Mindent feláldoznak azért, hogy Botondnak jó legyen

Horváth Antalné, Botond nagymamája, mint mindig most is a beteg kisfiú közelében ül. Folyamatosan figyeli, nézi minden mozdulatát, nehogy valami baj történjen. Közben pedig meséli, hogyan alakult az elmúlt pár hónap a család életében.

- Két alapítványtól kaptunk egy kis segítséget – mondja Horváth Antalné. – 150 ezer forintot költhettünk, mert mi is bekerültünk a rászorulók közé. Nagyon jól jött ez a pénz, hiszen sok mindenre szükségünk van egy beteg gyerek mellett. Nagyon szerettem volna, ha Botondot a segítségükkel el tudom vinni a második őssejtkezelésre, de ez nem jött össze. Csak telnek a hónapok az első óta, a fülemben pedig ott csengenek a professzor szavai, hogy minél előbb meg kellene kapnia a másodikat. Mert a hatását csak így fejtené ki igazán. De erre sajnos nem jött össze a pénz, pedig én már a házunk eladásán is gondolkodtam. Mindegy, csak valahogy tudjak segíteni Botin – csuklik el a hangja.

Hozzáteszi:  nagyon jó érzés, hogy vannak, akik melléjük állnak és segítenek a bajban. Szentgotthárdról például van egy nő, aki segített abban, hogy osztrákokkal fel tudja venni a kapcsolatot. Meg is látogatták őket, és rögtön látták, hogy mire lenne abban a pillanatban a legnagyobb szükségük. Nemsokára egy új villanytűzhely került a családi házba, így a gyerekek finom süteményt kaphatnak a nagymamától.

- Azóta is jönnek hozzám, egy biciklit is kaptam tőlük, hogy el tudjak menni bevásárolni – folytatja a nagymama. – Egy szombathelyi asszony, Margitka, amikor még Botonddal a kórházban voltunk, az újságcikkek alapján megkeresett minket, felajánlotta a segítségét. Nagyon jó érzés volt, hiszen ismeretlenként is átölelt a legnagyobb bajban. Küldött már nekünk gyümölcsöt, édességet. Azóta is minden héten felhív, és úgy tűnik, októberben meg is tud látogatni. Ő is gyűjti az újságokat, akárcsak a szombathelyi másik segítőnk, Ernő. Ők az ebből szerzett pénzt nekünk adják. Ernőék minden hónapban meglátogatnak minket, nemrég befőtteket, lekvárokat, tartós élelmiszert kaptunk tőlük. Még a kórházban megismerkedtünk egy szentgotthárdi gyógytornásszal, aki ingyen megtanította az alapmozdulatokat, hogy Botond izomzata ne merevedjen le. Nagy szükségünk van mindenre, hiszen nagy a család, három gyereket nevelünk, a fiam a pénzkereső. Minden fillért be kell osztani, de így is sokszor elfogy a hónap végére. Nem is tudom, hogy mi lenne velünk nélkülük. Az imáimban mindig megköszönöm a nap végén, hogy eddig is ennyien és ennyit segítettek nekünk.

A legnagyobb gondot jelenleg Botond fürdetése jelenti. A kádba nem tudják betenni a kanülje miatt, ugyanis azt víz nem érheti. A műanyag kádakat pedig már kinőtte a kisfiú. Bár testvérei folyamatosan segítenek a fürdetésben, ki a fejét tartja, ki a lábát, de ez nem lehet végleges megoldás. Léteznek speciális, beteg gyerekeknek kialakított fürdetőszékek, melyek méretre szabottak. Egy ilyen azonban több mint 60 ezer forint. Ezt a szűkös körülmények között élő család nem engedheti meg magának.

- Nagyon sok helyen kértem már segítséget – teszi hozzá Horváth Antalné. – A kanül miatt éjjelenként állandóan figyelnem kell az unokám légzését, hiszen bármikor eltömődhet. Szinte aludni sem tudok. Botond már 15 kilót nyom, így a bébiknek készült légzésfigyelő nála már nem válna be. Az orvos a pulzoximétert ajánlotta. Ezt az ujjára kell csíptetni, nézi a szaturációt, a pulzust. Elkeseredésemben írtam Sebestyén Balázsnak a reggeli, rádiós műsorába, de nem kaptam választ. Aztán pár napra rá felhívtak Budapestről, hogy megveszik Botondnak a készüléket. Nagyon boldog voltam. Jó tudni, hogy nem vagyok egyedül, nem hagytak magunkra minket. Nagyon szerényen élünk azért, hogy a gyerekeknek mindent meg tudjunk adni. Ez azonban sokszor nem lehetséges, így csak a szeretetünket adjuk. Ez tart össze minket és a hit, hogy lehet jobb, hogy Botond is élhet velünk olyan életet, amelyet mindannyian kívánunk neki!