Botlatókövek a felejtés ellen

S aztán egy, a kölni szintók – német, illetve nyugat-európai cigányok – kitelepítésére emlékező művészi megmozdulás során belévillant a botlatókő (Stolpersteine) fogalma-tartalma, amely macskakőre rögzített réz emléktáblácska.

Ilyeneket azoknak a házaknak a bejáratánál rak le, ahonnan a néhai áldozatokat elhurcolták. Ahol korábban még – utoljára – szabadon lakhattak.

Így a járda szintjébe süllyesztett botlatókövek – képletesen szólva – vissza-, hazahozzák őket oda, ahol emberi életet élhettek mindaddig, amíg az ordas erők meg nem jelentek értük.

Európa tizennégy országának több mint ezer városában negyvenezer botlatókő hirdeti az elhurcoltak nevét, születési dátumát, meggyilkolásuk idejét, s egyben azt is: ilyen soha többé ne fordulhasson elő e földkerekségen! Láttató, éreztető, gondolkodtató kövek; a napokban öt ilyet helyezett el a művész Budapesten, közülük az egyiket Gordon Zsuzsa színművésznő édesanyjának emlékére a belvárosban.

„Itt lakott Dr Gartner Pálné, szül. Szöllősi Magdolna, sz. 1907, megölték 1945 Lichtenwört lágerben”. Gunter Demnig tette le a saját maga készítette emlékalkotást; fúrt, faragott, illesztett, mint ahogyan azt mindenütt – az elhurcoltak otthonának bejáratánál – szokta tenni.

Megrendítő pillanatok voltak.

Gunter Demnig szobrászművész és Gordon Zsuzsa színésznő a budapesti, belvárosi botlatókőnél. Fotó: Szenkovits Péter

Kis csoport – alig húszan lehettünk – meghatottan emlékezett, s a buszokon, autókban utazók, az arrafelé sétálók is érzékelhették az emelkedettség, s egyben a fájdalom légkörét.

Óriási hangzavar volt a nagy forgalom miatt, és mégis, mintha a csend is „meg-megszólalt” volna.

A buktatókő végleges beillesztését követően úgy is érezhettük, hogy hazatért dr. Gartner Pálné. Megérkezett. Velünk van. Mindörökre.

A réztáblácska mementó.

„Ebben a házban laktunk”, emlékezett Gordon Zsuzsa érdemes művész, kétszeres Jászai-díjas színésznő. „Harminchat éves volt édesanyám. Három magyar nyilas vitte el; a kerületből ezer asszonnyal együtt. Kristályéjszaka volt számunkra 1944. november kilencedike...”

(A kristályéjszaka – Kristallnacht – egy Franciaországban szolgáló német diplomata meggyilkolása miatt megtorlásként elrendelt, központilag megtervezett és irányított, országos zsidóellenes erőszakhullám volt Németországban, 1938. november 9-10-én. A zavargások során több tucat zsidót megöltek, zsinagógák és zsidó üzletek százait rombolták le, gyújtották fel, de a rendőrség nem avatkozott be az eseményekbe. Nevét a betört kirakatokból szertehulló szilánkoktól kapta.)

„Nagyon köszönöm Gunter Demnig úr kölni szobrászművésznek ezt az emlékművet, amit elhozott nekem ide, az anyukám emlékére. Odatette, ahol utoljára szabad akaratából élt... Én csak tizennégy éves voltam és nem vittek el, de ezen a lépcsőn fogtam utoljára a kezét, és az egyik nyilas azt mondta nekem, hogy 'takarodj a pokolba!' és belökött a folyosóra... Az én kristályom az anyukám volt, akit elvettek tőlem... Bízom benne, hogy ez a réz emléktábla senkit nem fog zavarni, senki nem fogja ellopni... S aki elolvassa a rajta lévő feliratot, az jobb emberré válik!”

Gunter Demnig szobrászművész érdeklődésünkre megerősítette, hogy a kilencvenes évek elején a valamikori kölni láger szintók – akik, mint említettük, nyugat-európai, illetve német cigányok – áldozataira emlékeztek, azokat az utakat festették fel, illetve jelöltek meg szalaggal, amelyeken az áldozatokat a táborba hurcolták.

A művészhez odament egy öreg hölgy, csodálkozó arccal: „de hiszen itt soha nem laktak cigányok!”. (1933-ig ugyanis az ottani zsidó, keresztény és cigány lakosok egy közösségként éltek, nem vették észre, mert egyáltalán nem az volt a fontos, hogy ki, milyen származású, vallású. Utána szabadult el a pokol...

1933. január 30.: Paul von Hindenburg német kancellárrá nevezi ki Adolf Hitlert. Február 27.: felgyújtják a Reichstagot, a német parlament épületét. Március 22.: megnyílik az első koncentrációs tábor a harmadik birodalom területén – a dachai tábor...)

Ez idő tájt – a XX. század utolsó évtizedének elején – pattant ki az a bizonyos ötlet, hogy kövekkel kellene jelezni az elhurcoltak lakhelyén (merthogy Auschwitz és a többi egykori láger messze van), kinek-kinek a nevét is rögzítve, hogy milyen szörnyűség történt velük. Gunter Demnig ma is vallja: „Egy embert csak akkor felednek, ha neve feledésbe merült”.

Beadott egy pályázatot európai művészeti projektre, ám nem igazán számított arra, hogy ez valamilyen komolyabb eredménnyel járna. Közben Kölnben – egy evangélikus lelkész támogatásának köszönhetően – bemutatta az evangélikus templomban (Antoniterkirche) az első kétszáz követ, melyeket a lefényképezett lakhelyek elé tettek. A saját pénzéből fedezte a költségeket.

A botlatókő projekttel – amit mégiscsak méltányolt a pályázatokat elbíráló bizottság – 1996-ban Berlinben szerepelt a „Művészek kutatnak Auschwitz után” elnevezésű kiállításon. A tárlat ideje alatt ötvenegy macskakőre rögzített emléktáblát helyezett el a német főváros Kreuzberg negyedében – illegálisan. Előtte levéltárakban, könyvtárakban, archívumokban kutakodott, hogy hol laktak a holokauszt áldozatai. Később e munkába bekapcsolódtak múzeumok, iskolák, s természetesen a túlélők, továbbá a deportáltak hozzátartozói is.

Mint ismeretes: a nemzetiszocializmus barbarizmusának, tébolyának hat millió európai zsidó esett áldozatul. A nácik más csoportokat is üldöztek vagy próbáltak megsemmisíteni, cigányokat, oroszokat, lengyeleket, fogyatékosokat, homoszexuálisokat, politikai vagy vallási ellenállókat; az összes áldozat száma 9-11 millióra tehető.

Három hónappal később, miután Gunter Demnig letette – úgymond gerillaakciója során – azt a bizonyos mintegy félszáz botlatókövet Berlinben, derült fény arra – bejelentés nyomán (nem új keletű: a feljelentgetéseket illetően Európa a legbuzgóbb kontinens volt mindig is; ne tudnánk?), mi is történt valójában.

Önkormányzati bizottság „szállt ki” a helyszínekre, „jó, jó, de ezt és azt a követ tegyék kicsit errébb, arrább, itt el lehet csúszni, amott meg nem...”. Akadékoskodás magas fokon. (Azért ez sem ismeretlen fogalom Közép-Kelet-Európában.)

De végül csak legalizálta a hivatal a „felejtés útjába állított” macskaköveket.

1997. Köln: Demnig únak valaki segített a várostól abban, hogy előadásokat tarthasson a botlatőkövekről. Az ottani elhelyezési engedélyeztetés gépezetének fogaskerekébe azonban homokszem került. Egyetlenegy neonáci volt még akkor a kölni önkormányzatban; sorra-rendre megtorpedózta, hogy az áldozatok egykori lakhelye elé lerakhassák az emlékköveket. 2000-ben kapott zöld utat a projekt.

A sajtó Európa-szerte hírét vitte az emlékezés és az emlékeztetés e nem mindennapi nemes, szép módjának. Ausztriában 2007-ben tették le az első botlatókövet; ugyanabban az esztendőben Magyarországon is megvolt a „premier”. Hollandia igencsak nehezen úgymond állt kötélnek, ám miután egy város rábólintott, nyomban akadt követő: nyolcvanhárom...

„Igen örülök, hogy a fiatalok részéről borzasztóan nagy az érdeklődés”, hangsúlyozta Gunter Demnig. „Egy gimnazista lány úgy fogalmazott a botlatókövekről, hogy azok nem azt jelentik, hogy elesünk bennük, hanem azt, hogy az agyunk meg a szívünk ›valahol‹ megáll. A hollandoknál generációs kérdés is az, hogy a történelmüket és a saját történetüket szeretnék megismerni; ki, mit tett annak idején? Hogy jöhettek bizonyos dolgok létre?”

„Az ember automatikusan megáll egy botlatókőnél és elolvassa, mi van rajta; nem lehet kikerülni”, hangsúlyozza Landwehr Klára, a KultUnio Alapítvány elnöke, aki a botlatóprojekt önkéntes magyarországi segítője. „Ez nagyon finom módja annak, hogy emlékezzünk, sose felejtsünk. A Budapesti Goethe Intézet fiatalokból álló csapata elhatározta, hogy a magyar fővárosban tisztítja a réz emléktáblákat. Jó ebben a projektben közreműködni; bizony az elején még nehéz volt elfogadtatni. Külföldön is sokan ellenezték Pedig ez egy misszió. S ha olyan partnerekre talál az ember, ez az élet más területeire is vonatkozik, akik tényleg pozitív gondolkodásúak, jobbat akarnak, akkor az szárnyakat ad. Ha pedig nehézség adódik, akkor meg tovább kell csinálni; csak azért is!”.

Hazánk számos – mintegy másfél tucat – településén helyeztek már el botlatóköveket; Balatonfüredtől Kőszegig, Szegedtől Szombathelyig. Most „még csak” Európa tizennégy országában találhatók: „Itt lakott”, „Hier wohnte” Szeptemberig további három államban, Svájcban, Oroszországban, Franciaországban tesz le láttató, éreztető, gondolkodtató köveket a német szobrászművész.

„Gunter Demnig Nobel-békedíjat érdemelne!”, vetette fel Gordon Zsuzsa.

Sokunk szívéből szólt.