Tehetséges indulat

- Azt tippelem, hogy diákként játszott itt utcaszínházat.

- Az biztos, hogy jártunk itt a Ferrum Színpaddal, de hogy pontosan mit játszottunk, már nem tudom. A Sörkertre emlékszem, nagyon jó hely volt. És emlékszem arra is, hogy elsős vagy másodikos gimnazistaként bekérezkedtem a várszínház próbájára: Sütő András Káin és Ábel című darabjának bemutatójá-ra készültek. Ahogy ide beléptünk, azonnal tisztán felidéződött bennem az élmény: nagyon tűz a nap, ott ülök a nézőtéren (akkor még fordítva volt a színpad), hallom a színészek kacaját az öltözőből, mindjárt kijönnek, elkezdődik a próba - és én rendkívül nagy tisztelettel és rajongással hallgatom őket. Remegek a boldogságtól, hogy láthatom Máté Gábort, Molnár Piroskát, Sinkó Lászlót. Aztán este újra visszajövök - aztán rohanok, hogy elérjem az utolsó szombathelyi vonatot. És elképzelhetetlen számomra, hogy egyszer én is ezen a színpadon állhatok majd.

- Maradt valami a rajongásból?

- Személyek iránt érzett rajongás ma már nincsen bennem - dolgok iránt inkább. Egy-egy nekem nagyon tet-sző alakításért, rendezésért, jó produktumért most is tudok lelkesedni.

- És önnek is biztos vannak rajongói.

- Találkoztam ilyesmivel, de nem érzem azt, hogy elnyomna a nagy szeretet, a nagy rajongás. Színházi színész vagyok elsősorban, és ez óhatatlanul nem jár akkora ismertséggel, mint hogyha tévésorozatban szerepelnék, vagy mondjuk évi nyolc filmben. Az a rajongás, amivel az én helyzetemben az ember találkozik, abszolút elviselhető és jólesik.

- Szinte minden interjúban elhangzik, hogy ön zárkózott személyiség, kerüli a nyilvánosságot - sőt, egyenesen antisztár.

- Ez a látszat. Az nem úgy van, hogy én eldöntöm: nem kérek a nyilvánosságból. Inkább a nyilvánosság kerüli el az ilyenfajta színészeket. Alkat dolga az egész. Ascher Tamás mondta, hogy én egy szemérmes ember vagyok. Látszólag paradoxon, hogy egy ilyen ember színésznek megy - és valóban: néha azt érzem, hogy nem vagyok erre a pályára való. Aztán néha meg azt, hogy mégis.

- Nem lehet, hogy pont az áttétel - a színpad - kell az igazi, mély megmutatkozáshoz?

- Inkább úgy vagyok ezzel, hogy biztos a szemérmesség leküzdésének vágya vezetett el a színészethez: hogy szembenézzek és megbirkózzam vele. Más szempontból a szemérmesség az önmenedzselés hiányában is megnyilvánul: például az ember nem jár castingra, hiába hívják. A casting különben is rendkívül kínos szituáció, aki azt állítja, hogy élvezi, szerintem nem mond igazat. Egyáltalán: a vizsgahelyzeteket sose bírtam - persze senki se bírja -, de én nem is tudok igazán megfelelni. Sokszor előfordult, hogy egy castingról szabályosan elmenekültem.

- A Lora című film szerepéhez viszont így jutott hozzá.

- Oda véletlenül elmentem. De azóta is volt két-három esetem, amikor végül meghátráltam. Ebből a szempontból tényleg nem vagyok sztáralkat: nem törekszem arra, hogy megragadjak minden lehetőséget. Arra az általános, hatalmas ismertségre nem is vágyom. Talán ez is a szemérmességből adódik. Volt olyan időszak az életemben, amikor elég közelről láthattam, hogy milyen egy közismert színész - mondjuk, hogy sztár - élete. Nekem nem tetszett - ő nagyon jól viselte. Az én munkám általában - azon túl, hogy jól elemezzem az adott szerepet - abban áll, hogy valamit magamból megmutassak. Ez okoz nekem örömöt. Persze nem naponta jönnek ilyen szerepek - vagy ha jönnek is, nem mindig sikerül megfelelni a feladatnak.

- A szemérmességről és a megmutatkozásról, meg a kettő viszonyáról a Katona József Színház szombathelyi vendégjátéka, a megrázó és csodálatos Bakkhánsnők jut eszembe. Éppen a színházi világnapon érkezett az előadás, úgyhogy ott is elhangzott az ilyenkor kötelező üzenet: a felolvasását - nyilván nem véletelnül - önre bízták. Sose felejtem el: azt láttam, hogy rettenetesen izgul. Mintha ott még nem védte-tárta volna ki a szerep.

- Erre én magam is emlékszem. Talán az volt az első szombathelyi vendégjátékunk a Katonával? Megszállt a teljes izgalom, drukk, azt éreztem, hogy remeg a lábam, nem tudok vele mit csinálni; aztán azt, hogy már nem izgulok, az elmúlt - csak figyelem magam, hogy mi történik, ez most miért van. Szombathely miatt? A gimnáziumi irodalomtanárom miatt, aki ott ül a nézők között? Szóval egy rémület volt.

- Ha azt kérem, hogy felsorolhatatlanul sok szerepe közül válassza ki azokat, amelyek a pályája - vagy önmaga - szempontjából a legfontosabbak voltak, mit mond?

- Az első háromban mindenképpen benne van az Ivanov, amit azért szeretek nagyon, mert nemcsak egy szerep, hanem különösen közel érzem magamhoz a figurát, minden gyarlóságával és szerencsétlenségével együtt. És azért is szeretem, mert az egy külön folyamat: ő meg én. Fiatalon, harminckét évesen kaptam meg ezt a harmincöt éves embert, akit valójában negyvenéves színész tudna jól játszani. Két éve van műsoron, és jövőre is repertoáron marad az előadás - rengeteg külföldi meghívásunk van, most már inkább ezek tartják életben, a budapesti közönség fogyadozik. Örülök, hogy tovább megy, mert jó érezni, hogy egyre inkább az én mondataim lesznek Csehov mondatai. Fantasztikus maga a színdarab is - minden Csehov fantasztikus. Egyébként meg mindig az új feladat a kedvenc - és ez nem udvariasság, mert az ember kénytelen a legújabbat tartani a legkedvesebbnek. Csak szeretve lehet dolgozni - utálva nem.

- Az elmúlt évadban ezek szerint egyetlen új kedvenc volt, a gyarlóságaival együtt egyszerűen nem utálható Hjalmar Ekdal A vadkacsában. Azt olvasni, hogy kifejezetten ön kérte: legyen kevesebb feladata. Elfáradt?

- Ebben a rendszerben az ember általában három-négy új darabot próbál egyszerre, közben folyamatosan játszik. Havonta húsz vagy annál több előadás nagyon kimerítő tud lenni. Arról nem beszélve, hogy néha nem ártana színházat nézni, elmenni egy-egy hangversenyre. Igen, az a furcsa helyzet állt elő, hogy én kértem, hadd dolgozzam kevesebbet.

- Első színháza a Katona József Színház, tizenkét éve a társulat elismert tagja. Sose gondolt arra, hogy mégis menni kéne?

- Gondoltam. A megszokás egy idő után óhatatlanul bekeríti az embert. De mégsem akarok elmenni, mégpedig azért, mert tényleg nem tudok jobbat. A Katona az a hely, ahova vágynék, ha nem lennék itt. Sokszor persze lehet, hogy gyümölcsözőbb vágyni valahova, mint ott lenni - és esetleg néha már elvágyni onnan.

- Ugye tudja, hogy Kőszegen megint csak a mi fiunk szerepében is helyt kell állnia?

- Nem először keresett meg a Kőszegi Várszínház, csak a Háztűznézőt más munka miatt nem tudtam elvállalni. Most újra kértek - és én boldogan jöttem. Persze, tudom, hogy a meghívás a szombathelyi színésznek is szól.

- Ahogy elnéztem a próbát, Jordán Tamás módszere mintha emlékeztetne arra a sokat emlegetett és dicsért pepecselésre , ami a Katona sajátja. Munkakapcsolatba került már vele?

- Most, hogy kérdezi: nem. Természetesen jól ismerem, vendégként megfordultam a Merlinben, a Nemzetiben is, de se rendezőként, se színészként nem dolgoztunk még együtt. Ez az első munkánk. Nekem bejön. Igen, Tamás azon dolgozik, hogy mindenképpen igazzá tegyünk minden mondatot. Nem lehet azt csak úgy... És hát nincs könynyű dolgunk, ugye. Először is itt van ez A méla Tempefői című - nem is tudom, micsoda. Mert színdarabnak igazán nem mondható. Az a zseniális ember, aki írta, nem színdarabíró. A méla Tempefői egy félbemaradt - vagy háromnegyedbe maradt -, fantasztikus, nagyon tehetséges indulat, ami teljesen érvényes a mai napon is; és ez már feljogosít bármilyen alkotó embert arra, hogy elővegye.

- A darab töredék, de az előadást be kell fejezni. Mi lesz a vége? Tényleg bolond, aki poétává lesz Magyarországon - vagy van más megoldás is?

- Ne felejtsük el, hogy nyári előadásról van szó.

- Akkor bízzunk a happy endben?

Válaszul leírhatatlanul ártatlan, poétikus és angyali a mosolya.