő mondja meg, kinek legyen kiállítása. Elgondolkodtunk azon, hogy ha egy folyamat tíz évig fenntartotta magát, akkor hosszú távon is kell, hogy legyen folytatása, érdemes életben tartani. Innen értelmezhető a képzőművészeti tábor, amit most először szerveztünk.

Belépünk a galériába, megtudjuk, ebben a csoportosulásban a Tárt Kert közösség tagjai az itt kiállító alkotók: Horváth János, Atlasz Gábor, Lévai Ádám, Tenk László, Szkok Iván, Szenteleki Gábor, Hegedűs Endre, Sulyok Gabriella, Horváth Nóra és Varga Patrícia Minerva, akinek festményét a falon, legújabb, itt készült műveit a padlón kiterítve látjuk. Itt van a Viszáki Pajtaszínház cégére is, a falhoz támasztva várja, hogy majd aktivizálják. Egy rakás új könyv is kínálja magát, a Lakiteleki Népfőiskolától kapták, ahogy Szarvas József fogalmaz, mint „gondolati közösségtől”.

Rápillantunk a galéria épülete mögött álló jurtára, ez ad szállást a táborozó gyerekeknek. Aztán az építészeti táborba is benézünk: a falu szélén, a Csuport-kertben fiatalok újabb csapatai dolgoznak Csernyus Lőrinc építész vezetésével, aki évek óta idejár, mindig létrehoznak valami látványosat, most is nagyot álmodtak.

Mi készül? – kérdezzük. – Fogpiszkáló – így a felelet. De amíg ennyire elfaragják a fát a fiatalok, vannak fázisok: a deszkákból egy nagy fadoboz készül az itt álló romos épületbe, amit két ökörrel vagy lóval lehet majd kihúzni. Amíg bent szolgál, alkotóház lesz, amikor kihúzzák, egy harangláb alépítménye. A hátsó falát régi, legyalult ablakokból építik meg, amit ehhez gyűjtöttek. Csiszolnak hordódongákat is, és idézeteket vésnek bele, például: „Hass, alkoss, garapíts!”

Nem szabad elbontani!

– Hét éve mondom, hogy nem szabad elbontani ezt az épületet, ami utóbb istálló volt, de előtte tornácos lakóház, jól látszik a boltíve, meg sem próbálták az utólagos falazást bekötni a régi falba. Tavaly újra felmerült, hogy kezdjünk valamit ezzel a hellyel, mert nagyon értékes a terület – valaha szikvíz üzem, kocsma állt itt. A háznak, amit meg akarunk menteni, a gerendázata teljesen ép, nézze meg – mutatja Csernyus Lőrinc.

Kint az építészek, bent egy másik gyerekcsoport dolgozik, színitanodások, akik most vettek először szerszámot a kezükbe: csiszolnak, gyalulnak, takarítanak, téglát darabolnak, boldogan ülnek a földön, sepregetik az alaptéglákat. A kaukázusi krétakör mintájára választottak nevet maguknak: Viszáki Téglakör. A terepen zúg az villamosenergiát fejlesztő aggregátor, valaki jelenti, hogy olajat kell cserélni benne, mert nem fogják tudni folytatni a munkát, erről kapnak áramot a csiszológépek. A háttér egy romlásában is szépséges, összedőlőfélben lévő ól, kontrasztja az itt zajló építő tevékenységnek, és felkiáltójelet tesz annak a mondatnak a végére, hogy itt a Csupor-kertben már valamit csinálni kellett a „mentsük a menthetőt” jegyében. Miközben észrevétlenül átesünk egy talicskán, Csernyus Lőrinc meséli, hogy ma megtanította a gyerekeknek, ki volt Sziszüphosz, mert nem tudták. Csak azt, hogy mi az a sziszifuszi munka. Ebben vagyunk.

Szarvas József ragyogó, élénk szemekkel osztja meg velünk a vízióját: egy összművészeti központ bázisát képzeli el itt, hogy ne csak nyáron, hanem egész évben lehessen alkotni itt. Lesz színpadtér, néptánctér, tér az építészeknek, és mindennek, mindenkinek, ami, aki visszahozza a mesterségeket.

A színművész szerint az ország legszebb galériája is itt lesz. Mosolyogva mondja:

„Ez is egy Tündérkert. Még álom. A mi álmunk.”