Weöres Sándor örökmécsese

A Weöres-évhet a könyvtár három programmal gazdagította, a sorozat zárása volt a konferencia és a hozzá kapcsolódó csütörtökön nyílt kiállítás, amely két hónapig lesz látható. Az NKA pályázati támogatás segítségével megvalósuló rendezvény varázslatos horizontot rajzolt Orosz Róbert színművész Weöres Toccatájának interpretációjától a kiállítást nyitó Bach muzsikáig. Pallósiné dr. Toldi Márta könyvtárigazgató megfogalmazásában ablakot nyitott Weöres teljes egészében befogadhatatlan világára, amelyet ő maga nagyon egyszerűen célként így tételezett: „Csak az érdekel, hogy megvalósítsam a tőlem telhetőt."

A konferenciára alig lehetett beférni, mintegy száz diák érkezett szombathelyi és vidéki gimnáziumokból a számtalan civil érdeklődő mellett.

Tóth Péter tanár, a Vas Megyei Levéltárban őrzött hagyaték kutatója arról beszélt, Weöres mennyit foglalkozott az elmúlással, az idővel, hogy maszkok mögé rejtőzött, mert nem „én vagyok fontos", hanem a kifejezés lehetőségeinek gazdagítása. Az előadó elmesélte: Domokos Mátyás úgy hordta magánál a Nem élni könnyebb című verset – Weöres saját kézírásával –, mint egy amulettet, és amikor a papír elhasználódott, újra leíratta vele. A filccel írt szöveget a nap kiszívta, a papír olyan lett, mint egy vízjel, csak fény felé fordítva olvasható...

Dr. Steinert Ágota irodalomtörténész egy olyan önvallomást (is) idézett Weörestől, amelyben önmagát egy templomi örökmécseshez hasonlítja, mint aki mindent odaad és eléget magából – határtalan elszántsággal. Weöres korlátok nélkül élő, szuverén személyiség volt, akit egy kicsit a macskája is megtestesített, kényeztetésre várt az otthonában, ahol felesége Károlyi Amy valóban gondoskodott is a testi-lelki jólétéről. Ezen kívül sokat dolgoztak együtt, elkészült költeményeiket mindig megmutatták egymásnak, és olyan írásaik is vannak, amikről nehezen lehetne eldönteni, hogy melyikük írta.

Alexa Károly, az Életünk főszerkesztője anekdotázott: megfestve, miért is volt a költő házaspár „kezelhetetlen" a pártállam kultúrpolitikája számára, nem lehetett őket „bekasztlizni", sanyargatni semmiért, ugyanakkor verseiknek „emberformáló ereje volt". A 60-as éveket idézte, amikor még gimnáziumba járt, és a diákok már akkor magánmitológiát építettek a költő „se angyali, se emberi" figurája köré, és ott élt a lelkükben „Weöres köztársasága". Emlékezett, micsoda botrány volt Weöres Antik eclogája körül, amely „csak" egy bukolikus, erotikus, kamaszos játék (és zseniális nyelvi lelemény), de „ál-olvasók" tömege nyilatkozott meg arról, hogy az egyszerű munkások kikérik maguknak ezt a „perverziót".

Merklin Tímea, a Berzsenyi könyvtár írói levelezésének kutatója Weöres Sándor és Gazdag Erzsi életük végéig kitartó barátságáról beszélt, Vas megyei kötődéseikről, a, a magyar gyerekversírást megújító költészetükről, amelyet meghatároz a dalszerűség, csak az egyik a bűbájos realizmus, a másik a mágikus szürrealizmus irányában teljesedett ki.

Czigány György író, költő, szerkesztő, zenei rendező a vers és zene összefüggéseit mutatta meg Weöresnél, például a kiélezett, erős ritmusait, amelyeket kedveltek a zeneszerzők, a forma lüktetését, amely szinte képszerűen leolvasható. Weöres – „Picasso és Sztravinszkij szellemi rokona" – mindig mély figyelemmel hallgatott zenét. Valósággal való kapcsolatát jellemzi a találkozás: „Tényleg, Gyurikám, megvolt már a szenteste vagy ezután lesz?"