Végre most már én adhatok

Nagyon nehéz szülés volt. De sikerült egy egészen más világot teremtenem magamnak, és én ehhez ragaszkodom. Ezt nem akarom föladni. Azon gondolkodtam éppen, hogy nem szeretnék visszamenni arra a szintre, ahol voltam, nem szeretném azokat a helyzeteket megélni, amiket nem is olyan régen még kénytelen voltam. Mert olyan rossz, amikor az ember fiatalként nem tud bizonyos dolgokat megtenni, amit mások csak így (csettint az ujjaival) megtehetnek. Voltak pillanatok, amikor úgy éreztem, hogy már nem érdekel az egész. És azért ez szomorú... Tizennyolc-tizenkilenc éves voltam akkor. És ma hányan vannak még így? És aztán jött valami, nem tudom, egyszer csak azt mondtam, hogy elég! Később pedig a Megasztár volt a lámpa a fejem fölött, hogy ez lesz az!

Közbevetésemre, hogy a sors azért előbb-utóbb csak-csak kiegyenlíti a dolgokat, bólogat: Így van. Ebben én is abszolút hiszek. És híve vagyok annak, amikor sok jó dolog történik az emberrel, akkor azért kell, hogy történjen valami negatív is, hogy meglegyen az egyensúly. Nem billenhet ki a mérleg nyelve.

Édesanyját hozom szóba.

Úgy egy órával ezelőtt beszéltünk telefonon. Igyekszem minden ügyemet megosztani vele. Csak nagyon más telefonon keresztül. Nem olyan, mint amikor ott vagyunk egymással szemben... Azt gondolom, ő az, akinek köszönhetem, hogy ilyen lettem, amilyen. Hogy egyelőre ennyit el tudtam érni, amennyit elértem. Nagyon küzdött azért, hogy mi, a nővérem, a bátyám és én, tanuljunk, befejezzük az iskolát. Bármit akartam, vagy szerettem volna, azt igyekezett összehozni. Az utolsó pénzét is ránk költötte. Leleményes, a szó jó értelmében fifikás teremtés. Nagyon akarta, hogy boldogok legyünk, hogy nekünk is meglegyenek azok a dolgok, amik másoknak. Ennek természetesen nem mond ellent az, hogy nyaranta például a répaföldön paréztunk, azaz sarlóval gazoltunk. Faluhelyen ez természetes. Ott tudják, hogy abból élnek az emberek.

Magdi tizennégy évesen került el Szabadkára gimnazistának, kollégiumban lakott.

Soha nem voltam otthonülő, mindig menni akartam valahová, ezért ez nem volt számomra megrázkódtatás. Viszont nagyon tanulós voltam, és az első hetekben rádöbbentem arra, miután öt társammal laktunk egy szobában, hogy ott nem lehet hangosan tanulni. Azért sírtam: haza akarok menni tanulni, mert én így nem tudok. Borzasztó volt. De aztán ez úgy átment rajtam, beleszoktam, hogy igen, lehet halkan is tanulni. Utána végképp nagyon jól éreztem magam. Semmilyen törés nem volt.

Azon a felvetésen, hogy tizenévesen miről ábrándozott? - így mereng: Nem akkor, hanem már nyolc-kilenc évesen álmodoztam arról, hogy egy nap énekesnő leszek. Dédelgettem magamban, hogy egyszer lesz egy saját lemezem. És most nagyon nagy elégedettség tölt el (hosszú-hosszú szünetet tart), hogy itt az első önálló albumom. Arra gondolok, hogy korábban hányan bántottak, és ez nekem egy nagyon komoly kárpótlás. Itt van, én akkor is megmutattam, hogy viszem valamire. Úgy gondolom, hogy ez már egy ötös a bizonyítványomban. Amikor először a kezembe vettem, rögtön meghallgattam, de egyébként nekem az volt a nagyon nagy pillanat, amikor elkészült. Merthogy én folyamatosan hallgattam. És amikor vége lett a munkának, s koccintottunk egyet: nekem az volt az igazi. Nagyon-nagyon jó érzés volt.

Amikor szóba hozom, hogy ugyebár - történetesen most - látjuk, halljuk ugyan egymást így, szemtől szembe, de ilyenkor, főleg a legelső személyes találkozáskor úgy érzi az ember, hogy valamiféle másfajta közvetítők is munkálkodnak két ember között.

Én ebben abszolút hiszek. A paranormális jelenségekben; ez a világ engem nagyon vonz, mert tényleg van. És kár, hogy sokan nem hisznek benne. Sokkal könnyebb lehetne az élet, ha ebben többen hinnének. Csomó segítség van, amire sokan nem is gondolnak. Mindennek van valamilyen oka. Mindig azt szokták mondani, amit nem látok, az nincs. A hátam közepét sem látom, és mégis van. Érzem és tudom, hogy van. Én ugyanígy vagyok ezekkel az ezoterikus dolgokkal is. Éppen most kezdtem el olvasni egy könyvet, s rádöbbentem, hogy az utóbbi dőben az emberek, köztük én is, mennyire megfeledkeznek alapdolgokról. Állandóan csak panaszkodunk. Akár jól megy a sorunk, akár nem. Megfeledkezünk arról, hogy annyi mindenért lehetünk például hálásak. Nem mondjuk azt: hű, de jó, hogy levegőt kapunk! De jó, hogy tudok járni! Nem úgy, mint más, aki nem tud. És mégis elégedetlenek vagyunk mindennel. Nem értem, miért van ez így. Az egy dolog, hogy pörög az élet, és rohanni kell, de azért néha elgondolkodhatnánk azon, hogy még mindig mennyire szerencsések vagyunk. És vannak, akik tényleg nem gondolnak erre, s úgy vélik, hogy nekik a világon a legrosszabb, pedig egészségesek, tudnak dolgozni; ha nincs munkájuk, találhatnak még, él az édesanyjuk, édesapjuk. Egy csomó ember negatív. Az a baj, hogy az egyik negatív tolja a másikat. Nagyon kevés ember maradt igazán pozitív. Holott pozitívan kell gondolkodni. Az embernek a gondolatai nagyon-nagyon erősek, vonzzák magukhoz akár a negatív, akár a pozitív hatásokat. Én legalábbis azt gondolom, ha az ember nagyon sok rosszra gondol, akkor biztos, hogy előbb-utóbb bekövetkezik valami rossz. Az a jó, például a színpadon, amikor ilyen cserefolyamat van. Amikor adok, akkor én is kapok, amikor egymást tápláljuk. Ez olyan jó!

Képzeletben most hazarepülünk a vajdasági Kishegyesre, s az adventről, a karácsonyról is szót ejtünk.

Haza akarok menni! Érezni akarom az ottani illatokat, anyuval akarok lenni, a családommal, aludni akarok, és folyamatosan enni. December huszonegyedike után abszolút otthon leszek. Vissza sem jövök egy ideig... És megerősödött bennem az az érzés, amiért úgy döntöttem, hogy mégsem ajándékozom oda a fivéremnek az autómat. Féltem. Nem a kocsit. Őt. Nagyon-nagyon. Tudom, hogy nagy suhanc. Ezért nem merem neki odaadni. Nem tudnám elviselni, ha valami baja történne. Inkább biciklizzen (nevet). Addig se lesz baja. Bár biciklivel is elütött már valakit. A háború idején, amikor nem volt áram a faluban, egy este kivilágítatlan kerékpárral ment el otthonról - egy dombtetőn lakunk -, s lefelé menet kisétált eléje egy pityókás nénike, ő meg ott szerencsétlenkedett. Elütötte a nénit, akinek eltört a kisujja. A bátyámnak olyan pert akasztottak a nyakába, hogy aztán hónapokig fizetett... De beszéljünk kellemesebb dolgokról. Hát persze hogy fontos számomra az adventi időszak! Így neveltek. Ugyanilyen fontos, hogy a mi templomunk védőszentje - bár én nem járok rendszeresen templomba - Szent Anna, s július huszonhatodikán, Anna-napkor mindenhonnan hazajönnek az elszármazottak. Egyszer még Ausztráliából is betoppantak a rokonaink. Olyankor csillognak-villognak a házak, az utcák. Nagy tisztelettel hódolunk ennek a napnak. A karácsony pedig természetesen nálunk is szent. Bár mi kétszer is ünnepelünk, az a bizonyos második a szerb karácsony (január elején van). A sógorom ugyan magyar, de az apukája szerb. A sógor, akinek tündéri kezei vannak, akkor mindig süt-főz nagyon-nagyon finom dolgokat. Hagyománnyá vált, hogy Karagyorgye elnevezésű szeleteket is csinál; különös hangulata van az elkészítésének, szin- te egy szertartás. Valójában rántott szelet, csak a húsra sajtot is teszünk, betekerjük, s úgy rántjuk ki. A napokban volt négyéves az unokahúgom, akinek be nem áll a szája, folyamatosan csacsog a telefonba. Megrendeli az ajándékokat, s én mint Jézuska fogom neki vinni szentestére. Neki Matyi néni vagyok, mert még a nevemet nem tudja rendesen kimondani. Úgyhogy a Matyi, mármint én, viszi neki a plüsskutyákat, meg a különféle ilyen-olyan vacakokat, hogy örülhessen. Idén kicsit más lesz a mi karácsonyunk otthon. Számomra nagyon nagy dolog, hogy életemben először tudok mindenkinek ajándékot vásárolni. Van, aki azt mondta erre: Ezt nem mondod komolyan, ezt nem hiszem el! Pedig így van. Nekem ez igen nagy boldogság. Mindent, tücsköt-bogarat összevásárolok, csak azért, mert végre most én adhatok. Nekem ez nagyon fontos. Remélem, jó lesz mindenkinek.