Zolika angyal lett

Aki a baleset idején a helyszínen járt, láthatta, amint az édesapa elkeseredetten igyekszik kiszabadítani fiának holttestét a roncsból. De nem sikerült. A tűzoltók sem szedték ki helyben, annnyira beszorult - letakarták és elvitték.

- Hazafelé tartottunk mi is, amikor az útlezáráshoz érkeztünk. Bátyámék rohantak elénk: Hol a Zolika, hol a Zolika, ordították - törölgeti könnyeit az édesanya. - Akkor mondták, hogy állítólag ők haltak meg...

A baleset után sok pletyka keringett a kisvárosban. Egyesek szerint az autónak nem volt műszakija, talán még a fékek sem működtek, azért nem találtak féknyomot, mások azt mondják, a húszéves büki férfi jogosítványát már korábban elvették. Azt is rebesgetik, hogy nem volt egészséges, egyáltalán nem szabadott volna vezetnie.

- Sok mindent mondanak az emberek - sóhajt Trittremmel Zoltán, az édesapa. - Ha nem lettünk volna ott, talán még azt is elhitetik velünk, hogy darabokra szakadt a gyerek, holott semmi sérülés nem látszott rajta. Még a rendőrségi vizsgálat eredményét várjuk. Meglepődnék, ha tényleg száguldoztak volna. Zolika kicsi kora óta félt a sebességtől. Pánikba esett, ha nyolcvannál többel mentünk. Mások is tudták ezt, figyelni szoktak rá. Az út szélén van egy nagy gödör, szerintem az dobhatta meg az autójukat.

A fiút sokan szerették. Szenvedélyesen futballozott, csapata, a Büki TK a halála utáni első meccsen fekete karszalaggal játszott, s bekeretezett tagsági könyvét feltették a falra. Temetésére is több százan eljöttek. Gránitból készült síremlékéről mosolyog már csak rokonaira és barátaira ez a koromfekete hajú, rózsaszín bőrű srác. Síremlékén apró figurák, játékok, húsvétkor tojásdíszek, ajándék - Zolikának is mindig lesz ünnepe.

A temetőben és a kicsi, a baleset másnapján felállított emlékhelynél naponta többször is megfordul a család - ám sajnos nem mindig úgy találják a helyet, ahogy szeretnék. A gránit lerakásának másnapján már nem volt meg az elektromos örökláng - pótolták. A sírról aztán hamar eltűnt két porcelánangyal is - újakat vettek, leragasztották őket. Legutóbb az út menti emlékhelyet találták szétverve: az apácarácsos kerítés darabokban feküdt, a szolár-lámpák cserepei szerteszét, a játékokat, amiket a barátok és rokonok hoztak Zolikának, szétdúlták, de nem vittek el semmit.

- A rendőrség csak ujjlenyomatokat tudott rögzíteni - mondja rezignáltan az édesapa. - Kevés az esély, hogy megtalálják a tettest, pedig jobban járna, ha ők találnák meg, és nem mi... Nem értjük az egészet. Nincsenek haragosaink, még a Zsoltika szüleivel sem veszekszünk, pedig azon a csütörtökön ő vit- te halálba a fiunkat. Csak messziről elkerüljük egymást.

Szombat délelőtt csendes a temető. A szülők lehajtott fejjel álldogálnak a sírnál. Megmaradt lányuk, a tizennégy éves Niki most nincs itt. Az anya sír, az apa csak nézi, nézi fia mosolygós képét, s bólint néha egyet. Beszélgetnek. Aztán elfordul, hogy ne lássuk a könnyeit, gondosan simára tapossa a fehér kavicszúzalékot, és megigazítja a virágokat. Mellettük nem messze férfi kiabál egy kisgyerekkel, rángatja, mert valamiért nem akar menni. Trittremmelék szomorúan néznek: majd tudná becsülni, ha nem lenne többé neki...