Az alkimista desszertje

A Weöres Sándor Színház Miért szép? című sorozatában legutóbb T. Takács Tibor festőművész (vagy inkább képzőművész, vagy inkább alkimista) pályájával ismerkedhetett meg a Krúdy Klub közönsége. A képzőművészet, irodalom, zene hármasságában Jordán Tamás Radnótit mondott, Fűzfa Balázs elemzett, Mérei Tamás Smetanát (Moldva) és Debussy-t (A tenger) ajánlott, és ezt a jóleső hullámzást megint a Kaczmarski Ágnes és Oroszy Csaba által forgatott kisfilmek szakították meg, T. Takács Tibort ugyancsak Oroszy kolléga kérdezte.

Fotók: Kiss Teodóra

A szokásokhoz híven az est bevezetéseképpen kiállítás nyílt az aulában T. Takács Tibor munkáiból, amelyek mintha  mindig is nekik rendelt helyüket találták volna meg a színházi Thea-térben. Talán onnan ered ez a megnyugtató érzés, hogy ezeknek a műfajilag nehezen behatárolható, a térbe kérezkedve eleven lényként viselkedő, mellesleg az egész európai kultúrát könnyedén újraértelmező  domborműveknek leglényegibb sajátja a játék.

Olyan sokszor elmondjuk, hogy a műalkotás (szó, zene, kép) párbeszédre indít, de valójában ritkán valósul meg igazi párbeszéd. T. Takács Tibor  munkái viszont  azonnal bevonnak és megérintenek (mögöttük mindig ott settenkedik az alkotó, mint valami hamiskás mosolyú tündér). Nem is tündér, hanem alkimista (hát persze!), aki két kézzel szórja az aranyat érő ötleteket és a gyógyító nevetést, miközben a tepertőgyűjtő elszegényedik, Ádám és Éva pedig az Időkerék című kompozíción mit sem értve konstatálja, hogy ez gyorsan elment. Még jó, hogy a közelben várakozik Noé bárkája  mindennapi serpenyőnk képében.    Aki fölfér, annak jár a Genezis-desszert. (Flambírozott marcipángolyó törökmézes csokigolyóval - stb. A tárlat január 14-éig tart nyitva.)