Hírek

2015.12.12. 07:40

Belerokkant a rutinműtétbe a szombathelyi nő

Három és fél hónap alatt kilencszer műtötték, tizenhárom hétig feküdt kórházban, ebből öt és fél hétig az intenzív osztályon. Közben elárverezték a házukat, most újabb műtétre vár. Még 39 éves sincs, de már megjárta a poklot. Íme Márti története.

Nagy Ildikó

Nem magamtól csengettem be a szürke falú szombathelyi panelház lakásába. Nem is az ott élők hívtak - szégyenlősebbek ők annál, hogy világgá kürtöljék a történetüket. Egy elesetteket gyakorta felkaroló ismerősöm súgta a fülembe, hogy van egy család, ahol elkelne a segítség.

A nappaliban ülünk le beszélgetni az asszonnyal - nevezzük Mártinak - és a szüleivel. A zsúfolt panellakásban sorakozó míves, jó ízlésre valló bútorok szebb napokról árulkodnak. És tényleg: a család korábban egy kétszintes családi házban élt, mindegyikük dolgozott. A fiatalasszony vérbeli kereskedő, egy kis boltot üzemeltetett a kertvárosban. Dolgozott reggeltől estig, a környékbeliek szerették, mert tudták, bármire szükségük van, Márti megszerzi, és akár házhoz is viszi. Az üzlet ment, megélhettek volna belőle tisztesen, de hát az ember, főleg ha fiatal, és érzi magában az erőt, többre vágyik. Márti is rábólintott az ajánlatra, amikor valaki rábeszélte, hogy nyisson egy másik boltot a közelben épülő lakóparkban is. Márti egy meglévő hitel mellé négymillió forint kölcsönt vett fel, a fedezet a család háza volt.

Berendezte az új üzletet, kétszer annyit dolgozott, mint előtte, de a lakóparkba költöző fiatalok elkerülték a kis üzletet, és inkább a közeli nagyáruházakban vásároltak. Mire Márti észbe kapott, már nem csak az új, de a régi boltot is be kellett zárni, és hogy mentse a menthetőt, elment alkalmazottnak egy üzletbe. A hitel közben majdnem a duplájára hízott, de Márti még reménykedett: amíg dolgozni tud, és fizeti a részleteket, nem lesz baj. Rengeteg túlmunkát vállalt, és nem csak idegileg fáradt el (akkor már pszichiátriai kezelés alatt állt, antidepresszánsokat szedett), de egy kisebb alma nagyságú hasfali sérve is lett. Laparoszkópiás műtéttel orvosolható a baj, hat hét lábadozás után újra tud emelni és dolgozni - ezzel vigasztalta magát, amikor a Markusovszky kórházban 2013. július 15-én aláírta azt a beleegyező nyilatkozatot, amit mindenkinek az orra alá dugnak egy-egy orvosi beavatkozás előtt. Ahogy más, ő sem foglalkozott azzal a résszel, ami az esetleges veszélyeket és szövődményeket taglalja.

Aztán a műtét másnapján a nővérek noszogatták, hogy keljen fel és sétáljon, de ő gyengének érezte magát, hányingere volt, a kórházban viszont csak legyintettek: csak hisztizik. Aztán éjjel már belátták: ez több, mint hiszti, betolták a műtőbe, ahol az újabb operáció során kiderült, hogy kilyukadt a vastagbele. Márti a második műtétet követően több mint egy hónapig az intenzív osztályon volt, lélegeztetőgépen, gyomorszondával, és közben fertőzések, tályogok miatt még négyszer meg kellett műteni. Majd jött az ötödik operáció, ami után már nem tudták összevarrni a hasfalát. Aztán még egy, meg még egy műtét - három és fél hónap alatt kilencszer operálták. Tizenhárom hét fekvés, kilenc hét tápszerezés után újra kellett tanulnia enni, járni. Márti október 18-án került haza. Haza? Nem is haza, hiszen a bankot nem érdekelte a betegsége, és közben elárverezték a család házát - egy jó ismerősük vette meg és ő költöztette ki a szüleit. Üzletben nincs barátság, mondta a házat az árverésen 9,5 millió forintért megszerző, majd nem sokkal később 16,5 millióért eladó egykori „jó ismerős”, és nem volt apelláta: pakolni kellett. A bútorok egy részét a családsegítő szolgálatnak adták, a szűkös panelbe csak az életük töredékét vihették magukkal. A bérelt panellakásba érkezett meg a kórházból Márti - legyengülve, a hasán egy harminc centiméteres, nyitott sebbel. Kétnaponta járt hozzá egy nővér, kötözte a sebét, majdnem hét hónapba telt, míg a seb összeforrt. Harminc kilót fogyott, és még legalább tízet kellene jövő májusig, hogy az újabb sérve miatt ismét megműthessék - már Pécsett.

Márti a történtek miatt a kórház betegjogi képviselőjéhez fordult, és a segítségével kártérítési igényt terjesztett elő. A Markusovszky kórházból érkezett két és fél oldalas, latin szavakban bővelkedő válaszból kiderült, hogy az ügy „kivizsgálása” után a főigazgató nem tartotta megalapozottnak Márti kártérítési igényét. Szerinte ugyanis a „sajnálatos módon fellépő és a reoperáció során észlelt termikus bélsérülés okát utólagosan nem lehet kétséget kizáróan megállapítani”. Írta továbbá, hogy Márti „ellátása során szakmai hiba, illetve mulasztás az ellátók részéről nem történt, eljárásuk megfelelt az idevonatkozó szakmai protokollban foglaltaknak, ellátása az elvárható gondosság követelménye szerint történt.” A főigazgató arra is felhívta Márti figyelmét hogy a beavatkozás előtti belegyező nyilatkozatot ő is aláírta, „amelyen a szóban is megtörtént tájékoztatáson túl megjelölésre kerültek ezen műtét esetén esetlegesen fellépő lehetséges szövődmények, következmények. Így vérzés, érsérülés, hasüregi szervek melléksérülése, életet veszélyeztető hashártyagyulladás, sebgyógyulási zavar, műanyag háló kilökődése, sérvkiújulás, bélelzáródás, sipoly, mélyvénás thrombosis, tüdőembólia, légzési és keringési elégtelenség.” És íme a kórházi levél utolsó mondata: „Kérem, engedje meg, hogy a kórházunk részéről eljáró ellátó személyek nevében is sajnálatomat fejezzem ki az Ön terhére bekövetkezett, nem várt szövődménye és az ennek következtében szükségessé váló nagyszámú további beavatkozás miatt.”

A történteket nem csak a kórház főigazgatója, de Márti is rettentően sajnálja. Hiszen a kórházban elvégzett, rutinműtétnek számító beavatkozást követően (valami miatt) kilyukadt vastagbele, majd a hasában keletkezett tályogok, fertőzések miatt szükségessé vált beavatkozások után - 39 évesen - rokkanként él. Nem emelhet, nem dolgozhat, és egy újabb műtét is vár rá. Közben kiderült: a bérelt lakást, amiben most élnek, eladta a tulajdonos, így hamarosan költözniük kell. Most abban bíznak, hogy a sokadik nekifutásra talán megkapják az igényelt önkormányzati bérlakást.

Egyik baj szüli a másikat?


Egyik baj szüli a másikat. (Az orvosok kedvéért latinul is leírom: Aliud ex alio malum gignitur.) Ez a Terentius-idézet jutott eszembe Márti történetéről. Mert higgyék el: borzasztó volt látni és hallgatni a 39 éves nőt, aki akkor vált szinte magatehetetlenné, amikor a legnagyobb szüksége lenne a munkára, és minden megkeresett fillérre.

Sok, az egészségügy helyzetével kapcsolatos kérdést felvet a története. Ép ésszel nehéz felfogni, hogy egy olyan országban, ahol szigorú bizottsági tagok elé citálják a féllábú embert, hogy megbizonyosodjanak arról, valóban rokkant-e, és az előző kontroll óta nem nőtt-e ki a lába, szóval egy ilyen országban nincs egy független szakértőkből álló orvosi bizottság, amelyik eldönti, hogy valóban történt-e műhiba egy operáció során. Hogy lehet az, hogy egy ilyen esetet, mint Mártié, egyetlen ember vizsgál ki, és ő mondja ki, hogy a bélsérülés okát utólagosan nem lehet kétséget kizáróan megállapítani?

Márti perre is vihetné az ügyet, de... Egyrészt nincs pénze sztárügyvédekre, mert azok valahogy jobban kedvelik a bajba jutott celebeket, másrészt Szombathelyen, de más vasi városokban sem talált olyan ügyvédet, aki perre menne a szombathelyi kórházzal. Vagy azért nem meri elvállalni, mert tudja, hogy ő is lehet beteg, vagy azért nem, mert jó ismerősei az ügyben érintett doktorok.

Kicsi lavórban evickélünk, és ebben a kicsi lavórban megvannak az íratlan szabályok. Szerencsére vannak, akik segítenek: így talált Márti új orvost a pécsi kórházban és remélhetőleg egy szomszédos megyében praktizáló ügyvéd is elvállalja az ügyét. És talán mások is segítenek...

Hírlevél feliratkozás
Ne maradjon le a vaol.hu legfontosabb híreiről! Adja meg a nevét és az e-mail-címét, és mi naponta elküldjük Önnek a legfontosabb híreinket!

Ezek is érdekelhetik

Hírlevél feliratkozás
Ne maradjon le a vaol.hu legfontosabb híreiről! Adja meg a nevét és az e-mail-címét, és mi naponta elküldjük Önnek a legfontosabb híreinket!