Törőcsik Mari: "Elhaláloztam, hiszen a klinikai halál állapotában is voltam"

Rögvest elárulja, hogy talán nincs is olyan asztal, amelyiknél még ne ült volna. Szinte beleszeretett a Taverna minden szegletébe. Úgyhogy találomra választunk helyet.

Tudja, jegyzi meg halkan, ennek az étteremnek minden porcikája egy német belsőépítész, illetve lakberendező hölgy munkáját dicséri. Olyan hihetetlen ízléssel alkotta meg ezt az egészet! Tényleg, itt akárhova ülök, már magától a helytől is jól érzem magam. Minden olyan magas színvonalú, hogy bárhol a világon - Párizsban, Londonban - megállná a helyét. S van egy konyhafőnök, Tátrai Balázs. Egyszerűen, hogy is mondjam, ha tudnák, hogy milyen szakács, akkor a mi bánatunkra nyolcvan helyre hívnák el. Egészen extra. Ezért kedvencem ez a hely.

Érkezik a pincér, és némi szabadkozás után, tudom, hogy a művésznő mindig keveset eszik, nagyon törőcsikmarisat ajánl. Akkor vargányanapot tartunk, jelenti ki Marika, akiből csak úgy árad a derű. (Ezek a kis ínyencségek azért nem szerepelnek mellékelt étlapunkon, mert talán egyhangúságot sugallnának szakmailag, már ami a szakácsművészetet illeti.) 

Ráadásul, most nem azért, de a felszolgálás ugyanilyen jó, és az új bérlő is, aki szombathelyi, s körülbelül fél éve van itt. De maradt a séf és a személyzet. Itt muszáj, hogy maradjon. Mindenkivel egyformán udvariasak, kedvesek , mosolyog Marika.

Ez is valahol művészet , vetem közbe.

Hát abszolút! Mindenhez óriási tehetség kell! Például a takarításhoz is. Az is egy mesterség. Minden mesterséget meg kell tanulni. Azaz: tehetség, tanulás. És mindenki elvárja, hogy a munkájának tudjanak örülni. Az a jó színigazgató, például ilyen volt Major Tamás is, aki - engem külön nagyon szeretett - úgy gondolkodott: a pincétől a padlásig. 

Ami annyit tesz: neki ugyanolyan fontos volt a díszletmunkás, mint a színész. A vezetők előre köszöntek a takarítónőknek. Ám ha rosszul takarítottak, ugyanúgy rájuk szólt a Major, mint rám, ha valamit hibáztam. De ha jól, akkor megköszönte nekik; ha tetszett neki az alakításom, azt is megköszönte. Képzelje csak el, ha a takarítónők úgy söprik, mossák föl a színpadot, hogy ott marad egy szög, és én mezítláb játszom. Arra oda kell figyelni. Vagy a Száz év magányban, amit százszor játszottunk (azért kellett utána abbahagyni, mert nem tudta a színház fizetni tovább a jogdíjakat) a műszakiak egyetlenegy pillanatra sem mehettek ki a színpadról, mert - mivel olyanok voltak a díszletek - szinte folyamatosan zsákokat kellett húzogatniuk. Egyszer meg lehetett engem nézni, meg mondjuk kétszer is, de a díszletezőknek százszor végig kellett nézniük úgy, hogy még véletlenül sem köhinthettek egyetlenegyszer sem. Ezt úgy nevezik: alázat...

Emlékszem, amikor Kolumbia fővárosában, Bogotában játszottuk - ugyebár odavalósi a szerző, García Márquez -, akkor én annyira féltem. Korábban is játszottam már külföldön, és soha nem voltam izgatott. Csináltam, amit tudok, ugyanúgy, mint otthon. De ott annyira féltem. Részint többször jártam Dél-Amerikában, és tudtam, ha a nézőknek valami nem tetszik, fölcsapják a széket, elmennek. Úgy kezdődött az előadás, hogy tíz percig beszélek. Egyszer beszalad a színpadra a lányom, majd kiszalad, és folytatom. Beszélek és beszélek. Magyarul. Ott minden eredeti nyelven megy, nagyon helyesen. Ugyanis ha jó az előadás, pontosan meg lehet érteni. De, gondoltam, hogy én magyarul ott, ilyen hosszan; megőrülnek a nézők. És tudtam, hogy mindenkinek megvan a maga Ursulája... Hátul ülök, kifordulok, fölállok, és lassan előremegyek. És menten megéreztem, de tulajdonképpen már akkor, amikor még meg sem szólaltam, hogy győztem. Szoktam mondani: talán ez volt az a pillanat - többek között - az én ötvenöt éves pályámon, amiért talán érdemes volt ezt választanom. Most bocsássák meg nekem, nem nagyképűségből mondom. Eredetileg egyszer játszottuk volna kint, végül is négy előadás lett belőle. Óriási siker volt. Képzelje, annyira meglepődtem, amikor fölismertek az emberek a bogotai utcákon, és odajöttek hozzám, átöleltek...

Ha már Dél-Amerikánál tartunk, kicsit ugorjunk még vissza az időben, javaslom a pazar vargányakrémleves elfogyasztása után. Amikor is 1960-ban meghívták Acapulcóba, pontosan akkor, amikor a Nemzeti Színházban A tizenhetedik baba nyarát próbálta Várkonyi Zoltán rendezővel, Major Tamás igazgatása alatt.

Mikor egyszer megyek be próbára, ott áll a Major, a Várkonyi, az egész társaság, s elkezdenek velem majdnem ordítani, mit képzel maga, hogy kikéreti magát Mexikóba, amikor a Nemzeti Színházban szerepet játszhat ilyen és ilyen színészekkel... Döntsem már el, hogy színésznő akarok-e lenni, vagy sztárocska? 

Láttam, hogy a Major szeme azért úgy huncutul megcsillan, a Várkonyi jobban bírta, s ahogy hátranézek, mögöttem térdepelt a Básti, a Mészáros Ágika, a Lukács Margit, a Gobbi Hilda, a Bárdy Gyuri, és azt mondták: tisztelt igazgató úr (vagy igazgató elvtárs, erre már pontosan nem emlékszem), engedjék ki a kislányt Acapulcóba, mert mi szocialista felajánlásban fogjuk felváltva próbálni a szerepét. 

Ez pestiesen szólva: el volt játszva... Azt mondják, a Básti volt a legtündéribb, amikor éppen ő próbált engem. Ma már ilyen nincs. Gondolja el, hogy ezek az emberek a háború előtt minden évben Nyugaton voltak, akkoriban meg egyszer-egyszer ha eljuthattak Bécsig. Én pedig minden évben voltam azért vagy Párizsban vagy Cannes-ban, vagy éppen Acapulcó jött. 

Nem azt mondták, hogy ne utazgasson már ez a kis hülye, hanem ezt eljátszották nekem, értem... Mikor engem tíz évig nem fogadtak el a színpadon, az ilyen dolgok tartottak életben; ők tartották bennem a lelket. A Nemzeti Színházban az első évben eljátszottam Violát Shakespeare Vízkereszt vagy amit akartok-jában.

Akkorát buktam benne, mint egy ház. A Farkas-Ratkó-díjat egyik évben fiatal színész, másikban színésznő kaphatja meg. Akkor történetesen színésznőre szavazhattak a kollégák. S az a társulat - a két Makláry, a Básti, a Várkonyi, a Makay Margit, a Mészáros Ágika - rám szavazott. Mondván: te csak nyugodtan dolgozzál itt, közénk való vagy! Nagyon nagy dolog volt.

Immár grillezett vargányát falatkázunk pirítóssal. Marika tényleg annyit eszik, mint egy madárka. De minden csipetnyi ételben örömét leli. Miközben folytatjuk időutazásunkat.

A kedvenc ételem anyám sonkás tésztája volt. Soha többé nem tudják azt úgy megcsinálni... Meggyúrta a tésztát, összevágta a házi sonkát, ügyelt rá, hogy legyen benne egy kis zsírosa is. Volt egy olyan edénye, amiben ezt összekeverte a megfőzött tésztával. Betette a sütőbe. Miután kész volt, kifordította, mint egy tortát. Abból vágott. Most is összeszalad a nyál a számban. És senki nem tudott olyan kocsonyát csinálni, mint nagyanyám. S az ő rétese tényleg rétes volt. Nem olyan, hogy van réteslap és töltelék; mert akkor az ember csak tölteléket eszik, nem? Volt benne kis túró, vagy kis mák, lekvár, vagy nem is tudom, mi. De az az volt, ami. Egyetlenegyszer Pesten, a Domus Áruház Lehel úti részénél levő kis boltban kaptam ugyanolyan rétest. Mondom az illetőnek: ember, ilyen csodálatos rétest ma Magyarországon nem csinálnak, nyisson üzletet a belvárosban! Azt feleli: Akkor nem lesz ilyen, mert ezt én sütöm. Akkor többet kell csinálni, és már nem ilyen. Én csak itt tudok maradni, ebben a kis üzletben. Ezer éve nem jártam arra...

Én pedig negyvenéves koromig egy teát sem csináltam meg. Étteremben ebédeltünk, a színházban reggeliztünk vagy vacsoráztunk. De most már, ha főzök, vagy vásárolok, az körülbelül olyan, mintha Shakespeare-t próbálnék. Néha ér kis vád engem, hogy picit hosszadalmas vagyok. De ezt már belekalkulálják nálam.

Mit kérhetünk még? - érdeklődőm a művésznőtől, mikor a pincér diszkréten megáll asztalunk mellett.

Semmit az égvilágon. Látja, hogy ezt sem tudtam megenni, pedig olyan finom!

Esetleg egy jó kávét?

Pici morfondírozás után bólint: Nagyon rövid, erős kávét kérek, olyan jó olaszosat. Kicsi vizet kérek mellé, mert csak azzal tudom meginni.

Most hozakodom elő azzal, amivel valójában kezdeni szerettem volna a beszélgetést: Marika, drága! Hogyan élte meg a betegségét? Gondolom, azt érezte, hogy egy egész ország szorít önért. A vasiak, a velemiek, ha mondhatom így, még inkább igyekeztek erőt küldeni.

Nevezzük úgy, hogy elhaláloztam, hiszen a klinikai halál állapotában is voltam. Állítólag az ötödik nap délelőttjén nyitottam ki a szemem. Abban a pillanatban annyira az eszemnél voltam, amitől féltek, hogy nem így lesz, hogy rájöttem, kórházban vagyok. Nem tudtam beszélni. Gondoltam, valószínű olyasmi történt velem, mint édesanyámmal, akinek érgörcse volt. 

Ő ugyan tudott beszélni, de nem emlékezett semmire, nem ismert meg senkit. Volt két nagyon nehéz éjszakám, amikor úgy éreztem, hogy meg fogok halni. Utána eldöntöttek valamit az orvosok, és akkor vágták el itt (mutatja) a nyakamat. Abban a pillanatban megnyugodtam, hogy minden rendben lesz. A Kútvölgyi úti kórház intenzív osztálya egészen kivételes, magas színvonalú. Ott az égvilágon mindenkivel azonos szinten foglalkoznak. S amikor beteg voltam, mind a két gyermekünk mellettem volt. Maár Gyulára és a családom többi tagjára is számíthattam. Mindenhonnan éreztem a szeretetet.

Szokványos a kérdés, de alighanem most kikerülhetetlen: Milyen újra itthon? S ugye nyugodtan kijelenthetjük, hogy Törőcsik Mari vasi, illetve velemi!

Mosolyával szerintem jéghegyeket is meg tudna olvasztani.

Igen. Nézze, nagyon szeretem az embereket itt. A lányunk az első elemit Velemben végezte, ahogyan Gárdonyi megírta: még a négy első osztály együtt járt. Előtte fél évig itt járt óvodába. Ő, aki a pesti óvodában egy sarokban állt, nem volt hajlandó a gyerekekkel játszani. Ide betette a lábát, s minden jó volt. 

Minden osztálytársát ismerem, s az ő jó ismerőseit is. És amikor Budapestre került a Lisznyai Úti Általános Iskolába, az egy nagyon jó nevű intézmény, fölhívott a tanítónője azzal, hogy hol volt első osztályos a Teréz, mert a legszebben ír, olvas és számol. Mondtam az itteni tanító úrnak, hogy meg van dicsérve nagyon!

Sajnos, már az én falumból is sokan elmentek. Ha belegondolok, hogy most én ilyen sokáig voltam az intenzíven... Most már javarészt Velemben élek. Egy ugrás Kőszeg, egy ugrás Szombathely, három átjáróm van Ausztriába, a Bécs és Graz közötti vidék nekem ugyanúgy otthonom, mint ez a rész.

Azt szoktam mondani, ha már Salzburgba megyek, akkor már külföldön vagyok. Tehát két országban élek, és ez az igényem is, hogy ilyen helyen ebédeljek vagy vacsorázzak, mint a Taverna.

Az ember Kőszegszerdahelyről befordul a velemi útra, és hol innen látom a templomot, hol onnan, és amikor beérek a falu közepére, akkor pont szemben van velem. Ötszáz méterrel errébb még olyan, mintha teljesen máshol lenne. Fantasztikus. Azt hiszem, ez tetszett meg annyira. Szeretem, hogy ott van az a templom.