Don Airey: eredetileg jazz-zenész szerettem volna lenni

Mindezt Don Airey, a Deep Purple billentyűse mondja, aki eddigi pályafutása alatt több, mint 250 lemezen játszott. Az angol zenész a közelmúltban Budapesten lépett fel, hogy bemutassa legújabb szólóalbuma, a 2011-ben kiadott All Out dalait, s emellett ízelítőt adjon karrierjének további emlékezetes pillanataiból is. Az A38 állóhajón megtartott koncertjét megelőzően Don Airey kérdéseinkre is válaszolt.

- A szólóturném programja egyfajta kivonatos összegzése eddigi munkásságomnak - mondta a brit zenész, aki már tíz éve állandó tagja a Deep Purple zenekarnak. - A repertoár klasszikus darabokból és újabb szerzeményekből áll össze. Játszom néhány dalt a Rainbow zenekartól, a Whitesnake-től és Gary Moore-tól is. Olyan dalokat, melyek megírásában és feljátszásában én is közreműködtem, vagy egyszerűen csak kedvelem őket. S miután ez az én turném, néhány saját dalom is bekerült a programba, olyanok, amelyek eddigi szólóalbumaimon szerepelnek. Sok zenész törekszik arra, hogy lehetőség szerint az adott helyhez illő témákkal is feldobja a programot. Én is gondoltam erre, talán sikerül becsempészni az improvizációs részekbe egy kis magyar zenét. Liszt munkásságát például nagyon szeretem, amikor fiatal voltam, egyszer el kellett játszanom a B-moll szonátáját, ami egy kifejezetten nehéz darab. Az igazság az, hogy borzalmasan sikerült, egyáltalán nem tudtam vele megbirkózni. Ma persze már más a helyzet.

- Több, mint négy évtizede van a pályán, mégis mindössze három szólóalbumot készített. Nem érezte szükségét annak, hogy szólistaként is bemutatkozzon?

- Nagyon sok csapattal dolgoztam együtt, s ez a mai napig tart, bár a Deep Purple már tíz éve egyfajta állandóságot is jelent az életemben. Mondhatnék bármit, de az igazság az, hogy nem volt elegendő időm a saját dalokra koncentrálni, csak ritka alkalmakkor adatott meg, hogy ezzel foglalkozzam. Amióta megismertem Carl Sentence-t, a mostani énekesemet, egy kicsit ez is megváltozott, neki köszönhetően azóta sokkal több dalom született. Ő nagyon jó énekes, öröm együtt dolgozni vele.

- A tavaly megjelent All Out című nagylemeze sok progresszív elemet tartalmaz, alapvetően mégis egy kiváló hard-rock alkotás lett. Ez a kedvenc stílusa?

- Talán mondhatjuk, hogy igen. Alapjában véve klasszikus zongorista vagyok, ezt tanultam, s eredetileg jazz-zenész szerettem volna lenni. Aztán megismertem a Deep Purple és a Led Zeppelin zenéjét, s az mindent megváltoztatott. Ráébredtem, hogy ez az, amit igazán csinálni szeretnék, ezt a fajta zenét. A mai napig nagyon kedvelem a régi angol rockzenét, az olyan zenekarokat, mint a Cream. Talán Eric Clapton korai korszakát értékelem a legjobban.

- Gazdag munkássága során rengeteg világhírű zenésszel dolgozott együtt Gary Moore-tól kezdve Ritchie Blackmore-on és Ozzy Osbourne-on át egészen Andrew Lloyd Webber-ig. Melyik időszakot tartja a legjobbnak?

- Ez egy olyan kérdés, amelyre nem lehet válaszolni. Nem nekem kell megítélnem, hogy eddigi karrierem során melyik produkcióban nyújtottam a legjobb teljesítményt, ez a kritikusok és a közönség feladata. Azt azonban kijelenthetem, hogy a legjobban a Gary Moore-ral közös munkát élveztem. Ha visszatekintek a múltba, akkor rá mindig gondolok. Bármikor veszem elő a közös dalainkat, magamban mindig azt mondom, igen, ez az, amire büszke lehetek.

- És kivel volt a legnehezebb?

- Talán egy német zenekart említhetnék, úgy hívták őket, hogy Zeno. 1986-ban vették fel a lemezüket, s kérték, hogy játsszak én is rajta. Három napot töltöttem el a stúdióban, de nem kaptam tőlük semmit. Nem ismertem a zenéjüket, nem tudtam, mit akarnak tőlem, így aztán azt sem tudtam, hogy mit játsszak. Az egy lehetetlen vállalkozás volt.

- Azt értem, hogy szívesen dolgozik együtt világhírű rockzenészekkel, de milyen kihívást érez abban, hogy nemzetközi szinten alig jegyzett kis zenekarok, mint például az olasz Crossbones vagy az egykori jugoszláv zenekar, a Divlje Jagode lemezein is közreműködik?

- Ha őszinte akarok lenni, akkor nekem ez a munkám, ezzel keresem a pénzt. Ugyanakkor az is tény, hogy szeretem csinálni, mert gyakorlatban tart. A Crossbones-nak amúgy van egy kis magyar vonatkozása is, Budapesten vettük fel a Fallen Angel című dal videoklipjét. Akkor voltam először Magyarországon, még arra is emlékszem, hogy egész nap zuhogott az eső.

- Vannak más emlékei is Magyarországról?

- Természetesen, hiszen a Deep Purple tagjaként azóta többször is jártam már itt. 2004-ben Debrecenben játszottunk, és egy rajongó hozott valami magyar likőrt. Olyan átlátszó volt, mint a víz. Azt mondta, ez az igazi magyar ital, kóstoljuk meg. Öntött egy keveset a pohárba, éppen csak alját lepte el. Én meg nagy mellénnyel azt gondoltam, ennyit meg sem érzek, s tele öntöttem a poharat, majd egyszerre lehajtottam az egészet. Abban a pillanatban éreztem, hogy nem kellett volna, az ital valósággal kiütött. Te jóságos ég, gondoltam magamban, mi volt ez? Azóta tudom, hogy mi az a pálinka, s csak óvatosan próbálkozom vele.

- Ha már szóba került a Deep Purple, beszéljünk egy kicsit az új albumról. Úgy hírlik, készen vannak a felvételekkel.

- Valójában még nem fejeztük be teljesen, de a dalokat már tényleg megírtuk, s szinte teljesen fel is vettük őket. Ha jól tudom, egyedül az ének van még vissza, miután én a magam részét befejeztem, annyira már nem követtem nyomon a munkát. Azt viszont tudom, hogy valamikor a jövő év elején, talán februárban jelenik meg az album.

- Megtudhatnánk róla valami közelebbit?

- Hosszabbak lesznek a dalok, s több betétet tartalmaznak, mint az eddigiek. Nem nagyon beszélhetek még róla, hiszen a címét sem döntöttük el. Van pár vicces ötletünk, de ezeket sem árulhatom el. Azt viszont biztosan tudom, hogy az új albummal is eljövünk Magyarországra.

- Ez már a harmadik olyan Deep Purple stúdióalbum, amely az ön közreműködésével készül. Miben más a Deep Purple tagjaival együtt dolgozni, mint a korábbi zenésztársaival?

- Az egész alkotói folyamatnak van egy különleges hangulata. Nagyon jó érzés összeülni a többiekkel, s játszadozni, spontán zenélgetni, hiszen abból mindig valami nagyszerű ötlet bontakozik ki. Általában úgy kezdjük a zenélést, hogy Ian Paice beül a stúdióba, s nekiáll püfölni a dobokat, aztán sorra beszállnak a többiek is. Valójában együtt lélegzik a zenekar, így születnek a dalaink.

- Nem kerülhető meg az év egyik legszomorúbb eseménye, Jon Lord halála, hiszen az ő helyét vette át 2002-ben a Deep Purple-ben. Milyen emlékei vannak róla?

- Nem voltunk közeli barátságban, de jól ismertem, s nagyon szeretni való embernek tartottam őt. Először 1992-ben találkoztunk, egy németországi fesztiválon. Azóta több alkalommal is beszélgettünk. Néhány Deep Purple koncertre is eljött, olyankor mindig volt egy kedves szava hozzám. Nagyon szerettem, ahogy zenélt, szerintem ő volt a legnagyobb Hammond-játékos. Volt egy másik zenész, John Smith, aki leginkább a jazz műfajában alkotott, őt is fantasztikus zenésznek tartom, de az első számú orgonista akkor is Jon Lord volt. Egyszerűen fantasztikus volt az a szemléletmód, ahogy a zenéhez közelített.