Szívügye volt a falusi sportéletről szóló híradás - Gergácz Zoltánra emlékezünk

Gergácz Zoltán - Zoli - is ilyen volt. Talpig becsületes, kötelességtudó, nagyon szorgalmas, mindig segítőkész, közösségi, sportos ember. Akinek szent volt az adott szó. Mégsem adattak meg neki a jól megérdemelt hosszú pihenőévek imádott családja körében. Sőt még a búcsú sem. Felfoghatatlanul hirtelen kellett távoznia.

Szombathelyen született, de sokáig Gencsapáti volt az otthona, a szülői ház a bázis, ahonnan magával hozta a legfontosabb emberi értékeket, de a föld, a természet szeretetét is, és ahova - soha nem feledve a gyökereit - élete legvégéig szinte naponta visszajárt. A szívében örökre falusi gyerek maradt, de a városban, Szombathelyen kereste boldogulását; a középiskola - a Savaria Gimnázium - elvégzése után a betűk világában találta meg hivatását. Nyomdász lett, a Sylvester János Nyomda megbecsült munkatársa, gépi, majd fényszedő, csoportvezető. De a sors - a technika fejlődése - elvette tőle a szakmáját. Megszűnt a nyomda, ő pedig másik pályára állt - amelyet sportos életvitelének köszönhetett.

Gergácz Zoltán (1952-2017)

Már 14 évesen a Haladás igazolt sakkozója volt, több mint tíz évig ott játszott, aztán képviselte a Sabaria Cipőgyár színeit, a '90-es évek elejétől egészen 2004-ig az NB II-es Arborétum csapatát segítette. Imádott focizni, de játékvezetőként is működött. Ő honosította meg Vas megyében a női focit; csapatot szervezett a nyomdában, az első NB-I-es szombathelyi női gárda edzője, mindenese volt. De más sportágakkal is barátságba került; nyomon követte a sportvilág történéseit a médiában, és amit csak lehetett, ki is próbált - szívesen pingpongozott, tekézett.

1991-ben talált rá a néhány évre újraéledő Vasvármegye című megyei lap, ott kezdte meg sport-újságírói munkáját. Hozzánk, a Vas Népe sportrovatába 1994-ben érkezett. Megbízható kolléga volt. Nem olyan, akinek csak a legmagasabb szint jelenti a sportot - éppen ezért nagyon fontos láncszem a gépezetben. Pontosan, precízen dolgozott, tudósított, és szívügye volt az alacsonyabb osztályú bajnokságokról, a falusi sportéletről szóló híradás is. Amíg itt volt, a szerkesztőségünk tagjai sem lehettek sport nélkül. Tekepartikról nosztalgiázunk, és több tucatnyi serleg idézi azoknak a futballtornáknak az emlékét, amelyekre Zoli révén jutott el a csapatunk. Amikor a labdarúgó-vb házi góltotójában ő lett az abszolút győztes, nem tette el a nem is kicsi főnyereményt - még hozzátett, hogy egy közösségépítő tréninget szervezhessen, és a munkán kívül is együtt lehessünk.

Nem adatott meg neki, hogy a laptól vonulhasson nyugdíjba. 2011 végétől a családjának szentelte minden idejét. És legkedvesebb hobbijának, a kertészkedésnek. Még ezután sem feledkezett meg rólunk, meglátogatott bennünk a zamatos szőlőjével, ropogós cseresznyéjével. De most végleg elkerekezett hűséges biciklijével. Már csak odafentről inthet le róla a jó ismerősöknek.

Zoli, hiányzol. A családodnak, nekünk, a földnek, a gyümölcsfáknak, a rózsabokroknak. Tudnak, tudunk-e majd úgy virulni, mint Veled?