A seb nem oly mély, mint egy kút

Dr. Torjay Valter, az 56-os Szövetség Vas Megyei Szervezetének örökös tiszteletbeli elnöke október 23-án a városi megemlékezések sorában a Jáki úti temetőben fog beszédet mondani Welther Károly síremlékének megkoszorúzásánál 16 órakor. Az ünnepet megelőzően elmesélte nekünk, milyen volt az a négy nap, amit 1956-ban orvosként Budapesten töltött a forradalom utáni napokban. Az október 23-i dátum a személyes életében is jelentőséggel bírt: aznapra volt kiírva a szakvizsgája, de csak 1957. februárjában tudta letenni.

A hétfőn 86 éves orvos 1952-ben végzett. Egy évvel később tudta befejezni a tanulmányait a tervezettnél, mert két félévre kitiltották az egyetemről, az ÁVH kegyetlenkedései ellen tiltakozott.

- Volt egy vita az István kórház szülészetén Pesten, ahol az ÁVH-ról is volt szó, és én a megszólalásomban eléggé ledorongoltam az ÁVH módszereit. Az egyik bába, Dani Erzsébet vőlegénye ávós, és ő befújt. Azért nem vertek agyon, mert a dékánunk, Babits Antal professzor bújtatta 1944-ben Péter Gábort az ÁVH főnökét - meséli dr. Torjay Valter, és előveszi az 1951. április 7-én kelt dokumentumot, a kitiltásról szóló végzést.

Torjay Valter szigorló orvost az Államvédelmi Hatósággal kapcsolatban tett kijelentéseivel elkövetett fegyelmi vétség miatt két félévre kitiltom, azzal a kiegészítéssel, hogy három hónaponként a Budapesti orvostudományi Egyetem Szigorló DISZ Bizottsága előtt társadalmi és politikai fejlődéséről köteles számot adni.

- Ez már a második vétségem volt. 1948 novemberében történt az első, amikor a népi kollégisták megszállták a papi kollégiumot, ahol én laktam, és alá akarták velünk iratni, hogy tiltakozunk Mindszenthy József tevékenysége ellen. És én nem írtam alá. Kirúgtak a kollégiumból.

1956. október 29-én Szombathelyről Ausztriába indult egy mentő gyógyszerért, dr. Torjay Valter is velük tartott, Rohoncra és Felsőőrre mentek.

- Egy osztrák határőr százados felajánlotta, hogy maradjak ott, kivisznek a schwechati reptérre. Mondtam, hogy most, amikor győzött a forradalom? Nem, én hazamegyek a szüleimhez. Budapesten a Bercsényi u. 12-ben laktak, aggódtam értük, meglátogattam őket. Joggal mehettem hozzájuk. Nem voltam fegyveres felkelő. A Kilián laktanyában Maléterhez mentem. látta, hogy a ballonkabát alatt fehér köpeny van rajtam. Azt mondta, nekünk harcosunk elég van, de orvos kellene, menjek a külső sebészeti klinikára. Négy napot voltam ott. A klinika jól felszerelt volt, de rengeteg sérültet hoztak, haslövéssel, tüdőlövéssel, comblövéssel, vesesérüléssel. Sokan a kivérzés miatt haltak meg. Ma is jól emlékszem arra a másodéves bölcsészhallgatóra, aki 31-én sebesült meg egy orvlövésztől, tolóágyon hozták, és mikor megkérdeztem, milyen mély a sérülése, azt felelte: Nem oly mély, mint egy kút, nem oly széles, mint egy templomajtó, de nekem elég.Ezek Mercutio utolsó szavai a párbaj után, a halála előtt Shakespeare Rómeó és Júliájából. Bámultam a lelkierejét. Megmentették a fiút, aki valószínűleg disszidált aztán, mert hiába kerestem később. Négy napig voltam Pesten. November 1-én este ment ki velünk a vonat a ferencvárosi teherpályaudvarról. Gyönyörű volt Pest, Halottak Napja volt, mindenhol gyertyák égtek az ablakokban az elhalálozottak tiszteletére. Mikor megérkeztem Szombathelyre, majdnem egy évig semmi nem történt.

- 1957. szeptemberben kaptam egy telefont, hogy tiltakozni fognak a kórházban az ENSZ-határozat ellen, amelyben elítélték a Szovjetuniót. Engem is hívtak tiltakozó beszédet mondani. Nemet mondtam. Behívott a kórházigazgató, ötödmagával fogadott, köztük volt a párttitkár is, hallották, a nemleges válaszomat. Azt akarták, mondjam azt, hogy a Szomvjetunió elvátrsi segítséget nyújtott Magyarországnak. Figyelmeztettek, hogy nagyon vigyázzak, mert megüthetem a bokám. Ha elmondom a beszédet, megtagadom 1956-ot. Ha nem, joguk van letartóztatni. Nem mondtam el. Az urológiai sebészeten én voltam az ügyeletes orvos szeptember 27-én, Hegedűs Géza: A milétoszi hajós című könyvét olvastam, amikor nagy dörömbölés után betódult a szobámba három civil pasas, és szidni kezdtek, milyen rohadt reakciós vagyok, és nagyon megjárom, hogy részt vettem az 56-os ellenforradalomban. Elővettek egy papírt, ami bizonyította, hogy én korábban az ÁVÓ-sok ellen szóltam, és megbilincseltek. Szerintem egész Magyarországon nem volt még egy sebész, akit három frissen operált beteg mellől fehér ruhában vittek el.

Bevittek a Király utcába. Nem nagyon bántottak, csak a hátamra vágtak párszor gumibottal. Egy hétig csak ültem egy cellában, egy régi szenes pince volt, egy ócska priccsel, amire nappal nem szabadott lefeküdni. Csak ültem ott, ki se hallgattak. Egyszer egy rosszarcú rendőr jött be hozzám, és adott egy csomagot, 30 darab kockacukor volt benne. Egy hét után Targuba hadnagy hallgatott ki. Azt mondta: Fölháborító és érthetetlen, hogy maguk kiálltak a nácik ellen, és most ellenünk támadnak. Elmondatta velem, mit csináltam Pesten. Elmondtam, hogy édesanyámék Pesten laknak, és én a hivatásomat gyakoroltam, nem vettem részt a fegyveres felkelésben. Elengedtek. Az állásomból nem rúgtak ki, de a legkevesebbet keretem, jutalmat nem kaptam, mindig enyém volt a legrosszabb osztály. Apró bántások, mellőzések folyamatosan értek. Páriaszerű tünemény voltam, akibe nyugodtan bele lehet rúgni. A 70-es években lazult ez a helyzet. Érdekesség, hogy a szakvizsgám 1956. október 23-ra volt kiírva. 1957. februárjában tettem le. Tíz éven keresztül szaksegédorvos lehettem, adjunktus, szakalorvos nem voltam. Ezeket a fokokat kihagyva lettem egyszer csak szakfőorvos.