Segítő szenvedély

Negyven esztendeig (1950-től 1990-es megszűnéséig) vezette a szentgotthárdi honismereti bizottságot Wolf János, aki ugyan ma már nem irányítója az eseményeknek, de minden fontos mozzanatra, történésre figyel most is. Nem hiszem, hogy megépül a szemétégető, olyan erős a nyomás, hogy az osztrákok kénytelenek lesznek máshová telepíteni , jegyzi meg. Egyszer ekként köszöntötték tisztelői: Utolsó az ABC-ben, de első a népfrontban, mert még soha nem csalódtunk Wolf Jánosunkban. Az örök fiatal, a város kulcsembere, a népfront, a tanács és az Isten éltesse sokáig!

Mindig, mindenütt a segítés szándéka vezette. A háborúban szolgálatáért bronz vitézségi érmet kapott, mert a fronton egy orosz család gyermekét mentette ki égő házból. A sors fintora, hogy utóbb, az ötvenes években éppen e kitüntetés miatt nem mehetett bankfiókvezetői iskolába...

1948-ban tért haza, hetvenöt százalékos hadirokkantként. Amint arról Pethő Gyula ír a Vasi Honismereti Közleményekben (1999/1): Szülei ekkor Szentgotthárdon éltek, így ő is ide érkezett. Szerződéses alkalmazott lett a helyi járásbíróságon. 1950-52-ben az Országos Szövetkezeti Hitelintézet helyi irodájának a munkatársa volt. 1953-ban került a Magyar Nemzeti Bank itteni fiókjához mint ellenőr, illetve különböző beosztásokban dolgozott. A járás megszűnése után viszont Körmenden, egészen 1976 közepéig, nyugdíjazásáig mint forgalmi csoportvezető, főintéző.

Elismeréseinek, okleveleinek, kitüntetéseinek se szeri, se száma. Valamennyi azt bizonyítja: egész életében a közért tett.

Annak idején háromszor is be akarták szervezni az MSZMP-be (a fiatalabbak kedvéért: a Magyar Szocialista Munkáspártba). De mindannyiszor hiába nyomták az orra alá a belépési nyilatkozatot, csak nem írta alá. Mindig talált valami kifogást. Szerencsére nem ütötte meg ezért a bokáját.

Sport(vezetés), vöröskereszt, tanácstagság, bélyeggyűjtő kör irányítása; tevékenységi köre szinte felsorolhatatlan.

Az élet úgy hozta, hogy legényember maradt, pedig egyszer - huncut mosollyal szája szegletében meséli - fülig szerelmes volt egy nála tizenhárom évvel fiatalabb szombathelyi leányzóba. El is vette volna feleségül, csakhogy a lány anyja túl soknak tartotta a korkülönbséget, a hölgy hallgatott az anyukájára, s utóbb másnak fogadott örök hűséget. Évtizedekkel később, az ura halálát követően jelentkezett János bátyánknál azzal: Szabad vagyok, jöhetsz! No, megkapta a feleletet: Gyönyörűm, amikor hívtalak, nem jöttél! Nem megyek! Szóval punktum.

Mégis megadatott számára a család. Unokahúga és két unokaöccse, illetve az ő szeretteik minden kívánságát lesik a mai napig is.

S hogy miként telnek a mindennapok? Fél tíz tájékán megreggelizek, ha jó idő van, kiülök a padra, várom az ebédet. Aztán szundikálok, három, fél négykor megint kiülök a padra. Várom a vacsorát. Újságokat olvasok, s bár rengeteg regényem van, azokat már nem olvasom; amúgy majd a könyvtárnak adom a dolgaimat. Vasárnap délelőtt megiszom egy deci vörösbort és egy deci őszibaracklét. Nagyon jó barátságban vagyok dr. Székely Ernő nyugdíjas orvossal és Bartakovics Ferivel, a ktsz volt főnökével, meg másokkal is. Néha a tévén megnézem a testületi üléseket. Van ott néhány jó emberem. Ismerem a polgármestert is.

1985-ben ekként fogalmazta meg óhaját lapunkban: Szeretném hallani ezt az orgonát. Ezenkívül szeretném még megérni, hogy mi, gotthárdiak ugyanúgy átjárjunk az osztrákokhoz, mint ők hozzánk... . Magától értetődően a barokk templom orgonájának megújulására célzott (aminek a restaurálását még a hetvenes években éppen ő kezdeményezte; később ismét újjászületett). Mindkét kívánsága teljesült.

Mindig, mindenütt a segítés szándéka vezette. A háborúban szolgálatáért bronz vitézségi érmet kapott, mert a fronton egy orosz család gyermekét mentette ki égő házból. A sors fintora, hogy utóbb, az ötvenes években éppen e kitüntetés miatt nem mehetett bankfiókvezetői iskolába...

1948-ban tért haza, hetvenöt százalékos hadirokkantként. Amint arról Pethő Gyula ír a Vasi Honismereti Közleményekben (1999/1): Szülei ekkor Szentgotthárdon éltek, így ő is ide érkezett. Szerződéses alkalmazott lett a helyi járásbíróságon. 1950-52-ben az Országos Szövetkezeti Hitelintézet helyi irodájának a munkatársa volt. 1953-ban került a Magyar Nemzeti Bank itteni fiókjához mint ellenőr, illetve különböző beosztásokban dolgozott. A járás megszűnése után viszont Körmenden, egészen 1976 közepéig, nyugdíjazásáig mint forgalmi csoportvezető, főintéző.

Elismeréseinek, okleveleinek, kitüntetéseinek se szeri, se száma. Valamennyi azt bizonyítja: egész életében a közért tett.

Annak idején háromszor is be akarták szervezni az MSZMP-be (a fiatalabbak kedvéért: a Magyar Szocialista Munkáspártba). De mindannyiszor hiába nyomták az orra alá a belépési nyilatkozatot, csak nem írta alá. Mindig talált valami kifogást. Szerencsére nem ütötte meg ezért a bokáját.

Sport(vezetés), vöröskereszt, tanácstagság, bélyeggyűjtő kör irányítása; tevékenységi köre szinte felsorolhatatlan.

Az élet úgy hozta, hogy legényember maradt, pedig egyszer - huncut mosollyal szája szegletében meséli - fülig szerelmes volt egy nála tizenhárom évvel fiatalabb szombathelyi leányzóba. El is vette volna feleségül, csakhogy a lány anyja túl soknak tartotta a korkülönbséget, a hölgy hallgatott az anyukájára, s utóbb másnak fogadott örök hűséget. Évtizedekkel később, az ura halálát követően jelentkezett János bátyánknál azzal: Szabad vagyok, jöhetsz! No, megkapta a feleletet: Gyönyörűm, amikor hívtalak, nem jöttél! Nem megyek! Szóval punktum.

Mégis megadatott számára a család. Unokahúga és két unokaöccse, illetve az ő szeretteik minden kívánságát lesik a mai napig is.

S hogy miként telnek a mindennapok? Fél tíz tájékán megreggelizek, ha jó idő van, kiülök a padra, várom az ebédet. Aztán szundikálok, három, fél négykor megint kiülök a padra. Várom a vacsorát. Újságokat olvasok, s bár rengeteg regényem van, azokat már nem olvasom; amúgy majd a könyvtárnak adom a dolgaimat. Vasárnap délelőtt megiszom egy deci vörösbort és egy deci őszibaracklét. Nagyon jó barátságban vagyok dr. Székely Ernő nyugdíjas orvossal és Bartakovics Ferivel, a ktsz volt főnökével, meg másokkal is. Néha a tévén megnézem a testületi üléseket. Van ott néhány jó emberem. Ismerem a polgármestert is.

1985-ben ekként fogalmazta meg óhaját lapunkban: Szeretném hallani ezt az orgonát. Ezenkívül szeretném még megérni, hogy mi, gotthárdiak ugyanúgy átjárjunk az osztrákokhoz, mint ők hozzánk... . Magától értetődően a barokk templom orgonájának megújulására célzott (aminek a restaurálását még a hetvenes években éppen ő kezdeményezte; később ismét újjászületett). Mindkét kívánsága teljesült.

Mindig, mindenütt a segítés szándéka vezette. A háborúban szolgálatáért bronz vitézségi érmet kapott, mert a fronton egy orosz család gyermekét mentette ki égő házból. A sors fintora, hogy utóbb, az ötvenes években éppen e kitüntetés miatt nem mehetett bankfiókvezetői iskolába...

1948-ban tért haza, hetvenöt százalékos hadirokkantként. Amint arról Pethő Gyula ír a Vasi Honismereti Közleményekben (1999/1): Szülei ekkor Szentgotthárdon éltek, így ő is ide érkezett. Szerződéses alkalmazott lett a helyi járásbíróságon. 1950-52-ben az Országos Szövetkezeti Hitelintézet helyi irodájának a munkatársa volt. 1953-ban került a Magyar Nemzeti Bank itteni fiókjához mint ellenőr, illetve különböző beosztásokban dolgozott. A járás megszűnése után viszont Körmenden, egészen 1976 közepéig, nyugdíjazásáig mint forgalmi csoportvezető, főintéző.

Elismeréseinek, okleveleinek, kitüntetéseinek se szeri, se száma. Valamennyi azt bizonyítja: egész életében a közért tett.

Annak idején háromszor is be akarták szervezni az MSZMP-be (a fiatalabbak kedvéért: a Magyar Szocialista Munkáspártba). De mindannyiszor hiába nyomták az orra alá a belépési nyilatkozatot, csak nem írta alá. Mindig talált valami kifogást. Szerencsére nem ütötte meg ezért a bokáját.

Sport(vezetés), vöröskereszt, tanácstagság, bélyeggyűjtő kör irányítása; tevékenységi köre szinte felsorolhatatlan.

Az élet úgy hozta, hogy legényember maradt, pedig egyszer - huncut mosollyal szája szegletében meséli - fülig szerelmes volt egy nála tizenhárom évvel fiatalabb szombathelyi leányzóba. El is vette volna feleségül, csakhogy a lány anyja túl soknak tartotta a korkülönbséget, a hölgy hallgatott az anyukájára, s utóbb másnak fogadott örök hűséget. Évtizedekkel később, az ura halálát követően jelentkezett János bátyánknál azzal: Szabad vagyok, jöhetsz! No, megkapta a feleletet: Gyönyörűm, amikor hívtalak, nem jöttél! Nem megyek! Szóval punktum.

Mégis megadatott számára a család. Unokahúga és két unokaöccse, illetve az ő szeretteik minden kívánságát lesik a mai napig is.

S hogy miként telnek a mindennapok? Fél tíz tájékán megreggelizek, ha jó idő van, kiülök a padra, várom az ebédet. Aztán szundikálok, három, fél négykor megint kiülök a padra. Várom a vacsorát. Újságokat olvasok, s bár rengeteg regényem van, azokat már nem olvasom; amúgy majd a könyvtárnak adom a dolgaimat. Vasárnap délelőtt megiszom egy deci vörösbort és egy deci őszibaracklét. Nagyon jó barátságban vagyok dr. Székely Ernő nyugdíjas orvossal és Bartakovics Ferivel, a ktsz volt főnökével, meg másokkal is. Néha a tévén megnézem a testületi üléseket. Van ott néhány jó emberem. Ismerem a polgármestert is.

1985-ben ekként fogalmazta meg óhaját lapunkban: Szeretném hallani ezt az orgonát. Ezenkívül szeretném még megérni, hogy mi, gotthárdiak ugyanúgy átjárjunk az osztrákokhoz, mint ők hozzánk... . Magától értetődően a barokk templom orgonájának megújulására célzott (aminek a restaurálását még a hetvenes években éppen ő kezdeményezte; később ismét újjászületett). Mindkét kívánsága teljesült.

1948-ban tért haza, hetvenöt százalékos hadirokkantként. Amint arról Pethő Gyula ír a Vasi Honismereti Közleményekben (1999/1): Szülei ekkor Szentgotthárdon éltek, így ő is ide érkezett. Szerződéses alkalmazott lett a helyi járásbíróságon. 1950-52-ben az Országos Szövetkezeti Hitelintézet helyi irodájának a munkatársa volt. 1953-ban került a Magyar Nemzeti Bank itteni fiókjához mint ellenőr, illetve különböző beosztásokban dolgozott. A járás megszűnése után viszont Körmenden, egészen 1976 közepéig, nyugdíjazásáig mint forgalmi csoportvezető, főintéző.

Elismeréseinek, okleveleinek, kitüntetéseinek se szeri, se száma. Valamennyi azt bizonyítja: egész életében a közért tett.

Annak idején háromszor is be akarták szervezni az MSZMP-be (a fiatalabbak kedvéért: a Magyar Szocialista Munkáspártba). De mindannyiszor hiába nyomták az orra alá a belépési nyilatkozatot, csak nem írta alá. Mindig talált valami kifogást. Szerencsére nem ütötte meg ezért a bokáját.

Sport(vezetés), vöröskereszt, tanácstagság, bélyeggyűjtő kör irányítása; tevékenységi köre szinte felsorolhatatlan.

Az élet úgy hozta, hogy legényember maradt, pedig egyszer - huncut mosollyal szája szegletében meséli - fülig szerelmes volt egy nála tizenhárom évvel fiatalabb szombathelyi leányzóba. El is vette volna feleségül, csakhogy a lány anyja túl soknak tartotta a korkülönbséget, a hölgy hallgatott az anyukájára, s utóbb másnak fogadott örök hűséget. Évtizedekkel később, az ura halálát követően jelentkezett János bátyánknál azzal: Szabad vagyok, jöhetsz! No, megkapta a feleletet: Gyönyörűm, amikor hívtalak, nem jöttél! Nem megyek! Szóval punktum.

Mégis megadatott számára a család. Unokahúga és két unokaöccse, illetve az ő szeretteik minden kívánságát lesik a mai napig is.

S hogy miként telnek a mindennapok? Fél tíz tájékán megreggelizek, ha jó idő van, kiülök a padra, várom az ebédet. Aztán szundikálok, három, fél négykor megint kiülök a padra. Várom a vacsorát. Újságokat olvasok, s bár rengeteg regényem van, azokat már nem olvasom; amúgy majd a könyvtárnak adom a dolgaimat. Vasárnap délelőtt megiszom egy deci vörösbort és egy deci őszibaracklét. Nagyon jó barátságban vagyok dr. Székely Ernő nyugdíjas orvossal és Bartakovics Ferivel, a ktsz volt főnökével, meg másokkal is. Néha a tévén megnézem a testületi üléseket. Van ott néhány jó emberem. Ismerem a polgármestert is.

1985-ben ekként fogalmazta meg óhaját lapunkban: Szeretném hallani ezt az orgonát. Ezenkívül szeretném még megérni, hogy mi, gotthárdiak ugyanúgy átjárjunk az osztrákokhoz, mint ők hozzánk... . Magától értetődően a barokk templom orgonájának megújulására célzott (aminek a restaurálását még a hetvenes években éppen ő kezdeményezte; később ismét újjászületett). Mindkét kívánsága teljesült.

1948-ban tért haza, hetvenöt százalékos hadirokkantként. Amint arról Pethő Gyula ír a Vasi Honismereti Közleményekben (1999/1): Szülei ekkor Szentgotthárdon éltek, így ő is ide érkezett. Szerződéses alkalmazott lett a helyi járásbíróságon. 1950-52-ben az Országos Szövetkezeti Hitelintézet helyi irodájának a munkatársa volt. 1953-ban került a Magyar Nemzeti Bank itteni fiókjához mint ellenőr, illetve különböző beosztásokban dolgozott. A járás megszűnése után viszont Körmenden, egészen 1976 közepéig, nyugdíjazásáig mint forgalmi csoportvezető, főintéző.

Elismeréseinek, okleveleinek, kitüntetéseinek se szeri, se száma. Valamennyi azt bizonyítja: egész életében a közért tett.

Annak idején háromszor is be akarták szervezni az MSZMP-be (a fiatalabbak kedvéért: a Magyar Szocialista Munkáspártba). De mindannyiszor hiába nyomták az orra alá a belépési nyilatkozatot, csak nem írta alá. Mindig talált valami kifogást. Szerencsére nem ütötte meg ezért a bokáját.

Sport(vezetés), vöröskereszt, tanácstagság, bélyeggyűjtő kör irányítása; tevékenységi köre szinte felsorolhatatlan.

Az élet úgy hozta, hogy legényember maradt, pedig egyszer - huncut mosollyal szája szegletében meséli - fülig szerelmes volt egy nála tizenhárom évvel fiatalabb szombathelyi leányzóba. El is vette volna feleségül, csakhogy a lány anyja túl soknak tartotta a korkülönbséget, a hölgy hallgatott az anyukájára, s utóbb másnak fogadott örök hűséget. Évtizedekkel később, az ura halálát követően jelentkezett János bátyánknál azzal: Szabad vagyok, jöhetsz! No, megkapta a feleletet: Gyönyörűm, amikor hívtalak, nem jöttél! Nem megyek! Szóval punktum.

Mégis megadatott számára a család. Unokahúga és két unokaöccse, illetve az ő szeretteik minden kívánságát lesik a mai napig is.

S hogy miként telnek a mindennapok? Fél tíz tájékán megreggelizek, ha jó idő van, kiülök a padra, várom az ebédet. Aztán szundikálok, három, fél négykor megint kiülök a padra. Várom a vacsorát. Újságokat olvasok, s bár rengeteg regényem van, azokat már nem olvasom; amúgy majd a könyvtárnak adom a dolgaimat. Vasárnap délelőtt megiszom egy deci vörösbort és egy deci őszibaracklét. Nagyon jó barátságban vagyok dr. Székely Ernő nyugdíjas orvossal és Bartakovics Ferivel, a ktsz volt főnökével, meg másokkal is. Néha a tévén megnézem a testületi üléseket. Van ott néhány jó emberem. Ismerem a polgármestert is.

1985-ben ekként fogalmazta meg óhaját lapunkban: Szeretném hallani ezt az orgonát. Ezenkívül szeretném még megérni, hogy mi, gotthárdiak ugyanúgy átjárjunk az osztrákokhoz, mint ők hozzánk... . Magától értetődően a barokk templom orgonájának megújulására célzott (aminek a restaurálását még a hetvenes években éppen ő kezdeményezte; később ismét újjászületett). Mindkét kívánsága teljesült.

Elismeréseinek, okleveleinek, kitüntetéseinek se szeri, se száma. Valamennyi azt bizonyítja: egész életében a közért tett.

Annak idején háromszor is be akarták szervezni az MSZMP-be (a fiatalabbak kedvéért: a Magyar Szocialista Munkáspártba). De mindannyiszor hiába nyomták az orra alá a belépési nyilatkozatot, csak nem írta alá. Mindig talált valami kifogást. Szerencsére nem ütötte meg ezért a bokáját.

Sport(vezetés), vöröskereszt, tanácstagság, bélyeggyűjtő kör irányítása; tevékenységi köre szinte felsorolhatatlan.

Az élet úgy hozta, hogy legényember maradt, pedig egyszer - huncut mosollyal szája szegletében meséli - fülig szerelmes volt egy nála tizenhárom évvel fiatalabb szombathelyi leányzóba. El is vette volna feleségül, csakhogy a lány anyja túl soknak tartotta a korkülönbséget, a hölgy hallgatott az anyukájára, s utóbb másnak fogadott örök hűséget. Évtizedekkel később, az ura halálát követően jelentkezett János bátyánknál azzal: Szabad vagyok, jöhetsz! No, megkapta a feleletet: Gyönyörűm, amikor hívtalak, nem jöttél! Nem megyek! Szóval punktum.

Mégis megadatott számára a család. Unokahúga és két unokaöccse, illetve az ő szeretteik minden kívánságát lesik a mai napig is.

S hogy miként telnek a mindennapok? Fél tíz tájékán megreggelizek, ha jó idő van, kiülök a padra, várom az ebédet. Aztán szundikálok, három, fél négykor megint kiülök a padra. Várom a vacsorát. Újságokat olvasok, s bár rengeteg regényem van, azokat már nem olvasom; amúgy majd a könyvtárnak adom a dolgaimat. Vasárnap délelőtt megiszom egy deci vörösbort és egy deci őszibaracklét. Nagyon jó barátságban vagyok dr. Székely Ernő nyugdíjas orvossal és Bartakovics Ferivel, a ktsz volt főnökével, meg másokkal is. Néha a tévén megnézem a testületi üléseket. Van ott néhány jó emberem. Ismerem a polgármestert is.

1985-ben ekként fogalmazta meg óhaját lapunkban: Szeretném hallani ezt az orgonát. Ezenkívül szeretném még megérni, hogy mi, gotthárdiak ugyanúgy átjárjunk az osztrákokhoz, mint ők hozzánk... . Magától értetődően a barokk templom orgonájának megújulására célzott (aminek a restaurálását még a hetvenes években éppen ő kezdeményezte; később ismét újjászületett). Mindkét kívánsága teljesült.

Elismeréseinek, okleveleinek, kitüntetéseinek se szeri, se száma. Valamennyi azt bizonyítja: egész életében a közért tett.

Annak idején háromszor is be akarták szervezni az MSZMP-be (a fiatalabbak kedvéért: a Magyar Szocialista Munkáspártba). De mindannyiszor hiába nyomták az orra alá a belépési nyilatkozatot, csak nem írta alá. Mindig talált valami kifogást. Szerencsére nem ütötte meg ezért a bokáját.

Sport(vezetés), vöröskereszt, tanácstagság, bélyeggyűjtő kör irányítása; tevékenységi köre szinte felsorolhatatlan.

Az élet úgy hozta, hogy legényember maradt, pedig egyszer - huncut mosollyal szája szegletében meséli - fülig szerelmes volt egy nála tizenhárom évvel fiatalabb szombathelyi leányzóba. El is vette volna feleségül, csakhogy a lány anyja túl soknak tartotta a korkülönbséget, a hölgy hallgatott az anyukájára, s utóbb másnak fogadott örök hűséget. Évtizedekkel később, az ura halálát követően jelentkezett János bátyánknál azzal: Szabad vagyok, jöhetsz! No, megkapta a feleletet: Gyönyörűm, amikor hívtalak, nem jöttél! Nem megyek! Szóval punktum.

Mégis megadatott számára a család. Unokahúga és két unokaöccse, illetve az ő szeretteik minden kívánságát lesik a mai napig is.

S hogy miként telnek a mindennapok? Fél tíz tájékán megreggelizek, ha jó idő van, kiülök a padra, várom az ebédet. Aztán szundikálok, három, fél négykor megint kiülök a padra. Várom a vacsorát. Újságokat olvasok, s bár rengeteg regényem van, azokat már nem olvasom; amúgy majd a könyvtárnak adom a dolgaimat. Vasárnap délelőtt megiszom egy deci vörösbort és egy deci őszibaracklét. Nagyon jó barátságban vagyok dr. Székely Ernő nyugdíjas orvossal és Bartakovics Ferivel, a ktsz volt főnökével, meg másokkal is. Néha a tévén megnézem a testületi üléseket. Van ott néhány jó emberem. Ismerem a polgármestert is.

1985-ben ekként fogalmazta meg óhaját lapunkban: Szeretném hallani ezt az orgonát. Ezenkívül szeretném még megérni, hogy mi, gotthárdiak ugyanúgy átjárjunk az osztrákokhoz, mint ők hozzánk... . Magától értetődően a barokk templom orgonájának megújulására célzott (aminek a restaurálását még a hetvenes években éppen ő kezdeményezte; később ismét újjászületett). Mindkét kívánsága teljesült.

Annak idején háromszor is be akarták szervezni az MSZMP-be (a fiatalabbak kedvéért: a Magyar Szocialista Munkáspártba). De mindannyiszor hiába nyomták az orra alá a belépési nyilatkozatot, csak nem írta alá. Mindig talált valami kifogást. Szerencsére nem ütötte meg ezért a bokáját.

Sport(vezetés), vöröskereszt, tanácstagság, bélyeggyűjtő kör irányítása; tevékenységi köre szinte felsorolhatatlan.

Az élet úgy hozta, hogy legényember maradt, pedig egyszer - huncut mosollyal szája szegletében meséli - fülig szerelmes volt egy nála tizenhárom évvel fiatalabb szombathelyi leányzóba. El is vette volna feleségül, csakhogy a lány anyja túl soknak tartotta a korkülönbséget, a hölgy hallgatott az anyukájára, s utóbb másnak fogadott örök hűséget. Évtizedekkel később, az ura halálát követően jelentkezett János bátyánknál azzal: Szabad vagyok, jöhetsz! No, megkapta a feleletet: Gyönyörűm, amikor hívtalak, nem jöttél! Nem megyek! Szóval punktum.

Mégis megadatott számára a család. Unokahúga és két unokaöccse, illetve az ő szeretteik minden kívánságát lesik a mai napig is.

S hogy miként telnek a mindennapok? Fél tíz tájékán megreggelizek, ha jó idő van, kiülök a padra, várom az ebédet. Aztán szundikálok, három, fél négykor megint kiülök a padra. Várom a vacsorát. Újságokat olvasok, s bár rengeteg regényem van, azokat már nem olvasom; amúgy majd a könyvtárnak adom a dolgaimat. Vasárnap délelőtt megiszom egy deci vörösbort és egy deci őszibaracklét. Nagyon jó barátságban vagyok dr. Székely Ernő nyugdíjas orvossal és Bartakovics Ferivel, a ktsz volt főnökével, meg másokkal is. Néha a tévén megnézem a testületi üléseket. Van ott néhány jó emberem. Ismerem a polgármestert is.

1985-ben ekként fogalmazta meg óhaját lapunkban: Szeretném hallani ezt az orgonát. Ezenkívül szeretném még megérni, hogy mi, gotthárdiak ugyanúgy átjárjunk az osztrákokhoz, mint ők hozzánk... . Magától értetődően a barokk templom orgonájának megújulására célzott (aminek a restaurálását még a hetvenes években éppen ő kezdeményezte; később ismét újjászületett). Mindkét kívánsága teljesült.

Annak idején háromszor is be akarták szervezni az MSZMP-be (a fiatalabbak kedvéért: a Magyar Szocialista Munkáspártba). De mindannyiszor hiába nyomták az orra alá a belépési nyilatkozatot, csak nem írta alá. Mindig talált valami kifogást. Szerencsére nem ütötte meg ezért a bokáját.

Sport(vezetés), vöröskereszt, tanácstagság, bélyeggyűjtő kör irányítása; tevékenységi köre szinte felsorolhatatlan.

Az élet úgy hozta, hogy legényember maradt, pedig egyszer - huncut mosollyal szája szegletében meséli - fülig szerelmes volt egy nála tizenhárom évvel fiatalabb szombathelyi leányzóba. El is vette volna feleségül, csakhogy a lány anyja túl soknak tartotta a korkülönbséget, a hölgy hallgatott az anyukájára, s utóbb másnak fogadott örök hűséget. Évtizedekkel később, az ura halálát követően jelentkezett János bátyánknál azzal: Szabad vagyok, jöhetsz! No, megkapta a feleletet: Gyönyörűm, amikor hívtalak, nem jöttél! Nem megyek! Szóval punktum.

Mégis megadatott számára a család. Unokahúga és két unokaöccse, illetve az ő szeretteik minden kívánságát lesik a mai napig is.

S hogy miként telnek a mindennapok? Fél tíz tájékán megreggelizek, ha jó idő van, kiülök a padra, várom az ebédet. Aztán szundikálok, három, fél négykor megint kiülök a padra. Várom a vacsorát. Újságokat olvasok, s bár rengeteg regényem van, azokat már nem olvasom; amúgy majd a könyvtárnak adom a dolgaimat. Vasárnap délelőtt megiszom egy deci vörösbort és egy deci őszibaracklét. Nagyon jó barátságban vagyok dr. Székely Ernő nyugdíjas orvossal és Bartakovics Ferivel, a ktsz volt főnökével, meg másokkal is. Néha a tévén megnézem a testületi üléseket. Van ott néhány jó emberem. Ismerem a polgármestert is.

1985-ben ekként fogalmazta meg óhaját lapunkban: Szeretném hallani ezt az orgonát. Ezenkívül szeretném még megérni, hogy mi, gotthárdiak ugyanúgy átjárjunk az osztrákokhoz, mint ők hozzánk... . Magától értetődően a barokk templom orgonájának megújulására célzott (aminek a restaurálását még a hetvenes években éppen ő kezdeményezte; később ismét újjászületett). Mindkét kívánsága teljesült.

Sport(vezetés), vöröskereszt, tanácstagság, bélyeggyűjtő kör irányítása; tevékenységi köre szinte felsorolhatatlan.

Az élet úgy hozta, hogy legényember maradt, pedig egyszer - huncut mosollyal szája szegletében meséli - fülig szerelmes volt egy nála tizenhárom évvel fiatalabb szombathelyi leányzóba. El is vette volna feleségül, csakhogy a lány anyja túl soknak tartotta a korkülönbséget, a hölgy hallgatott az anyukájára, s utóbb másnak fogadott örök hűséget. Évtizedekkel később, az ura halálát követően jelentkezett János bátyánknál azzal: Szabad vagyok, jöhetsz! No, megkapta a feleletet: Gyönyörűm, amikor hívtalak, nem jöttél! Nem megyek! Szóval punktum.

Mégis megadatott számára a család. Unokahúga és két unokaöccse, illetve az ő szeretteik minden kívánságát lesik a mai napig is.

S hogy miként telnek a mindennapok? Fél tíz tájékán megreggelizek, ha jó idő van, kiülök a padra, várom az ebédet. Aztán szundikálok, három, fél négykor megint kiülök a padra. Várom a vacsorát. Újságokat olvasok, s bár rengeteg regényem van, azokat már nem olvasom; amúgy majd a könyvtárnak adom a dolgaimat. Vasárnap délelőtt megiszom egy deci vörösbort és egy deci őszibaracklét. Nagyon jó barátságban vagyok dr. Székely Ernő nyugdíjas orvossal és Bartakovics Ferivel, a ktsz volt főnökével, meg másokkal is. Néha a tévén megnézem a testületi üléseket. Van ott néhány jó emberem. Ismerem a polgármestert is.

1985-ben ekként fogalmazta meg óhaját lapunkban: Szeretném hallani ezt az orgonát. Ezenkívül szeretném még megérni, hogy mi, gotthárdiak ugyanúgy átjárjunk az osztrákokhoz, mint ők hozzánk... . Magától értetődően a barokk templom orgonájának megújulására célzott (aminek a restaurálását még a hetvenes években éppen ő kezdeményezte; később ismét újjászületett). Mindkét kívánsága teljesült.

Sport(vezetés), vöröskereszt, tanácstagság, bélyeggyűjtő kör irányítása; tevékenységi köre szinte felsorolhatatlan.

Az élet úgy hozta, hogy legényember maradt, pedig egyszer - huncut mosollyal szája szegletében meséli - fülig szerelmes volt egy nála tizenhárom évvel fiatalabb szombathelyi leányzóba. El is vette volna feleségül, csakhogy a lány anyja túl soknak tartotta a korkülönbséget, a hölgy hallgatott az anyukájára, s utóbb másnak fogadott örök hűséget. Évtizedekkel később, az ura halálát követően jelentkezett János bátyánknál azzal: Szabad vagyok, jöhetsz! No, megkapta a feleletet: Gyönyörűm, amikor hívtalak, nem jöttél! Nem megyek! Szóval punktum.

Mégis megadatott számára a család. Unokahúga és két unokaöccse, illetve az ő szeretteik minden kívánságát lesik a mai napig is.

S hogy miként telnek a mindennapok? Fél tíz tájékán megreggelizek, ha jó idő van, kiülök a padra, várom az ebédet. Aztán szundikálok, három, fél négykor megint kiülök a padra. Várom a vacsorát. Újságokat olvasok, s bár rengeteg regényem van, azokat már nem olvasom; amúgy majd a könyvtárnak adom a dolgaimat. Vasárnap délelőtt megiszom egy deci vörösbort és egy deci őszibaracklét. Nagyon jó barátságban vagyok dr. Székely Ernő nyugdíjas orvossal és Bartakovics Ferivel, a ktsz volt főnökével, meg másokkal is. Néha a tévén megnézem a testületi üléseket. Van ott néhány jó emberem. Ismerem a polgármestert is.

1985-ben ekként fogalmazta meg óhaját lapunkban: Szeretném hallani ezt az orgonát. Ezenkívül szeretném még megérni, hogy mi, gotthárdiak ugyanúgy átjárjunk az osztrákokhoz, mint ők hozzánk... . Magától értetődően a barokk templom orgonájának megújulására célzott (aminek a restaurálását még a hetvenes években éppen ő kezdeményezte; később ismét újjászületett). Mindkét kívánsága teljesült.

Az élet úgy hozta, hogy legényember maradt, pedig egyszer - huncut mosollyal szája szegletében meséli - fülig szerelmes volt egy nála tizenhárom évvel fiatalabb szombathelyi leányzóba. El is vette volna feleségül, csakhogy a lány anyja túl soknak tartotta a korkülönbséget, a hölgy hallgatott az anyukájára, s utóbb másnak fogadott örök hűséget. Évtizedekkel később, az ura halálát követően jelentkezett János bátyánknál azzal: Szabad vagyok, jöhetsz! No, megkapta a feleletet: Gyönyörűm, amikor hívtalak, nem jöttél! Nem megyek! Szóval punktum.

Mégis megadatott számára a család. Unokahúga és két unokaöccse, illetve az ő szeretteik minden kívánságát lesik a mai napig is.

S hogy miként telnek a mindennapok? Fél tíz tájékán megreggelizek, ha jó idő van, kiülök a padra, várom az ebédet. Aztán szundikálok, három, fél négykor megint kiülök a padra. Várom a vacsorát. Újságokat olvasok, s bár rengeteg regényem van, azokat már nem olvasom; amúgy majd a könyvtárnak adom a dolgaimat. Vasárnap délelőtt megiszom egy deci vörösbort és egy deci őszibaracklét. Nagyon jó barátságban vagyok dr. Székely Ernő nyugdíjas orvossal és Bartakovics Ferivel, a ktsz volt főnökével, meg másokkal is. Néha a tévén megnézem a testületi üléseket. Van ott néhány jó emberem. Ismerem a polgármestert is.

1985-ben ekként fogalmazta meg óhaját lapunkban: Szeretném hallani ezt az orgonát. Ezenkívül szeretném még megérni, hogy mi, gotthárdiak ugyanúgy átjárjunk az osztrákokhoz, mint ők hozzánk... . Magától értetődően a barokk templom orgonájának megújulására célzott (aminek a restaurálását még a hetvenes években éppen ő kezdeményezte; később ismét újjászületett). Mindkét kívánsága teljesült.

Az élet úgy hozta, hogy legényember maradt, pedig egyszer - huncut mosollyal szája szegletében meséli - fülig szerelmes volt egy nála tizenhárom évvel fiatalabb szombathelyi leányzóba. El is vette volna feleségül, csakhogy a lány anyja túl soknak tartotta a korkülönbséget, a hölgy hallgatott az anyukájára, s utóbb másnak fogadott örök hűséget. Évtizedekkel később, az ura halálát követően jelentkezett János bátyánknál azzal: Szabad vagyok, jöhetsz! No, megkapta a feleletet: Gyönyörűm, amikor hívtalak, nem jöttél! Nem megyek! Szóval punktum.

Mégis megadatott számára a család. Unokahúga és két unokaöccse, illetve az ő szeretteik minden kívánságát lesik a mai napig is.

S hogy miként telnek a mindennapok? Fél tíz tájékán megreggelizek, ha jó idő van, kiülök a padra, várom az ebédet. Aztán szundikálok, három, fél négykor megint kiülök a padra. Várom a vacsorát. Újságokat olvasok, s bár rengeteg regényem van, azokat már nem olvasom; amúgy majd a könyvtárnak adom a dolgaimat. Vasárnap délelőtt megiszom egy deci vörösbort és egy deci őszibaracklét. Nagyon jó barátságban vagyok dr. Székely Ernő nyugdíjas orvossal és Bartakovics Ferivel, a ktsz volt főnökével, meg másokkal is. Néha a tévén megnézem a testületi üléseket. Van ott néhány jó emberem. Ismerem a polgármestert is.

1985-ben ekként fogalmazta meg óhaját lapunkban: Szeretném hallani ezt az orgonát. Ezenkívül szeretném még megérni, hogy mi, gotthárdiak ugyanúgy átjárjunk az osztrákokhoz, mint ők hozzánk... . Magától értetődően a barokk templom orgonájának megújulására célzott (aminek a restaurálását még a hetvenes években éppen ő kezdeményezte; később ismét újjászületett). Mindkét kívánsága teljesült.

Mégis megadatott számára a család. Unokahúga és két unokaöccse, illetve az ő szeretteik minden kívánságát lesik a mai napig is.

S hogy miként telnek a mindennapok? Fél tíz tájékán megreggelizek, ha jó idő van, kiülök a padra, várom az ebédet. Aztán szundikálok, három, fél négykor megint kiülök a padra. Várom a vacsorát. Újságokat olvasok, s bár rengeteg regényem van, azokat már nem olvasom; amúgy majd a könyvtárnak adom a dolgaimat. Vasárnap délelőtt megiszom egy deci vörösbort és egy deci őszibaracklét. Nagyon jó barátságban vagyok dr. Székely Ernő nyugdíjas orvossal és Bartakovics Ferivel, a ktsz volt főnökével, meg másokkal is. Néha a tévén megnézem a testületi üléseket. Van ott néhány jó emberem. Ismerem a polgármestert is.

1985-ben ekként fogalmazta meg óhaját lapunkban: Szeretném hallani ezt az orgonát. Ezenkívül szeretném még megérni, hogy mi, gotthárdiak ugyanúgy átjárjunk az osztrákokhoz, mint ők hozzánk... . Magától értetődően a barokk templom orgonájának megújulására célzott (aminek a restaurálását még a hetvenes években éppen ő kezdeményezte; később ismét újjászületett). Mindkét kívánsága teljesült.

Mégis megadatott számára a család. Unokahúga és két unokaöccse, illetve az ő szeretteik minden kívánságát lesik a mai napig is.

S hogy miként telnek a mindennapok? Fél tíz tájékán megreggelizek, ha jó idő van, kiülök a padra, várom az ebédet. Aztán szundikálok, három, fél négykor megint kiülök a padra. Várom a vacsorát. Újságokat olvasok, s bár rengeteg regényem van, azokat már nem olvasom; amúgy majd a könyvtárnak adom a dolgaimat. Vasárnap délelőtt megiszom egy deci vörösbort és egy deci őszibaracklét. Nagyon jó barátságban vagyok dr. Székely Ernő nyugdíjas orvossal és Bartakovics Ferivel, a ktsz volt főnökével, meg másokkal is. Néha a tévén megnézem a testületi üléseket. Van ott néhány jó emberem. Ismerem a polgármestert is.

1985-ben ekként fogalmazta meg óhaját lapunkban: Szeretném hallani ezt az orgonát. Ezenkívül szeretném még megérni, hogy mi, gotthárdiak ugyanúgy átjárjunk az osztrákokhoz, mint ők hozzánk... . Magától értetődően a barokk templom orgonájának megújulására célzott (aminek a restaurálását még a hetvenes években éppen ő kezdeményezte; később ismét újjászületett). Mindkét kívánsága teljesült.

S hogy miként telnek a mindennapok? Fél tíz tájékán megreggelizek, ha jó idő van, kiülök a padra, várom az ebédet. Aztán szundikálok, három, fél négykor megint kiülök a padra. Várom a vacsorát. Újságokat olvasok, s bár rengeteg regényem van, azokat már nem olvasom; amúgy majd a könyvtárnak adom a dolgaimat. Vasárnap délelőtt megiszom egy deci vörösbort és egy deci őszibaracklét. Nagyon jó barátságban vagyok dr. Székely Ernő nyugdíjas orvossal és Bartakovics Ferivel, a ktsz volt főnökével, meg másokkal is. Néha a tévén megnézem a testületi üléseket. Van ott néhány jó emberem. Ismerem a polgármestert is.

1985-ben ekként fogalmazta meg óhaját lapunkban: Szeretném hallani ezt az orgonát. Ezenkívül szeretném még megérni, hogy mi, gotthárdiak ugyanúgy átjárjunk az osztrákokhoz, mint ők hozzánk... . Magától értetődően a barokk templom orgonájának megújulására célzott (aminek a restaurálását még a hetvenes években éppen ő kezdeményezte; később ismét újjászületett). Mindkét kívánsága teljesült.

S hogy miként telnek a mindennapok? Fél tíz tájékán megreggelizek, ha jó idő van, kiülök a padra, várom az ebédet. Aztán szundikálok, három, fél négykor megint kiülök a padra. Várom a vacsorát. Újságokat olvasok, s bár rengeteg regényem van, azokat már nem olvasom; amúgy majd a könyvtárnak adom a dolgaimat. Vasárnap délelőtt megiszom egy deci vörösbort és egy deci őszibaracklét. Nagyon jó barátságban vagyok dr. Székely Ernő nyugdíjas orvossal és Bartakovics Ferivel, a ktsz volt főnökével, meg másokkal is. Néha a tévén megnézem a testületi üléseket. Van ott néhány jó emberem. Ismerem a polgármestert is.

1985-ben ekként fogalmazta meg óhaját lapunkban: Szeretném hallani ezt az orgonát. Ezenkívül szeretném még megérni, hogy mi, gotthárdiak ugyanúgy átjárjunk az osztrákokhoz, mint ők hozzánk... . Magától értetődően a barokk templom orgonájának megújulására célzott (aminek a restaurálását még a hetvenes években éppen ő kezdeményezte; később ismét újjászületett). Mindkét kívánsága teljesült.

1985-ben ekként fogalmazta meg óhaját lapunkban: Szeretném hallani ezt az orgonát. Ezenkívül szeretném még megérni, hogy mi, gotthárdiak ugyanúgy átjárjunk az osztrákokhoz, mint ők hozzánk... . Magától értetődően a barokk templom orgonájának megújulására célzott (aminek a restaurálását még a hetvenes években éppen ő kezdeményezte; később ismét újjászületett). Mindkét kívánsága teljesült.

1985-ben ekként fogalmazta meg óhaját lapunkban: Szeretném hallani ezt az orgonát. Ezenkívül szeretném még megérni, hogy mi, gotthárdiak ugyanúgy átjárjunk az osztrákokhoz, mint ők hozzánk... . Magától értetődően a barokk templom orgonájának megújulására célzott (aminek a restaurálását még a hetvenes években éppen ő kezdeményezte; később ismét újjászületett). Mindkét kívánsága teljesült.