Látogatóközpont nyílt a Szombathelyi Zsidó Hitközségnél

Az udvaron emlékfalat építettek azoknak, akiknek nem adatott meg, hogy szeretteik sírjánál emlékezzenek. Rajta egy meggyötört, Menóra, és egy Radnóti-idézet: „szétszór a szél, és ha nem ma, holnap visszadalolja majd, mit néki mondok, és megértik nagyra növő fiak és leányok.”

Ezt a Menórát tavaly tavasszal a Vas megyei Levéltárban találták meg egy Emlékezz! feliratú kőtáblával és egy névsorral együtt – a vasvári zsidóság emlékei.

– Azóta különösen megerősödött bennem az igény, hogy összegyűjtsem az emlékeinket. Sajnálatos, hogy más településekről, ahol volt zsidó hitközség – például Jánosházáról, Körmendről –, semmilyen tárgyat nem kaptunk. Szentgotthárdról egy magánszemély néhány festett üveget adott az egykori zsinagóga ablakról. Lehetnek még tárgyi emlékek, de ezek sorsa számunkra ismeretlen - mondja Márkus Sándor.

Jobbról Hesztera Aladár, a kiállítás létrehozásának egyik szakértője, a tárlóban a kőszegi lovagló dűlőben 2008-ban feltárt, lelőtt zsidók tömegsírjából való tárgyak. (Fotó: Benkő Sándor)

– Rettenetesen kevesen vagyunk. A látogatóközpont legfontosabb célja, ahogy Lakatos János, a hitközség korábbi elnöke fogalmazott: „lenyomatot hagyni egy közösség lelkében”. Az én generációm, a holokauszt túlélők második generációja, nagyon érzékenyek vagyunk. Nem hagy a gondolat nyugodni, hogy megmaradunk-e, elfogyunk-e, hogyan asszimilálódunk. Vas megyében vidéken nincs zsidóság, Szombathelyen kevés. Ezért szeretnénk minden emléket összegyűjteni, és objektív ismereteket átadni. Itt minden tárgyhoz történet fűződik. Az első teremben a soáh-ról van szó, de nem kimondottan az emberirtásról. Nem szeretnénk lelkiismeretfurdalást ébreszteni, de megmutatjuk, hogy jutott ide a zsidóság, hogy kiirtották 95 százalékban. Fontos, hogy a zsidó-kérdés a maga komplexitásában megjelenjen itt házon belül. Felkértem szakértőnek Mayer Lászlót és Hesztera Aladárt, hogy segítsenek létrehozni a tárlatot. Nem először nyúltak a zsidókérdéshez, úgy tudtak ezzel foglalkozni, hogy nem sértettek zsidó érzelmeket. Például sok vita volt a közösségen belül arról, hogy szabad-e a Tórát bemutatni. Végül oda jutottunk, hogy a kiállítás nem szakrális hely, nem kell figyelembe venni a szigorú vallási előírásokat, amiket egyébként betartunk. a Tóra üvegvitrinben van, nem lehet megérinteni.

Egy legalább 300 éves Tóra, a legszentebb ereklye, ennek parancsolatai szerint élnek. (Fotó: Benkő Sándor)

Szakrális hely az imaterem, de péntekenként ezt is megosztjuk, el lehet jönni közénk. Aki eljön, barátra lel. Néha jönnek nem zsidó emberek, élnek a lehetőséggel. Utána beszélgetés van, bármit lehet kérdezni.

A zsidó hitközség két éve nyitott a város felé a rendezvényeivel. A kiállítás létrehozásának az is oka volt, hogy a tavalyi 42 előadással sikerült felkelteni a szombathelyi lakosság érdeklődését, ők is igényelték a kegytárgyak bemutatását. Most, hogy megnyílt a tárlat, már Ausztriából is szerveznek ide buszos csoportokat.

A tárgyak több mint 50 százaléka a hitközség saját tulajdona. A kölcsönzött tárgyak október 31-éig lesznek itt. A Savaria Múzeumból jött a rab ruha nadrágja, a felső része a Zsidó Múzeumból. Onnan kapták még a Tóra-díszeket, a széder-tálat, a kelyhet, a gyertyatartókat, a két Taleszt, az imádkozó sálakat, ilyenek láthatók a legrégebbi festményeken is A látogatóközpont a hitközség saját pénzéből és támogatók segítségével jött létre.

Márkus Sándor elnök az emlékfalnál, amelyen a két karját vesztett vasvári Menóra látható (Fotó: Benkő Sándor)

– Ki kell emelnem közülük Benedek Mihályt, aki meghatározó volt a közösségben. Családja Budapesten él, ők adtak egy jelentős összeget. Harrer Norbert és felesége készítették a szobához a széder-vacsora terítékét. Sokat segített B. Németh László ötvös.

A kiállítás fő kérdése, hogy jutott a zsidóság a soá-ig. Sokan felteszik a kérdést, miért nem törtek ki már a gettókból? Márkus Sándor válasza az, hogy azért nem gondolták, hogy ez megtörténhet.

– Nem hitték el a haláltáborról érkező híreket. Váratlanul akkora volt a gyűlölet körülöttük, hogy nem volt hova menni. Anyu mindig mesélte, hogy az utolsó pillanatig biztosak voltak benne, hogy a kiirtás nem lehetséges. Akkor eszméltek, mikor Auschwiztban kinyitották előttük a vagonajtót. Megkérdeztem tőle, miért nem mentek neki többen a drótnak, ez volt a válasza: mert vészhelyzetben az életösztön óriási.

Márkus Sándor kérésünkre elmeséli, mi történt a szüleivel.

– Édesanyám 8 hónapot töltött Auschwitzban. Beteg lett, mumpsszal kórházba került. Jöttek az oroszok, ők mentették meg. Egy tiszt pisztolyt tartott az orvos fejéhez: műtse meg. Anyu akkor 22 éves volt és 35 kilogramm. Társaival gyalog jöttek haza. 76 éves korában 1997-ben halt meg. Apám egy családot hagyott ott, amikor elvitték munkaszolgálatra, a szüleit, a terhes feleségét, a gyerekét. Megszökött, úgy tudott hazajönni. Újranősült, az anyám volt a 2. felesége. Ebből a házasságból született a nővérem és én. Apám soha nem beszélt a régi családjáról. 1992-ben halt meg.

– Nekem haraggal telt a fél életem. Sokunk tapasztalata az volt a 2. világháború idején, hogy a zsidó „nem bevált” vallás. Nekünk, a holokauszt utáni második generációnak fel kellett dolgozni sok fájdalmat, dühöt, és az értetlenséget, hogy engedhették ezt: ki kellett irtani egy fajt?!Sokáig nem is foglalkoztam a vallással. De mikor meghalt apu, a gyászt betartattam. 11 hónapig idejártam a hitközségbe, és itt ragadtam. Akkor lett nagyon fontos a hovatartozásom, a zsidóságom. Sokan vannak úgy, hogy családi tragédia, haláleset hozta őket a közösségbe. A vallás kimaradt az életünk fiatal éveiből, nem ivódott a vérünkbe, de a hitünk erős.