Kilenc évet töltött a gulágon a velemi Fekete Iván

Rend és tisztaság fogad minket Fekete Iván velemi házában. Felesége két évvel ezelőtt halt meg, azóta egyedül él, de tulajdonképpen még sincs egyedül, aktívan kiveszi a részét a falu közösségi életéből, és a SZOrAKÉSZ – a Szovjetunió-ban volt magyar politikai rabok és kényszermunkások szervezete - munkáját is nagy erőkkel segíti. Nem mindennapi történet az övé.

- A két világháború között született, akkor, mikor talán a legnagyobb volt a revansvágy

- Az egész fiatalkoromat meghatározta az elcsatolt területeink miatti fájdalom. Rendszeresen lehetett hallani, hogy visszaköveteljük magunknak Kárpátalját, Délvidéket, a Felvidéket és Erdélyt, és tulajdonképpen fiatalként az egész Horthy rendszer törekvéséből is ezt értettem meg. Persze élénken élt bennünk a szeretteink elvesztése is, nem volt olyan, akinek ne lett volna rokona, aki a nagy háború áldozatául esett. Apám is hadifogoly volt, neki sikerült megszöknie, Kínából Japánba került, onnan Amerikába, végül így tért haza. Tisztességes pedagógus emberként igyekezett távol tartani engem a politikától.

- Jött a második világháború, amelyet mi már csak a történelemkönyvekből és az elbeszélések alapján tudunk rekonstruálni. Érdekelne, hogy milyen volt például Hitler megítélése?

- Le kell szögeznem, hogy Hitler munkásságát abszolút elítélem, az egyik legjobb barátom zsidó fiú volt, nagyon jó eszű fiatal, és életét vesztette a koncentrációs táborban. De a diktátor munkássága kezdetén ezekről a borzalmakról nem tudtunk, csupán azt láttuk, hogy neki köszönhetően korábban elcsatolt területek visszakerülnek hozzánk. Amikor kiderült, micsoda embertelenséget hajtottak végre, természetesen azonnal megváltozott a véleményünk.

- A történelem aztán úgy hozta, hogy Ön egy másik diktatúra áldozatául esett, kilenc évet töltött a gulágon.

-19 éves voltam, fiatalember, amikor egy napon, ahogy azt a filmekben is látni lehetett, megállt a házunk előtt egy nagy fekete autó. Letartóztattak. Amikor kérdeztem az engem szállító tisztet, hogy hova visznek, csak annyit mondtak, hogy fogjam be a számat. Fogalmam sem volt, hogy mit követtem el, hova megyünk, merre tovább Végül a szombathelyi Király utcában találtam magamat, ahol Berkesi András volt a kihallgató tiszt. Akkor döbbentem rá, mi is az én „bűnöm.” Történt ugyanis, hogy a háború után az ellenséget likvidálni kellett, ide tartoztak a vallásos emberek is. Harangozó Ferenc, egykori tanárom, aki később a cserkészek vezetője lett, egyfajta mentorom volt, rendszeresen tartottuk a kapcsolatot, ő rokona volt a plébánosnak is. Arra próbáltak rávenni, hogy tegyek vallomást ellene. De nem tudtam rá rosszat mondani. Ráadásul sejtettem, hogy ha „be is vallanék” mindent, akkor is fogoly maradnék, így közöltem, nem írok alá semmit. Többször vertek meg úgy, hogy elvesztettem az eszméletemet. Egy pincehelyiségben tartottak fogva, a szüleim semmit nem tudtak rólam. Később Budapestre, a Hadik laktanyába kerültem, majd Badenben kellett bíróság elé állnom.

-Mi volt a vád?

-Kémkedés Ami azért is érdekes, mert mint mondtam, fiatalember voltam, és tulajdonképpen nem volt bizonyíték. Egy idős zsidó bácsi volt a tolmács Badenben, nagyon szeretetre méltó ember.  Ő azt javasolta, hogy fogadjam el az ítéletet, mert így bár fogoly leszek, nem kell visszamennem Magyarországra. Ő ugyanis akkor már tudta, hogy az volt a gyakorlat, hogy akik visszatértek, azokat kivégezték.

- Ennyire erős volt az élni akarás? Hiszen mégiscsak megalázták, és lehetett sejteni, hogy a szenvedés akár évtizedekig is eltarthat

- Igen, akartam élni. Nagyon szerettem élni. Végül 25 év fogságra ítéltek. 1947 szeptemberében vonatra raktak, elindultunk, a Jeges-tenger partján, Norilszkban szálltunk ki, ahol megkezdtem a büntetést egy nikkelbányában. Amire a leginkább emlékszem, hogy nagyon hideg volt. A legalacsonyabb hőmérséklet, amit mértünk, mínusz 56 fok volt. Ráadásul a nikkelbánya a legkeményebb helyek egyike volt. Rajtunk kívül sokan voltak oroszok, németek, mi magyarok csak 56-an voltunk, összesen 3600 rab várta itt a szabadulását.

- Volt-e bármi, ami örömöt okozott ezekben az időkben?

- Ha jól laktunk. Ritkán fordult elő Sokat szenvedtünk, de a bajok össze is kovácsoltak minket. Én például tudtam, ahhoz, hogy túléljem, meg kell tanulnom oroszul. A mai napig egész jól beszélek Arra jöttem rá, hogy az oroszok egyébként barátságos, jó emberek, csak éppen a rendszer volt kegyetlen. Nem haragszom a fogvatartóimra, magára a rendszerre haragszom, de arra nagyon. Soha nem felejtem el, miközben a bányában dolgoztunk, a falba lyukakat kellett fúrni, és egyszer ledőlt egy nagyméretű jégtömb. Óriási csoda történt, hiszen az aknában egy nagyméretű halat találtunk. Az oroszoknak jelenteni kellett, hogy mi történt, a hal ugyanis állítólag ezeréves lehetett, a kutatók jöttek megvizsgálni. Mi viszont annyira éhesek voltunk, hogy rezsón megfőztük a halat és megettük. A kutatók csak a gerincét tudták elvinni.

-A bányában húzta le mind a kilenc évet?

- Szerencsére nem, mivel három évvel később egy bányaomlás során megsérültem. Három helyen törött el a karom, és betörött a fejem is. Az volt a szabály, hogy aki megsérül, többet nem mehet vissza a bányába dolgozni, így egy műhelyben kaptam munkát, segédvezető lettem egy lánctalpas járművön, amivel sítalpas lakókocsikat vontattunk.

- Bár huszönöt évre ítélték, végül kilenc év után szabadulhatott.

- Gondoljunk csak bele, Hitler egyik altisztjét 16 évre ítélték emberiség ellenes bűncselekmények miatt, Fekete Iván meg koholt vádak alapján 25 évet kapott. Esténként az volt a szórakozásom, hogy az egyik orosz újságot olvastam, akkor már jól beszéltem oroszul. Itt láttam először egy cikket, hogy a fogvatartóink tagadják, hogy németek lennének a táborokban, pedig nálunk is voltak. Ők nem sokkal később haza is mehettek. Akkor már sejtettem, eljöhet a szabadulás órája. Elkezdtek velünk emberségesebben bánni, még fizetést is kaptunk, nem sok mindenre volt elég, de legalább tudtunk magunknak venni ezt-azt.  Mint már említettem, 56-an voltunk kint magyarok. 52-en hazamehettek, mi négyen pedig ott maradtunk Leírhatatlan volt az érzés A parancsnok nem is tudott értelmes magyarázatot adni, hogy mi miért nem mehettünk haza, folyamatosan csak hitegetett minket, végül még két évet kellett raboskodnunk. 1955 decemberében szálltunk hajóra, és 1956 januárjában érkeztünk haza. Az öröm a magyar határon csak néhány percig tartott, előtte még nótáztunk, feldíszítettük az autókat, ám a magyar állomáson gépfegyveres orosz katonák vártak minket, így láthattuk, sok minden nem változott.

- A szülei hogy fogadták?

-A szüleim hét évig semmit nem tudtak rólam, azt sem, hogy élek-e még egyáltalán. Az első csoportban hazajövő egyik barátom vitte el nekik a hírt, életben vagyok, jól vagyok. Nagyon vártak, és nagyon örültek nekem.

- A forradalom évében érkezett vissza Magyarországra

- Így van, és bár a forradalmi eseményeknél könyörögtek, hogy ne menjek ki az utcára, ne legyen újabb baj, volt, hogy mégsem maradhattam csöndben. Ennek köszönhetően elvesztettem az állásomat is. A nagybátyám, aki ekkor már külföldön élt, ő is a  rendszer áldozata volt, hívott magához, mondta, hogy állásom lenne, biztos jövedelmem, de én maradtam. Úgy döntöttem, soha nem hagyom el édesanyámat.

- Boldog most Iván bácsi?

- Most, hogy így kérdezi, igen Isten adott nekem erőt arra, hogy végig tudjam ezt csinálni. Bár vallásos családba születtem, a gulágon fordultam a Mindenható felé. Mindennap imádkoztam, csak így tudtam kibírni. Nem a tanult imákat mondtam, hanem ami őszintén a szívemből jött. Úgy tűnik, meghallgatta.