Építésügyi krimi Toronyban, vízre épültek a házak - Az állam az oka?

Az ártéren épült, repedező toronyi házakról nem először írunk. Már egy évvel ezelőtt is foglalkoztunk a problémával, amelynek gyökere egészen 1966-ig nyúlik vissza, tudtuk meg Sólyom Miklós MMA- és Európa-díjas építésztől, igazságügyi szakértőtől. Tavaly augusztusi cikkünkben az érintett öt ház lakói felháborodottan nyilatkoztak arról, hogy bár a terület árterületként szerepelt a nyilvántartásban, annak idején mégis kiadtak rá építési engedélyt. A lakók akkor elmondták, hogy az alapzatot állandóan mossa a víz, aminek következtében a ház folyamatosan mozog, és nem elég, hogy esőzések után áll a víz a pincékben a házak falai is megrepedeztek. Akkor bűnbakként a házak előtt húzódó vízelvezető árok lett kikiáltva, mondván, ha azt rendszeresen tisztítanák, el tudna folyni a felesleges víz. Sólyom Miklós szerint azonban a problémát az árok tisztán tartása sem oldja meg, a bajok jóval mélyebben gyökereznek. Időközben ugyanis elkészült a 150 oldalas szakvélemény, amely komoly mulasztásokra derített fényt a múltban. Olyannyira, hogy az egész ügyet tekinthetjük egy építésügyi kriminek is, azzal a különbséggel, hogy itt a fontos részletek talán örökké homályban maradnak.

A házak falai is megrepedeztek Fotó: Ohr Tibor

Ahogyan utaltunk rá, a történet 1966-ban kezdődött, ekkor született meg ugyanis Torony település rendezési terve, amely az Arany és a Nyeste patak által közrefogott területet beépítésre alkalmatlannak találta. Az indok elég kézenfekvő volt. Az egykori libalegelő nemcsak ártéren fekszik, hanem belvizes terület is, amelyet tetéz az igen magas talajvízszint is. Utóbbi oka, hogy mindjárt a termőréteg alatt agyagos vízzáró réteg van, amely lehetetlenné teszi a víz elvezetését. Könnyű belátni, hogy esőzések alkalmával a talaj nagyon gyorsan telítődik vízzel, így nem ritka, hogy a pincékben negyven centiméteres víz áll. Ezt az összetett problémát tehát egy egyszerű ároktisztítás nem oldaná meg. A tények birtokában öt kérdésünk maradt. Ki és miért adott engedélyt arra, hogy a nyilvánvalóan beépítésre alkalmatlan területen házak épüljenek? Ki építené önszántából vízbe a házát? Mi lehet az ott élők számára a megoldás? Végezetül, ki a felelős a történtekért?

Tíz évvel a rendezési terv elkészítése után, 1976-ban nem egészen érthető okból úgy döntöttek, hogy a terület mégis beépíthető. Az okokról két változat is kering, az egyik szerint, hogy néz az ki, hogy a nyugatról érkező imperialisták azt látják, hogy foghíjas az utcakép. A másik változat szerint akkoriban az volt a terv, hogy egymillió lakást építenek viharos gyorsasággal, ám az elvtársak híján voltak a beépíthető telkeknek, így egy tollvonással semmisé tették a rendezési tervet, így a terület beépíthetővé vált. Az ügy érdekessége, hogy ez a 1976-os módosítás szőrén-szálán eltűnt, és kéthetes levéltári kutatás után is csak egy vizsgálati lap került elő. Négy évvel később a leendő házak szakértői véleményezésénél az akkor regnáló mérnökök belekötöttek a garázs és a lépcső elhelyezkedésétől kezdve mindenbe, mert rendnek ugye lenni kell, csak valahogy azt felejtették el kifogásolni, hogy vízbe nem célszerű házat építeni. 1980 volt az utolsó esztendő, hogy megállítsák az építkezéseket. Nem tették.

Eltelt újabb tíz év, amikor egy képviselő finoman jelezte, hogy az ártéri beépítést nem javasolja, ám az akkor még a székében ülő tanácselnök erre úgy reagált, hogy: „az árvizes területet ne reklámozzuk.” Nem kell komoly logikai képesség ahhoz, hogy kikövetkeztessük, az akkori hatalom tudott a problémás területről, amit valamilyen homályos érdek mentén építtettek be, ám a fiaskóról mélyen hallgatott. Az első két kérdésről tehát ennyit.

Adósak vagyunk azonban azzal, hogy megválaszoljuk, a harmadik kérdést, miszerint ki akar telket egy vizes területen? A válasz egyszerű: az, aki nem tud róla, hogy mit vesz meg. Már az egy évvel ezelőtti anyagunkban, több lakó is hasonlóképpen nyilatkozott: „Hét éve vette a lányom a házat, a tulajdonos elhallgatta előle a belvíz-jelenséget”, „11 éve vettük a házat, senki nem mondta, hogy itt magas a belvíz. Még egy szivattyút is megvettünk az előző tulajdonostól, de nem monda, miért tartja.” Most Dobrovits Erzsébet is azt mondta, amikor a telket vette, három évig szinte alig volt eső, így álmában sem hitte volna, hogy nem sokkal később mindene tönkremegy, amit a pincében tárol, beleértve a hűtőgépet és a kazánt is.

Dobrovits Erzsébetnek mindene tönkremegy, amit a pincében tárol, beleértve a hűtőgépet és a kazánt is

Hogy mi a megoldás? Sólyom Miklós szerint ebből kettő is van. Az egyik, hogy az összes érintett ház alapozását újra megcsinálják, kijavítják a házak repedéseit, majd az egész területen dréncsöveket fektetnek le, amelyek alkalmasak a víz elvezetésére. Az egész beruházás becslésünk szerint több százmillió forint lenne. A másik lehetőség, hogy a lakókat kártalanítják, és a kártérítésből elköltöznek egy szárazabb vidékre. Végezetül, az utolsó kérdésre adott válasz előtt megemlítjük, az állam csak olyan területet jelöl ki házépítésre, ahol nincs probléma. Amennyiben pedig mégis van, ám az állam nem tesz ellene semmit, vagy elhallgatja a problémát akkor az állam a felelős. A toronyi történetben nyilvánvaló, hogy a politikai akarat felülírta a józan ész által diktált, 1966-ban deklarált rendezési tervet. Olvasóinkban persze még maradhatott egy kérdés, jelesül, hogy mi az aktualitása ma ennek a történetnek? Az, hogy a per rövidesen kezdődik és az alperes az állam.