Önkéntesként a Donnál

- 1941. október 1-én önkéntesként vonultam be katonának. Miért jelentkeztem? Falragaszon láttam a felhívást, s bennem égett a haza szeretete. Harcolni akartam a Vörös Hadsereg ellen. Budapestre mentem, az Aréna és a Lehel utca sarkán lévő laktanyába, ahol két nap múlva már azt énekeltük: Már ezután édesanyám nem lát a csárdában, mert kék hajtókás gépkocsizó lettem az Albert laktanyában. Gyors kiképzésben részesültünk. Úgy volt, hogy utánpótlásként kimegyünk a frontra, de mivel a Gyors Hadtest visszatért december elején, nem kellettünk. Ez nem hagyott békén. Megtudtam, hogy a kámoni híradósok áprilisban mennek a frontra. Januárban kértem az áthelyezésemet hozzájuk. Sikerült, április 12-én indult a szerelvényünk Oroszországba.

Celldömölkön a házában mesél doni élményeiről a ma már 91 éves Kazári József, aki elment a doni áttörés 70. évfordulóján rendezett szombathelyi ünnepségre. A doni harcosok közül már csak ketten voltak ott, emlékeztek.

- Orelben rakodtunk ki, hősi halottunk is lett szinte azonnal - folytatja történetét. - Fehér szakaszvezető levelet vitt az állomásra, visszajövet, útközben bomba hullt autójára. Minden este bombáztak bennünket az úgynevezett "marinénik". Május közepén Kurszkba, majd tovább, Tisminicába mentünk. 1942. június 28-án támadás előtti napon imakönyvet és imalapot kaptunk, ezeket a zubbonyom szív feletti zsebébe tettem. Ott voltak a háború végéig. Itt van, nézze meg. Ima távol a hazától, messze orosz földön, benne ott áll:" Meleg imádság fakad a szívemből, ha arra gondolok, hogy a magyar tanyák, falvak és városok népe háborítatlanul imádhat Téged napok Istene! Így éreztünk". Én az imát még azzal a fohásszal egészítettem ki:"Ó drága jó anyám, tekints le énreám, nagy irgalmú Szűzanya segíts engem haza! " Ez erőt, bátorságot, szerencsét hozott nekem a háború végéig.

Kazári József 21 évesen jelentkezett katonának. A Vörös Hadsereg ellen akart harcolni. Fotó: Benkő Sándor

Még mindig 1942-ben járunk, amikor Kazári Józsefet novemberben szabadságra haza engedték.

- Amikor visszaérkeztem, az irodában találtam tábori levelet. Annak szólt, aki ma még nem kapott levelet. Sümegről Ányos Erzsébet polgárista írta. Válaszomban megköszöntem, s írtam arról is, hogy én is búcsújáróhelyen lakom, akárcsak ő. Kaptam még egy levelet tőle, a levélben egy Szűz Mária szentképet, amit az imakönyvembe helyeztem. Az is itt van. Több levélváltás nem történt. Jött 1943. január 12-e, az oroszok doni áttörése.

Kazári József nem az első vonalban harcolt a fronton, de most be lettek kerítve. Körülbelül 8 ezren voltak.

- A mínusz 30-40 fokos hidegben, térdig érő hóban, hét gyűrűn verekedtük át magunkat - emlékezik vissza könnyezve. - Sok szerencse ért. Szerettem a golyószóróval bánni, s az első szerencsém eközben ért. Makrai barátom adta a tárat, elvettem tőle, abban a pillanatban ellőtték a keze fejét. Egy pillanaton múlt, hogy az enyémet is. Északra, Ivanovka felé törtünk ki. Erre az oroszok nem számítottak. A tüzéreink állandóan lőtték az orosz állásokat, válaszoltak az aknevetők tüzére, aztán megsemmisítették az ágyukat, csatlakoztunk a német csapatokhoz. Utóvédek voltunk. A rettenetes hideg volt a legszörnyűbb, de éheztünk is. Szállás csak a szabad ég alatt volt. Annak örültünk, ha a menetoszlopot rövidíteni kellett - hogy minél gyorsabban átérjünk az oroszok gyűrűjén -, mert ilyenkor lovakat lőttek le, s ha vermelt burgonyára akadtunk, akkor német csajkában egy kis hús, krumpli, rá hó, ez nagyon jó volt. Aki útközben leült, megfagyott. Mi híradósok heten voltunk, két szánkónk is megvolt még. Sztarij Oszkolba nem tudtunk bejutni, aknavetőkkel tüzeltek ránk. Az egyik szánkón Vida Jenő tizedes pihent takarók alatt. El voltak fagyva a lábai. Hívtam, jöjjön át a vasúti pálya másik oldalára, védettebb hely az, de azt válaszolta: olyan jó meleg helye van, marad a szánkó. Gyorsan leugrottam a sínpár tetejéről, aztán nagy robbanás, be voltam terítve fagyos rögökkel. A bajtársaim a töltés aljáról kérdezik, mi történt. Nézem, hát a szánkóba fogott lovak ott fekszenek a síneken, meghalt Jenő barátunk is. 10 másodpercen múlt az életem. Ez volt a második szerencsém. Kenyérzsákokkal a nyakunkban térdig érő hóban mentünk át a réten, amit két oldalról erdő szegélyezett. Az erdőből lőttek ránk az oroszok. Mintha nyulakra vadásztak volna. Senki nem vette fel velük a harcot, nem lőttünk vissza, csak futottunk. Ott esett el Ferenczy József barátom. Négyen folytattuk az utat nyugat felé. Tajimnál két napon át lőtték a németek a városban lévő oroszokat, kifüstölték őket. A városban szanaszét heverő hullákat láttunk. Odaértünk egy cukorgyárhoz. A németek zsákszám hordták ki a cukrot, de a magyarokat nem engedték be. Német katona érkezett szánon, a köpenyét rádobta a szánkóra, bement. Erre gyorsan felvettem a köpenyét, beszaladtom, fél zsák cukorral visszarohantam, a köpenyt gyorsan vissza a szánkóra. Nekiestünk a cukornak, faltuk, majd minden zsebünket megpakoltuk vele. Ez volt a harmadik szerencsém. Mentünk Szudzsába, ahol csodák csodájára találkozam Kovárszky Gyula GH-s főnökömmel. Ez volt a negyedik szerencsém. Átöleltük egymást, vele tartottam a tisztek közé a szállodába. Rajtuk már nem volt rangjelzés, én is levágtam a csillagot a zubbonyomról. Beszélték, holnap érkezik kórházvonat Magyarországról. Mentőkkel szállítottak ki bennünke a vonathoz. Azt hittük, hogy a mennyországban vagyunk.

Kazári József őrvezető lövés, fagyás, sebesülés nélkül érkezett haza a Dontól. Március közepén már a kámoni híradós laktanyában volt. Tovább szolgált. Aztán orosz fogságot, amerikai fogságot egyaránt megjárt. Ellátogatott 1948-ban Sümegre Erzsikéékhez, akiknek ebéd közben árulta el: ő az a katona, akinek 1942-ben levelet írt. Már volt udvarlója, de később még tartották a kapcsolatot.
A bajtársakkal is. A hegyfalui Sali Lászlót most temették, meghalt a pápoci Kiss János, a szombathelyi Hoós József, a körmendi Bujdosó József, a nemesbődi Soós Ferenc, a vaskeresztesi Windisch Károly. Őket is megemlegette Kazári József, akiből kámoni híradós őrmester lett.

A katasztrófa előzményei

Némethy Mária

Az 1941-es év végén a német hadvezetés követelésekkel lépett fel a magyar katonai vezetéssel szemben. A honvédség vezérkari főnöke, Szombathelyi Ferenc szerint Ha eddig azon az állásponton voltak velünk szemben, hogy ha mindenáron részt akarunk venni a háborúban, akkor részt vehetünk, úgy most 1941 végén az eddigi önkéntes részvételünkből egyszerre kötelességet csináltak.

A német követeléseket először Hitler 1941. december 29.-1942. január 1. között Mussolininek, Antonescunak és Horthynak írt leveleiben fogalmazta meg. Legfőbb oka a Barbarossa-terv meghiúsulása és az 1941 végi-1942 eleji szovjet ellentámadás során elszenvedett nagy német veszteség volt. Nagyobb arányban akarták igénybe venni szövetségeseik haderejét.

Wilhelm Keitel vezértábornagy január végén Bukarestben megállapodott Antonescuval a fronton harcoló és megszálló román csapatok számának 26 hadosztályra növeléséről. Ezt a románok két feltételhez kötötték. Az egyik az volt, hogy Magyarország is vállaljon nagyobb szerepet a keleti hadjáratban, és követelték, hogy Németország garantálja Románia területi épségét a háború alatt Magyarországgal és Bulgáriával szemben.

A német hadvezetés tisztában volt a Magyar Királyi Honvédség gyenge felszereltségével, de úgy gondolták, a német csapatok szárnyainak biztosítására ugyanúgy felhasználhatók lesznek, mint a jobban felszerelt román és olasz hadtestek.

A németek eleinte a teljes magyar honvédség részvételét akarták. A 2. magyar hadsereget teljes német irányítás alá helyezték, a német Déli Hadseregcsoport alárendeltségébe.