Hírek

2014.08.01. 08:09

A messze földön híres fazekasmester hátrahagyta az utókornak munkássága gyümölcsét

Magyarszombatfán van egy szoba, ahová egy élet munkásságát gyűjtötték össze. Czúgh János fazekasmesternek a hitvallása is a falak között van: mindig előre nézni és valami újat alkotni. Lánya, Czúgh Mária ennek nyomán rendezte be az emlékszobát.

Bajdó Bettina

Czúgh Mária féltve őrzi édesapja hagyatékát. Úgy érzi, hogy kötelessége bemutatni a tárgyakat a nagyközönségnek is
(Fotó: Bajdó Bettina)

– A szüleimtől örököltük azt a magyarszombatfai házat, amelyben 1950-ben születtem – mondja Czúgh Mária. – Édesapámék is élték a magyarszombatfai fazekasok életét, nagyapámmal együtt vásárokra készítették a cserépedényeket, amiket a helyi fuvarosok vittek el. Aztán 1950-es évek elején hoztak létre egy házi, ipari szövetkezetet a helyi fazekasokból. A mostani kerámiagyár, a Zsohár fazekasműhely helyén kezdtek el közösen dolgozni. Először csak a téli időszakban dolgoztak, amikor a földműves munkák lehetővé tették, hogy intenzívebben foglalkozzanak ezzel a szakmával. Majd később már egész évben termeltek a helyi fazekasok. Édesapám és a testvére, Dezső voltak ennek a helyi szervezetnek a vezetői és törekedtek arra, hogy piacot találjanak a termékeknek. A fejlesztési remények érdekében államosíttatták a szövetkezetet, így forrásokhoz jutottak. Ebből épült fel a magyarszombatfai kerámiagyár, amely az 1950-es évek közepére már 120-130 embert foglalkoztatott. Nagy mennyiségű népművészeti és egyéb kerámia dísztárgyat készítettek az üzemben, ahogy gyerekként emlékszem még hollandiai és németországi exportra is gyártottak.

1964-ig élt a család Magyarszombatfán, Czúgh Mária éppen akkor fejezte be az általános iskolát. Zala megyébe költöztek, a Tófejen leállított téglagyár várta az édesapját az öccsével együtt. Ott indítottak be egy kerámiagyárat, ami végül több száz helyi embernek nyújtott munkalehetőséget.

– A tófeji gyár is nagyon gyorsan fejlődött – emlékszik vissza Mária. – Ott úgynevezett iparművészeti kerámiatárgyakat készítettek, amit az iparművészeti zsűri bírált el. Csak zsűrizett termékeket lehetett gyártani és emellett az üzemi munka mellett édesapámék a családi háznál lévő műhelyben folytatták a népművészeti tevékenységet is. Mindketten nagyon korán népművészek lettek, az elsők között kapták meg ezt a kitüntető címet a fazekasok közül. Édesapám 1970-ben, nagybátyám 1972-ben kapta meg a Népművészet Mestere kitüntető címet. Nagyon sok kiállításon, megmérettetésen vettek részt, zsűriztették a termékeiket. Vitáik is voltak a zsűrivel a díszítéseik miatt, de végül elkezdték szakmai körökben magyarszombatfaiként elismerni azt a díszítést, amelyet alkalmaztak az edényeiken és a tárgyaikon. Édesapám mindig azt mondta, hogy előre kell nézni, nem hátra, tehát valami újat kell létrehozni. Mindig jobbító, újító gondolkodású ember volt, talán ebből én is örököltem. Vegyészmérnökként a Zala Kerámiánál 40 évet dolgoztam, s szinte végig fejlesztésekkel foglalkoztam.

Mária azt mondja, nagyon gyorsan elrepült a 40 év, amit ledolgozott, hirtelen nyugdíjba került. Az édesapja 1993-ben halt meg, Zalaegerszegen hagyott hátra egy fazekasműhelyt, amely úgy volt berendezve, hogy bemutatóteremként is szolgált. Nagyon sokan látogatták, sok kiállítást készítettek a munkáiból az országban több helyütt.

– Az az elárvult műhely sugallta nekem, hogy ez így nem jó, valamit tenni kell – fűzi hozzá a mester lánya. – Akkor jött az ötlet, hogy nyugdíjasként visszatérünk a férjemmel a szülőfalumba, mert itt nyugalomra és csendre lelhetünk. Eredetileg a terménytároló pajta egyharmada volt leválasztva, az volt a fazekasműhely. Elkezdtük rendbe hozni az épületet és kialakítottuk a régi műhely helyén az édesapám emlékszobáját. 2008 júliusában a fazekasnapok során nyitottuk meg.

Mária úgy fogalmaz, neki lélekben megnyugvás, hogy jó helyen tudhatja ezeket a tárgyakat. Azt is megemlíti azonban, hogy komoly problémák adódtak a haláleset után. Kezdtek eltűnni édesapja tárgyai. Egy részét úgy kellett visszavásárolnia. Ezek felbecsülhetetlen értékek számára, hiszen édesapja keze nyomát őrzi minden egyes tárgy, órák munkáját, az elme találékonyságát, az ősök hagyatékát.

– Egyre inkább úgy érzem, hogy van értelme annak, amit csinálok – mondja az emlékszobában Mária. – Az ide érkezők nagyon érzelmes bejegyzéseket tesznek a látogatókönyvbe, jó ilyen visszajelzéseket kapni. Én hagyományba kaptam az édesapámtól és a családtól, hogy őrizzem meg azt a nem kevés munkát, amit ők belefektettek fazekasságba. Őrizzem meg az utókor számára, hogy a magyarszombatfai fiatalabb fazekasok életének legyen része az édesapámék munkássága és használják, amire tudják. Főként saját boldogulásukra és az őrségi fazekasság hírnevének megőrzésére és továbbfejlesztésére. Édesapám és a testvére is gyűjtötték az őrségi díszítőelemeket, kicsi koruktól kezdve fazekas műhelyben nőttek fel. Nagypapa és dédnagyapa is fazekasmester volt, nagy rokonság foglalkozott a mesterséggel. Nekik vérükben volt a szakma. Mi négyen voltunk testvérek, ma már csak ketten maradtunk a húgommal. Ő megtanult korongozni, s az 1980-as évek elején ő is szerepelt megmérettetésen, többször sikerrel. Itt őrzöm becsomagolva az ő kis kerámiáit is, szeretném mindenképpen bővíteni a kiállítást. Van is egy nagyobb helyiségünk, ahol be tudnánk mutatni a többi darabot, de sajnos a nyugdíjból nem tudjuk ezt megvalósítani. Ehhez támogatásra lenne szükségünk. Addig ebben az emlékszobában várjuk az érdeklődőket májustól szeptember végéig, szerdától egészen péntekig 13 és 16 óra között. De egyébként, ha itthon vagyunk, akkor bármikor szívesen látjuk a látogatókat. Minden egyes ember továbbvisz egy darabkát édesapám lelkéből, ennél többet pedig, mint a hagyományok átadásával megbízott gyermek, nem is kívánhatok.

Ezek is érdekelhetik

Hírlevél feliratkozás
Ne maradjon le a vaol.hu legfontosabb híreiről! Adja meg a nevét és az e-mail-címét, és mi naponta elküldjük Önnek a legfontosabb híreinket!