Tisztelgés a szülőföld előtt - Kósa Csaba író Andrásfáról

- Valójában a Vasi-Hegyhátról írandó, irodalmi szociográfiának indult a könyved, de mégsem az lett. Miért?

- Indult, valóban... A cím - Hegyháti rapszódia - megmaradt, de a könyv egyetlen falu, az én falum, Andrásfa könyve lett. Menet közben a hegyháti hivatalosok - a Hegyháti Kistérségi Társulás és a vasvári önkormányzat - méltatlan helyzetbe sodortak. Elköszöntem tőlük. Természetesen nem a Hegyhátra haragudtam meg - annak továbbra is ott a kiemelt helye a szívemben. Amazokkal pedig mi gondom? Ebben a hazában a szellemi emberek hozzászokhattak már, hogy a haláluk után szeretik koszorúzni őket. Ott aztán tolonganak. No de sebaj: a hivatalosok jönnek-mennek, a nép marad. A hegyháti is. Így több gondot és érzelmet fordíthattam Andrásfára, amely - erejét szinte meghaladva - ötszázezer forintot adott a kötet megjelentetésére. Igaz, ez még nem lett volna elég. Ami hiányzott a kiadáshoz, kipótoltam én. A huszonnyolcadik megjelent könyvem ez - tisztelgés a szűkebb szülőhaza előtt. És mivel Andrásfa jellegzetes hegyháti falu, egyúttal a többi itteni kis falu sorsa is tükröződik a történetében, az életében.

- Meddig tartott az anyaggyűjtés?

- Három évig - és hatvan évig. Három esztendeje, az andrásfai hegyi búcsún Bödei Ottóék vendége voltam. Ottó felesége, Ágnes, egyszer csak hozzám fordult. Írhatnál rólunk egy könyvet! Árvák vagyunk, nem törődik senki mivelünk, ezzel a kicsi falu-val... Megütött ez a mondat, az adósságomra figyelmeztetett. Mert mindig úgy gondoltam, hogy a születésünkkel tartozunk a hazánknak, de tartozunk a szűkebb szülőhazánknak is. 2006 óta, három évig jártam vissza Andrásfára, anyagot gyűjteni. Ám, mivel ott éltem én az 1940-es, 50-es években a falusi tanítólakásban, gyűjtöttem már az anyagot öntudatlanul is. Ott voltam kisdiák, és a faluban töltöttem később, gimnazistaként is a nyarakat. És ha csak tehettem, később is visszatértem. Az utolsó tanítónőtől, Déri Gyulánétól pedig 2001-ig, a haláláig kaptam a leveleket, amelyekben részletesen beszámolt nekem a falu életéről. Pályám során, írásaimban, regényeimben, meséimben, elbeszéléseimben, tárcáimban gyakran meg-idéztem ezt a kis falut, mondhatnám úgy is: visszajártam az éltető forrásra.

- Mindaz, ami fontos az életünkben, idézve Móricz Zsigmondot, megtörténik velünk tízéves korunkig...

- Igen, megtörtént velem is Andrásfán. Nyomába eredtem hát most az eltűnt időnek, és életre támasztottam az emlékeimben ezt a mára csonka-bonkává lett, megfogyadozott falut. Amit tanító nagyszüleim emlegettek egykor, az anyaggyűjtés során - levéltári adatok révén - bebizonyosodott: Andrásfa Árpád-korabeli település. És a tizennegyedik századig nem is Andrásfának hívták - Andraesfaluának -, hanem Torvajnak. A régi falu a templom mögött, gyermekkorom disznólegelője helyén állt, és minden bizonnyal a szentgotthárdi csata után égették fel a törökök. Ekkor már Andrásfának hívták, mert a régi Torvaj neve - a falut birtokba kapó nemesi családról (Endre fia András) - átíródott a birtoklevelekben. Tehát az anyaggyűjtés egyik helye a levéltár volt. A másik: a győrvári plébánia, ahol régi, 1770-es évekbeli születési és halotti anyakönyvekbe lapozhattam bele. Ennek a győrvári plébániának volt a plébánosa az 1950-es években a költőként is neves dr. Székely László apát, aki nagyszabású, tudományos értékű helytörténeti munkát hagyott az utódaira.

- A falubeliektől tudom, hogy az anyaggyűjtésed egy ponton váratlan, már-már szenzációs fordulatot vett.

- Menet közben kaptam az ajándékot: a régi, azóta bezárt iskola padlása adta. El is neveztem kincses padlásnak. Szinte hihetetlen történet, isteni kezet látok benne. Több mint fél évszázada költöztünk el az andrásfai tanítólakásból. Laktak benne későbbi tanítók, tanítónők, aztán az iskolát az akkori falu-, kisfalurombolók bezárták. 1990 után egy olasz üzletember vette meg az épületet. Ki tudja, miért, mert persze nem lakik benne. Azóta én nem jártam abban a házban, legfeljebb a kertjében. De most már oda sem lehet bejutnom. Múlt nyáron aztán mire megyek haza? Derék andrásfai fiatalok, Bödei Károly és a felesége az iskola padlásáról lehoztak három ládát. Tele mindegyik iratokkal, rajzokkal. Korán Tibor polgármester a már szintén bezárt postahivatalba mentette őket. Ott ismerkedtem velük. Az egyik ládából előkerült Kocsis János nagyapám bekeretezett levente-főoktatói kitüntetése. Csak bámultam. Lehetséges ez? Ennyi idő után ennyi kincs a padláson? Előkerültek az első világháború előtti és alatti iskolai haladási naplók - az akkori osztálynaplók -, az 1945 utáni egyre fenyegetőbb hangvételű körlevelek, az őrült Rákosi-rendszer hagymázos dokumentumai.

Előkerült nagyanyám kézírásos falutörténete és az egyik, egykor Andrásfán bemutatott - elveszettnek hitt - népszínművének, illetve egy részletének kézírásos szövege. Kihullt a könnyem, amikor magam elé simítottam a vonalas füzetlapokat... És előkerült kétszázötven vízfestékes gyermekrajz. Az osztálytársaim rajzai ezek, 1954- 55-56-ból. Nem áztak el, nem rágta szét őket az egér. Tizenhat rajzot beválogattam a kötetembe, az egyiket pedig kitettük a címlapra. Mint egy naiv művész műve. Pedig csak egy tizenegy éves kisfiú, Harcz Endre osztálytársam rajza a disznólegelőről. Az egykori Torvaj helyéről. Endre, aki vasvári kőművesmester lett, sajnos már nem él, de lám a rajza ott van az egykori osztálytársa könyvének címlapján. Társszerzők lettünk. Nincsen nagyobb rendező az életnél.

- Kik szerepelnek még a könyvben?

- Sajnos többen alusznak már kinn a temetőben, mint ahányan élnek. Sokkal többen. De én feltámasztottam őket a könyvemben. Feltámasztottam Kocsis János nagyapámat, aki 1908-ban lett a falu tanítómestere, és aki megjárta az első világháború poklát. Hazajőve a temetőben hársfákat ültetett az elesett andrásfai bajtársai emlékére - még ma is zúg az a hársfasor. Egyébként pedig imádta a lovait, gyakran elkocsizott velük a vasvári Zöldfába, a Rába menti csárdákba, mulatni. A Hegyhát Krúdy Gyulája volt. Feltámasztottam a nagyanyámat, aki az első világháború idején lett tanítónő Andrásfán, majd nagyapám halála után igazgató. Negyven évig tanított Andrásfán, szolgált és világított. Éppen úgy, mint a hozzá csatlakozó Déri házaspár, Déri Gyula és Déri Gyuláné. Lámpásai voltak a falunak, a szó szoros értelmében. Nekik köszönhető, hogy a mi kicsiny falunkból több mint tízen szereztünk diplomát, tanárit, orvosit, mérnökit. Megidéztem aztán a mesterembereket. Ambrus Gyula bácsit mindenekelőtt, a cipészt, Bóbics János bácsit, a falusi borbélyt, Gerencsér Lali bácsi bognármestert. Örömömre szolgál, hogy Góth Feri bácsi, a régi kovácsmester - túl a nyolcvanadik esztendején - még él. Ahogy beszélgettem vele, hallottam a fujtató sziszegését, láttam a vörösen izzó vasakat, hullott rám a szikraeső. Milyen szomorú, hogy a mai gyerekeknek már a kovácsműhely is - mese.

- Hogyan látja az író: milyen sors vár Andrásfára? Milyen sors az olyan kistérségekre, mint a Vasi-Hegyhát?

- A kis falvak 1956 után folyamatosan elvesztették a fiataljaikat. Munkalehetőség helyben nem lévén, a fiúk elmentek dolgozni a dunántúli bányákba. A lányok mentek az almásfüzitői gyárba, a pesti szövőgyárakba, az Egyesült Izzóba, ők sem tértek vissza többé. A kicsi falvak intézményes rombolását pedig már a múlt század hetvenes éveiben elkezdték. Ekkor körzetesítették az iskolákat, ami a helyi iskolák bezárását jelentette. Egyúttal azt is, hogy megfosztják a falut az utolsó értelmiségijétől is. Én ott voltam az andrásfai iskola végleges tanévzáróján, 1975-ben. Olyan volt az, mint egy temetés. 1990 után csak folytatódott a falurombolás. Bezárták a postahivatalt, a falusi ember utolsó közösségi helyét. A községi könyvtár gyűjteménye is áldozatául esett a változásoknak - vagyis a pénzhiánynak. A számadatok beszédesek. Míg az én gyermekkoromban, az 1950-es években csaknem ezer lélek lakta Andrásfát, ma a lakosság száma háromszázhatvan. Ebből is több mint tíz százalék betelepült. A közbiztonság megromlott. Az utolsó tanítónő, Déri Gyuláné házát betegsége, kórházi kezelése alatt többször feltörték, kifosztották. Tettes sosem találtatott. Ma üres a ház, be van rácsozva, így árulják, vevő persze nem akad rá. Rácsos ház - mai hegyháti jelkép. A kis falvakban mindenütt ott a cinikusan megélhetésinek nevezett bűnözés. Az emberek védtelennek érzik magukat. Megdöbbenve tapasztaltam, hogy - megfelelő kilátások híján - sokan kezdenek önfenntartásra berendezkedni. Ugyancsak megdöbbenve láttam a gazdasági kiszolgáltatottság jeleit. Andrásfa két nagy almáskertje például körben és felülről be van dróthálózva: a hatalmas termés külföldi tulajdonosoké - de hogy kik ők, szinte senki sem tudja a faluban. Állítólag ukrán meg lengyel munkásaik vannak. A Vasi-Hegyhát mindig is szegényebb volt, mint más dunántúli tájak. Már csak a fekvése miatt is. De a szorgalom mindig életben tartotta a reménységet a jobbra. Most minden azt mutatja: árvaságra jutott. Az itt élők mintha feladnák a jövőt, mintha készülődnének a megadásra. Minden a kisfalvak léte ellen beszél. Az ősi paraszti gazdálkodásnak jószerével vége. Egy pár ló van Andrásfán, négy-öt tehén, egy bika. Úgynevezett mérvadó liberális értelmiségiektől olvashatjuk, hogy a kisfalvak korszerűtlen létezési formák, túlhaladta őket az idő. Vagyis: ki a temetőbe a még élőkkel! Gyalázatos felfogás. Mert azt kívánja igazolni, hogy joggal hagyjuk magukra ezeket az embereket, ők már feleslegesek az ország számára. A felelős jövőt csak egyféleképp tudom elképzelni. Az ország vezetése kiemelt figyelmet fordít a kisfalvakra. Visszaállítják az iskolákat, az alsó tagozatot mindenképp, még akkor is, ha tíznél kevesebb gyerek jár oda. Ily módon is megállítják a népesség fogyását. Megteremtik a fiatalok számára az otthon maradás, a munkára találás lehetőségeit. Garantálják a közbiztonságot. Visszaadják a postákat, újra közösségi helyeket teremtenek az emberek számára. A politikusok nem dughatják a fejüket a homokba. Egy nemzetnek minden egyes állampolgára iránt azonos felelőssége van. Meg kell fékezni a falurombolókat!

- És az egyház? Valamikor ez tartotta össze a kisközösségeket.

- Az egyháznak is feladata van: például Andrásfán is vissza kell állítani a hetenkénti, vasárnapi misézést. Hit, erkölcs, törvénytisztelet nélkül nincs megmaradás. A kisfalvak népe egyébként még mindig jobb erkölcsi állapotban van, mint a nagyvárosoké: ez olyan energiaforrás az ország számára is, amit igenis köte-lezően ki kell használni.

- Hegyháti rapszódia - ez az új könyv címe. És a műfaja?

- Pontos műfaji megjelölést nem tudok adni. Mert mondhatnám, hogy irodalmi szociográfia, de nem az. Nem is krónika. Nem is dokumentumregény. Szociografikus és krónikás elemek, portrék, elbeszélések, intermezzók ötvözete - vallomás a szűkebb szülőhazáról. Nem tagadom, bármennyire törekedtem is az elfogulatlanságra, könyvemet átitatja a szeretet, a sorsvállalás érzése. Azé a nehéz sorsé, ami hosszú évszázadokon át az andrásfai nép része volt. A szentgotthárdi csata után a régi falu leégett, kilenc andrásfai ember kezdte elölről az életet, az erdőben. És áldozott ez a falu is a hazának: az első világháborúban huszonnyolc hősi halottat. A másodikban is tizenhetet. Gyötörték itt az embereket mindig, a török időkben még az amúgy derék végvári vitézek is. Adózott ez a nép a basáknak, a Habsburgoknak, a végváriaknak, mindig csak vittek tőle, sohasem adtak. Ha meg adtak földet, például 1945 után a szegényeknek, akkor 1956 után visszavették tőlük, téeszesítés címén. Ahogy nyomába eredtem az eltűnt időnek, és megismertem a régiek életét, küszködését, veszekedéseit, jó és rossz tulajdonságaikat, úgy éreztem, mintha egy csapongó, emelkedő, hullámzó, szenvedélyes rapszódia zenei tételeit hallgatnám, és rögzíteném aztán a tollammal. Ezért tehát azt válaszolom a kérdésre, hogy könyvem műfaja rapszódia. (Kósa Csaba új könyvét december 12-én 14 órakor az andrásfai művelődési házban Kaiser László, a Hungarovox Kiadó igazgatója mutatja be.)


Fényes Elek XIX. századi leírása szerint „Andrásfa a Körmendi járás délkeleti részén fekszik, határai éjszakrul Pető Mihályfa és Péterfa helységek, keletrül Dienesfa, Lakhegy, délrül Zala megye, nyugatrul Alsó Telekes és az Ó-Sárvize. Nyugoti része keletnek fordult hegyoldalban, keleti része lapon fekszik. Van nagy kiterjedésű rétje, szőlőhegye, melly alacsony dombon való fekvése s a föld kövérsége miatt savanyus bort terem, de ha egy pár évig tartatik, jó italuvá válik. Szántóföldje megtermi a vetemény minden nemét”.