2010.11.25. 13:09
Könyvmoly - Sébastien Japrisot: Hosszú jegyesség
Bevallom őszintén, engem első körben a borító ragadott meg ebben a könyvben (az újabb változaté), és persze, még az első kör előtt, a nulladikban, a cím. Akkor még csak ennyi volt: egy kép és egy cím, két szó. S egy homályos emlék, hogy valahol már hallottam róla, és láttam a plakátot, igen, mert a film ugrott be elsőnek. Aztán megláttam a könyvtárpolcon. És több lett. Sokkal több.
Ha ma valaki megkérdezné tőlem, melyik az öt kedvenc könyvem, ez bizonyosan ott szerepelne köztük. Hogy miért? Legalább három okot tudok mondani, mindenféle gondolkodás nélkül.
Először is, mert elképesztően eredeti alap sztorival állt elő az író. Jó pár könyvet tudhattam már a hátam mögött, mire rábukkantam a regényre. Soha ilyen elgondolással nem találkoztam azelőtt. Pedig ugye, nincs új a nap alatt, még az irodalomban sem, vagyis nem könnyű olyan történetet kitalálni, aminek ne lenne egy kicsi kis hasonlósága is egy másik könyvhöz. Japrisotnak, úgy tűnik, ez sikerült. (Bár az is igaz, egy '91-es műről van szó.)
1917 telén öt katonát kilöknek a Senki földjére. Vétkük, hogy szándékos öncsonkítást hajtottak végre, így a francia és német frontvonal közötti semleges térre, golyók és repeszek kereszttüzébe száműzik őket meghalni. A háború után néhány évvel, az öt katona egyikének jegyese, Mathilde nyomozni kezd. A lány nem akar belenyugodni kedvese halálhírébe, és megpróbálja őt mindenáron felkutatni. Mert úgy hiszi, szerelme, a Búzavirágszemű még életben van.
Azt, hogy egy kiváló könyvről van szó, nemcsak a remek alapgondolat bizonyítja, hanem a tökéletesen megkomponált cselekménysorozat is. Mert egy sztori lehet jó, de ha az alapkigondolást nem követi egy még jobb kivitelezés, akkor az egy nagyon disszonáns kis valami lesz. Leginkább egy csalódás. Szerencsére itt ezt nem kell megérni, mert a regény minden egyes eleme kiválóan illeszkedik a másikhoz. Nincsenek óriási kicsapongások, viszont van egy rendkívül izgalmas cselekményszál. Ha ezt a regényt valahova sorolni kellene műfajilag, az valahol a romantikus és a krimi határán foglalna helyet. Mégpedig a kriminek is a krémje között. Sok irodalmi alkotásra rámondják, hogy letehetetlen, és hát kinek a pap, kinek a papné elven tulajdonképpen nincs is semmi baj ezzel a frázissal, de itt ez most tényleg igaz: még a legpáratlanabb kriminél is jobban lebilincsel.
Harmadik indokom pedig az az ellenállhatatlan, tipikus bohókás francia hangulat, amelyet azonnal felismersz; s amit érdekes mód itt most a mellékszereplők adnak meg, s amit valami édes-bús takaró ölel körbe: egy irreális remény.
Trailer:
