Hogyan szereti az orvos a betegét?

A vele való találkozást szerzőnk is élete meghatározó részeként élte meg. Megítélésem szerint könyve egy gyógyító élet tapasztalatainak csordultig töltött vitaminkapszulája, ami nem csak a felnövekvő orvosnemzedékeknek, hanem mindannyiunk számára is kifogyhatatlan szellemi táplálékot jelent. Az interjút új, bemutatkozó szerzőnk készítette, aki egy szombathelyi gimnázium tanulója.

- Könyvében azt írja, hogy a technikának és humánumnak karöltve kell érvényesülnie. Úgy tűnik, hogy ma a technika fölé kerekedett az emberségnek?

- A technika egyre fontosabb szerepet játszik a gyógyításban, aminek sokat köszönhetünk. Fiatal orvos koromban például nem ritkán fordult elő, hogy tisztázatlan, de megalapozott hasi panaszok esetén csak úgy tudtuk megkeresni a betegség okát, hogy diagnosztikus célból felvágtuk a beteg hasát. Szerencsés esetben ezt összekötöttük a gyógyító műtéttel, de nem ritkán, nem találván semmi kórosat, bevarrtuk a hasat. Ma rendelkezésünkre áll az ultrahang, a CT, az MR, továbbá az endoszkópok, amikkel szinte képesek vagyunk felszeletelni az embert, a rejtett helyekbe is belelátni, ezért az úgynevezett diagnosztikus hasmetszésre ma már nincs szükség. Vannak csodálatos műszereink (például a lélegeztető gépek), amelyek ma már nélkülözhetetlenek a gyógyításban. De a műszerek nem tolakodhatnak az orvos és a beteg közé, helyük csak a közvetlen orvos-beteg kapcsolat mellett van. Ez elvi kérdés! Látszólag az orvos beállítja a gépet (vele kommunikál), ezzel mintegy megbízza, hogy lélegeztesse a beteget, aki ilyképpen másodrendű céllá válik. A valóságban a beteg szükségleteit figyelembe véve állítom be a gépet, amely csak segédeszköz. A fő cél mindig maga a beteg ember! Az orvosnak folyamatosan önmagában is tudatosítania kell, hogy erőfeszítéseinek központjában egy érző, elesett ember áll.

Petovári Anna és dr. Széll Kálmán professzor az interjú során Fotó: Szabó Rita

- Hogyan képzeli el a jövő orvoslását?

- Az orvostudomány gyors fejlődése okán ma már nem léteznek mindenhez értő polihisztor orvosok. Fiatal orvosként, a magánrendeléseim során, én még mindennel foglalkoztam; a foghúzástól a fülbevaló behelyezésén keresztül a szülés vezetéséig. Ma a gyógyítás tudománya egyre inkább szakokra aprózódik, ami szükséges és jó, de azzal a veszéllyel jár, hogy valamely szakterület betegségére figyelő szakorvos elvesztheti szem elől magát a betegséget hordozó embert. Mert minden betegség az egész emberre, sőt a test betegsége a lélekre is hatással van. Arisztotelészt szokták idézni, aki állítólag azt mondta, hogy: a szakember egyre kisebb területről egyre többet ismer, végül a semmiről már mindent tud . Ez persze legfeljebb egy szellemes aforizma, de van benne némi igazság akkor, ha a holisztikus, tehát egész test-lélek embert szem elől tévesztjük.

- Magam a múlt század második fele óta tartó fejlődés következtében 8-10 jelentős paradigmaváltást értem meg az orvoslásban. Ezekhez folyamatosan alkalmazkodnunk kell, és ez határozza meg a gyógyítás szemléletét. Egy azonban nem változott. A beteggel szeretettel kell bánnunk. Ez lehet akár szoros érzelmi kötődés is, de nem feltétlenül érzelmi szeretet, hanem cselekvő szeretet , vagyis úgy kell vele bánnunk, mintha érzelmileg is szeretnénk.

- Könyvében olvastam egy esetet, amelyben egy agyhalott anya biológiai életfunkcióit fenntartották, hogy az egészséges magzatot később császármetszéssel a világra segíthessék.

- Az agyhalál a személyiség halálát jelenti, amely minden gyógyító beavatkozást okafogyottá tesz. Az ilyen halottakat szervadományozásra szoktuk felajánlani, amivel még segíthet másoknak, sőt általa a halott egyes szerveinek túlélése is lehetővé válik. Az említett esetben az agyhalottat azért tartottuk mesterségesen biológiai életben, hogy az élő magzatot megmentsük. Ez 1988-ban történt, és sikeresen végződött. A magzat kétségtelenül sokféle kapcsolatban áll az anyával, aki nem csak táplálja, nem csak helyet ad neki, de a magzat például ismeri az anya hangját. Gondoljuk meg, hogy a normál szüléskor a magzat saját fejével tágítja magának a szülőcsatornát, ami az addigi méhen belüli gondtalan életéhez képest komoly megrázkódtatást jelent. Úgy gondolom, hogy a mi esetünkben az agyhalott anya magzata minden lényegeset megkapott, de az anya hangját természetesen nem hallhatta, és már eleve félárvaként jött a világra, ami nyilván lelkileg is megviselte. Ám a magzati élet feltétlen tisztelete és megmentése érdekében minden kisebb hátrányt vállalnunk kellett.