Hírek

2015.04.12. 20:24

Négy történet négy vasiról, akik külföldön találták meg a boldogságot

Leginkább a fiatal felnőttek és a diákok csoportja érintettek a kivándorlásban, ez pedig néhány év múlva komoly problémát jelenthet Magyarországon: a gyermekvállalásban érintett párok ugyanis kint szívesebben vállalnak gyermeket a jobb életszínvonal miatt. Riportunkban négy olyan vasi fiatal történetéről olvashatnak, akiket egyelőre semmi nem motivál arra, hogy hazatérjenek.

Unger Tamás

Magyarországon az elmúlt években egy jobban érződő problémát jelent a kivándorlás. Ma már szinte mindenki talál olyan személyt a családjában, a baráti társaságában vagy ismerősi körében, aki rövidebb vagy hosszabb ideig a külföldi élet mellett döntött. Az előző évekhez képest csaknem ötven százalékkal nőtt a külföldre költözők száma – derül ki a Központi Statisztikai Hivatal friss kiadványa szerint. Az összeállításból tisztán látszik, hogy elsősorban fiatal felnőttek és diákok mennek el, sokan pedig már a családjuk kiköltöztetésén is gondolkoznak. Az iskoláikat elvégzett fiatalok gyorsabban szeretnék elérni a kívánt egzisztenciát az itthoni lehetőségekhez képest, az egyemre készülő diákok pedig inkább választanak egy európai iskolát, ahol nincsen tandíj, nincsen röghöz kötés, és akár olyan szakra is jelentkezhetnek, amelyet itthon a közelmúltban szüntettek meg. A kivándorlók száma pedig egyre csak nő, ami jelentős problémát jelent majd a közeli és távoli jövőben, ha nem történik valami, amely maradásra bírná vagy visszacsábítaná az embereket. Helyettünk azonban beszéljenek inkább azok, akik már döntöttek: rövidebb vagy tartós ideig, de mindannyian inkább a külföldi élet mellett döntöttek.

Ilcsik Zsófia

Ilcsik Zsófia, a 21 éves celldömölki lány 2012 nyarán került olyan helyzetbe, amely nehéz döntést kívánt tőle. – Egy sikertelen egyetemi felvételin voltam túl, mivel nem indult Szombathelyen az a szak, amelyre jelentkeztem. Mérlegelnem kellett, hogy merre tovább. Szüleim már hosszú ideje Ausztriában dolgoznak, így tőlük jött az ötlet, hogy mi lenne, ha Néhány hét múlva pedig kint találtam magam a „szomszédban“. Életem egyik legnehezebb időszakát éltem meg akkor: fájt, hogy hat végigtanult gimnáziumi év után - szakképzettség híján - takarítónőként kellett dolgoznom. Nem is bírtam sokáig, mindössze négy hónapig. Viszont sok tapasztalatot szereztem, és a nyelv szempontjából is sokat jelentett a kint töltött idő. Miután Karintiát otthagytam, újabb itthon töltött idő következett, a mérlegelés időszaka: immár külföldön maradni tartósan vagy itthon maradni címszó alatt.

A mérleg nyelve Zsófinál Ausztria felé billent, és ezúttal Felső-Ausztriában, a német határ mellett kezdett dolgozni. – Több mint egy évet töltöttem el ott, és mondhatni, a második otthonommá vált a város. Az emberek kedvesek, barátságosak, segítőkészek, és ami a legfontosabb számomra: mosolyognak. Felső-Ausztriában “megjártam a szamárlétrát”, betanított munkás, minőségellenőr, majd logisztikai ügyintéző lettem. A munkatársak teljes értékű emberként kezeltek, soha nem éreztem semmilyen diszkriminációt azért, mert külföldi vagyok. Kicsit több mint egy év után a jogosítvány megszerzése miatt hosszabb időre hazajöttem, de nagyon furcsa volt. Nyilván szeretek itthon lenni, és mindig jó érzéssel töltött el, amikor megláttam a Celldömölk táblát, hiszen itt vagyok otthon, minden ideköt. Viszont pár hét után észrevettem, hogy hiányzik Ausztria. Hiányzik az a mentalitás, ami ott van: a felszabadultság, a jókedv, a mosolygás, az élet szeretete. Itthon, ha körülnéztem, mindenhol csak komorságba, elégedetlenségbe botlottam, ami nagyon lehúzott. Fura volt felismerni, hogy egy idegen országban jobb élni, mint itthon. Viszont számomra van egy örökérvényű mondás: külföldön jobb élni, de nem könnyebb. Az ember elérheti azt a szintet, hogy él is, nem csak túlél, mint itthon nagyon sokan. Viszont cserébe idegen nyelven kell beszélni, írni, rádiót hallgatni, filmet nézni, és egy idő után már gondolkodni is. Ezt elég nehéz megélni. És nincs túró rudi sem, a kürtőskalácsról nem is beszélve. A jövőmet - nehéz kimondani -, de nem Magyarországon képzelem el. Egyszerűen nem látok itt lehetőségeket, nem látom értelmét az itthon maradásnak. Jelenleg az első félévemet töltöm Klagenfurtban, alkalmazott kultúratudomány szakon. Eddig csak pozitív a tapasztalatom: a képzés hat féléves, díjmentes, röghözkötés-mentes, szóval azért más, mint itthon. Szeretném valóra váltani az álmom, és megszerezni a diplomámat, utána pedig elhelyezkedni vele: Ausztriában. Sajnos - bár nagyon jó lenne, és minden gondolkodás nélkül hazajönnék - nem érzem úgy, hogy az én generációm megéri azt, hogy a saját országában biztos anyagi háttérrel egy színvonalas életet tudjon biztosítani magának. Talán majd a gyerekeink – tette hozzá Zsófi.

Marton Márió

A sömjéni 24 éves Marton Márió több mint egy évvel ezelőtt kerekedett föl: Angliát választotta – és nem bánta meg. Londonban konyhai kisegítőként kezdte, és gyorsan elkezdett fölfelé lépkedni a belső ranglétrán. Köszöni, jól van – a családjával, barátaival persze ma is napi kapcsolatot tart. A farsangi színészbálra például váratlanul toppant be: óriási meglepetést szerzett a celldömölki Vasvirágban. Tényleg senki nem tudott a látogatásról, az utolsó pillanatig sikerült titokban tartania. Úgyhogy alig múlt 23 éves, amikor nekivágott a nagyvilágnak – és itthon ünnepelte a 24. születésnapját is. Egyébként érettségi után a szombathelyi egyetemen szerzett felsőfokú szakképesítést hulladékgazdálkodásból-környezetvédelemből, drámapedagógusi végzettsége is van; évekig a celli Soltis színházban dolgozott (illetve máig a társulat tagjaként tartják számon). Sőt: ő maga úgy gondolta, hogy soha nem hagyja el ezt a vidéket, aztán mégis másképpen alakult. Azért indult el, mert belátta: ha nem akar itthon „egy gyárban melózni minimálbérért" – márpedig annál többre vágyik –, ha nem akar „belesüppedni a reménytelenségbe”, külföldön kell szerencsét próbálnia. Egyedül azért nem ment volna: egy celldömölki barátjával indult el, és Londonban is volt kihez fordulniuk. Az első néhány hét, hónap nem volt könnyű, amikor rátalált a Wahaca Soho nevű mexikói étteremre, sínre kerültek a dolgok. Nem mellesleg ma már természetesen jól beszél angolul. Édesanyja azt mondja, bár nehéz volt elengednie, örül a szíve, amikor látja: nagyfia önállóan is boldogul. Úgy látja, Márió ebben az egy évben vált igazán felnőtté. Hogy mit hoz a jövő, persze nem tudni. Az biztos, hogy Márió jól érzi magát. És bár a húsvéti jókívánságokat is azzal zárta, hogy „love you London”, most éppen költözni készül: Bristolban új étterem nyílik, ott lesz dolga. A londoni nyüzsgés elvarázsolta, de most valami „kisebbre”, meghittebbre vágyik. De ha túlteng a honvágya, mindig fölbonthat egy házias pacalkonzervet.

Szocsics Katalin

A körmendi Szocsics Katalin érettségi után egyáltalán nem volt biztos abban, hogy az egyetemen megjelölt szak neki való. – Kicsivel több, mint két és fél évvel ezelőtt, az akkori barátomon keresztül megragadtam a lehetőséget, és Németország felé vettem inkább az irányt. Egy német közvetítőn és a világ minden részén elismert aupair programon keresztül kerestem egy családot, ahol elkezdhetek intenzíven németet tanulni. 2012 augusztusában kezdtem el Bordesholmban, Schleswig-Holstein tartományban dolgozni. Legfontosabb feladatom a gyerekek felügyelete volt, emellett hetente kétszer jártam nyelviskolába. A nehezebb pillanatokban abból merítettem motivációt, hogy tudtam: végül rendesen tudok majd az idegen nyelven beszelni, és akkor sok rossz nem történhet velem sem ott, sem Magyarországon.

Szocsics Kata a legtöbbet egy akkor négyéves kislánytól tanulta: egymást javították ki, és ketten beszeltek néha butaságokat a vacsoraasztalnál. – Ahogy telt az idő, újabb célt tűztem ki magam elé. Már nemcsak társalogni akartam német nyelven, hanem egy szakmát elsajátítani. Végül 2013 áprilisában megírtam a jelentkezést ápolónői szakra. Flesburgba, Németország legészakabbi pontjára vezetett az utam, első próbálkozásra bejutottam ugyanis az iskolába, és szereztem egy munkahelyet is. Ez azt jelenti, hogy a hároméves képzés alatt minden hónapban kapok fizetést is. Ez nagyon csábító volt nekem, hiszen a magam ura akartam lenni. Otthon ilyen lehetőségem nem lett volna: most olyan munkát végzek, ami megfelel a tanulmányaimnak is. A képzés felénél járok, és a munkámat is nagyon szeretem: a nyelv gyakorlásában a legtöbb segítséget eddig a betegektől kaptam. Az első naptól kezdve szeretettel fogadnak a kollégáim, és rengeteg pozitív visszajelzést kapok, ami miatt megérte ezt a pályát választanom.

Kata nem bánta meg a döntését: bár az elején félt, hamar rájött, hogy nincs mitől tartani. – Ma már gond nélkül intézem az ügyeimet a bankban, a postán, a betegbiztosítónál vagy a hivatalban. Az élet itt sem egyszerű, de az biztos, hogy a fiataloknak több lehetőségük van kipróbálni különböző szakmákat, amelyekben később elhelyezkednének. Otthon az előadásokon ülve azon aggódnék, hogy mire tudom majd használni a diplomámat. Én ajánlanám mindenkinek, hogy próbálja ki egy idegen országban az életet, de sosem szabad elfelejteni, hogy honnan jöttünk. Szeretem Magyarországot, hiányoznak a szüleim, és még sok minden más is. Jelen pillanatban azonban úgy érzem, hogy semmit sem csinálnék másképp. Nem vagyok biztos benne, hogy örökre itt maradok, de azt sem tudom elképzelni, hogy Magyarországon dolgozom majd a szakmámban – mondta el Szocsics Katalin.

Gerencsér Róbert, Hanna, Gerencsérné Kondics Renáta (Fotó: Unger Tamás)

Gerencsérné Kondics Renáta párja már majdnem három éve él és dolgozik Németországban. Októberben megszületett Hanna, a házaspár első gyermeke, így az újdonsült anyuka és a kislány is kiköltözött, hogy teljes legyen a család. – Szerintem az emberek sokkal nyugodtabbak kint, hiszen többet is keresnek. Mi is sokkal jobb életszínvonalon élünk az itthonihoz képest, hiszen a fizetés akár a háromszorosa is lehet a magyarországi béreknek. Év elején a férjem úgy kéri ki a szabadságokat, hogy a lehető legtöbbször haza tudjunk jönni a családunkhoz. Általában minden hónapban hazajövünk néhány napra, de a húgaim is voltak már kint nálunk. A beilleszkedési folyamatom még tart, a férjem intézi a hivatalos ügyeket is. Megfelelő nyelvtudás nélkül egyelőre csak csendes megfigyelőnek érzem magam. Mi kint szeretnénk maradni hosszabb távon, és a családomat is kivinném magammal. A kisebb húgom tanulna kint, a nagyobb testvérem pedig dolgozna. Itthon nem lehet normálisan megélni a fizetésekből, ezért egyáltalán nem bánom, hogy így döntöttünk – tette hozzá Gerencsérné Kondics Renáta.

Ezek is érdekelhetik

Hírlevél feliratkozás
Ne maradjon le a vaol.hu legfontosabb híreiről! Adja meg a nevét és az e-mail-címét, és mi naponta elküldjük Önnek a legfontosabb híreinket!