Hírek

2016.04.10. 08:32

A tanárember soha nem engedi el a tanítványai kezét – Tizenegyen kaptak gyémántdiplomát Szombathelyen

1956-ban, hatvan évvel ezelőtt végzett a Kőszegi Állami Tanítóképzőben az a 11 nyugdíjas pedagógus, akik szombat délelőtt vették át a gyémántdiplomájukat. Elárulták, miért olyan szép a tanítói hivatás, és felidézték a legszebb emlékeiket is.

Elek Szilveszter

A rendezvény ünnepélyes megnyitóján Pintér Zsolt szólalt fel először. A Savaria Egyetemi Központ campus igazgatóját a rumi iskola diákjaként ketten is tanították azok közül, akik gyémántdiplomát vettek át. – Nagyon sokat tanultam a tanár uraktól, biztos vagyok benne, az, hogy itt állhatok, többek között nekik is köszönhető. Elmondanék egy személyes történetet, amely máig meghatározza az életemet. Rengetegszer eszembe jutnak Móricz Iván tanár úr szavai, aki sokszor helyettesített fizikaórán. Akkor is ő állt a katedrán, amikor a forgásokról tanultunk. Soha nem fogom elfelejteni azt a választ, amit arra a kérdésemre kaptam, hogy ha a kerék belseje gyorsabban forog, mint a külseje, akkor miért nem előzi meg? Ő nem akart nagy dolgokat mondani, azt felelte: „nem tudom, de nézz utána, meséld el nekünk és kapsz érte egy jelest". Ezzel megtanította nekem, hogy nem kell mindent tudnunk, hanem amit tudunk, azt hitelesen képviseljük – tette hozzá.

Beszédet mondott Dr. Koós Ildikó PHD. főiskolai docens, a Berzsenyi Dániel Pedagógiai Kar dékánhelyettese, aki szintén a rumi iskola diákja volt. - A tanárember soha nem engedi el a tanítványai kezét, nem vonul nyugállományba, örökre tanít, még akkor is, ha már nem lépi át a zsibongó iskolája kapuját - hallottuk tőle. Majd átadta a díszdiplomákat a nyugdíjas tanítóknak, Berta Imrének, Böhm Ernőnek, Császár Józsefnek, Csempesz Károlynak, Cser Józsefnek, Móricz Ivánnak, Németh Jánosnak, Tóth Ferencnek. Szép László nevében felesége vette át a díszdiplomát. Szegedi László szintén nem tudott jelen lenni az ünnepségen.


A pedagógusokat egykori tanáruk, Horváth János is köszöntötte. A gyémántdiplomások 1951 és 1955 között a Sárvári Tanárképző diákjai voltak, ott érettségiztek. Az iskolában 47 fős tanári kar oktatta őket, közülük már csak Horváth János van köztünk. – Csupán háromnegyed évig tanítottam ezt az osztályt, mert katonának kellett mennem – mondta. – Nagyon örülök annak, hogy ha rövid ideig is, de ott lehettem, ugyanis fantasztikus diákjaim voltak, a kollégáim személyében pedig nagyszerű példaképeket ismerhettem meg – tette hozzá.

Móricz Iván gyémántdiplomás pedagógus nem bánta meg, hogy a tanítói hivatást választotta. – Mindig szívesen emlékszem vissza 1956 júniusának utolsó napjaira, amikor a Kőszegi Állami Tanítóképzőben izzadtunk a képesítővizsgákon. Július másodikán meg is kaptuk a tanítói oklevelünket, aztán elballagtunk a Megyei Tanács Művelődési Osztályára, ahol Farkas Laci bácsi fogadott bennünket, hogy letegyük előtte az eskünket a hivatásunkra. Pontosan emlékszem, hogy mivel bocsájtott el bennünket. Azt mondta: „Gyerekek! Magyarországon mindent meg lehet mondani, csak körül kell nézni, hogy hol". – Fantasztikus volt tanárnak lenni. Mi olyan kis falusi parasztgyerekek voltunk, a tanítói hivatás nekünk óriási csúcs volt, ugyanis általa bekerültünk a falu értelmiségébe. A legtöbb helyen nem is tanítónak hívtak minket, hanem mesternek.

Berta Imre számára is megtiszteltetés volt, hogy taníthatott. – Ez a hivatás rengeteg szép pillanattal ajándékozott meg – mondta a nyugdíjas pankaszi pedagógus. – Én magam nagyon szerettem sportolni, és nagy örömömre mindig sikerült elérnem, hogy a diákjaim is megkedveljék a testmozgást. A jó pedagógusnak nem volt szabadideje, mivel nagyon komolyan részt vett a falu közösségi életében. Miután végeztem a tanítással, a művelődési házba mentem pingpongedzést tartani, esténként pedig színjátszást oktattam – hallottuk még tőle.

Ezek is érdekelhetik

Hírlevél feliratkozás
Ne maradjon le a vaol.hu legfontosabb híreiről! Adja meg a nevét és az e-mail-címét, és mi naponta elküldjük Önnek a legfontosabb híreinket!